KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
   2016/július
MAGYAR MŰHELY
• Stőhr Lóránt: Széthulló kisvilágok sodrában Tolnai Szabolcs
• Stőhr Lóránt: Széthulló kisvilágok sodrában Tolnai Szabolcs
• Szalkai Réka: Belső késztetésből Beszélgetés Tolnai Szabolccsal
• Hirsch Tibor: Múltunk a nyereg alatt Magyar film, magyar idő – 3. rész
• Soós Tamás Dénes: A belső kép Beszélgetés Nagy András operatőrrel
• Varga Zoltán: Macskaszem és párducmosoly Magyar animáció: A nyalintás nesze; Love
NŐI SZEREPEK
• Vajda Judit: Párosával a pokolba Kelly Reichardt
• Pernecker Dávid: A nő is ember Paul Feig hősnői
• Tüske Zsuzsanna: Nők a keverőpult mögött Pénzes cápa
MACSÓ MITOLÓGIA
• Szabó Ádám: Istenek hajnala Nicolas Winding Refn és a heroizmus
• Dunai Tamás: Comic noir Shane Black buddy-filmjei
KÍNAI SÁRKÁNYOK
• Vincze Teréz: Tér, idő, nosztalgia Tsai Ming-liang meditációi
• Varró Attila: Égi törzsek Az új kínai film
• Baski Sándor: Beszivárog a valóság Udine
FESZTIVÁL
• Gyenge Zsolt: Szalmaláng vagy erdőtűz? Cannes
• Buglya Zsófia: Önismereti leckék Graz / Linz
FILMZENE
• Géczi Zoltán: A herceg hagyatéka Prince (1958-2016)
VIDEÓJÁTÉK
• Herpai Gergely: Orkazmus a multiplexben Warcraft
FILM / REGÉNY
• Sepsi László: Jób a lakóparkban Fredrik Backman: Az ember, akit Ovénak hívnak
• Kovács Kata: Kertvárosi átlag Hannes Holm: Az ember, akit Ovénak hívnak
KRITIKA
• Jankovics Márton: Feszített víztükör A Bigger Splash
• Árva Márton: Kulcsra zárt szobák A klán
• Horeczky Krisztina: Látszani kell Nőügyek
MOZI
• Gyenge Zsolt: Neon démon
• Forgács Nóra Kinga: A hegedűtanár
• Nevelős Zoltán: Emlékezz!
• Varga Zoltán: Alice Tükörországban
• Szatmári Zsófia: Életem nagy szerelme
• Hegedüs Márk Sebestyén: Démonok között 2.
• Andorka György: Szemfényvesztők 2.
• Kránicz Bence: Tini Nindzsa Teknőcök: Elő az árnyékból
• Sepsi László: X-Men: Apokalipszis
• Alföldi Nóra: Mielőtt megismertelek
• Varró Attila: A modell
DVD
• Pápai Zsolt: Annie Hall / Manhattan
• Gelencsér Gábor: Szegénylegények
• Soós Tamás Dénes: A program: Egy legenda bukása
• Benke Attila: Nyugaton a helyzet változatlan
• Géczi Zoltán: A sas és a sárkány
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Női szerepek

Kelly Reichardt

Párosával a pokolba

Vajda Judit

Az amerikai függetlenfilmes rendezőnő pesszimista látlelete szerint két ember (de akár két élőlény) kapcsolata csak rosszul végződhet.

 

 

Ha valakiről biztosan tudható, hogy – bár legutóbbi filmjeiben világsztárokkal forgatott – sohasem fog fősodorbeli stúdiófilmet rendezni, az Kelly Reichardt. A függetlenek közt is függetlennek számító alkotó megalkuvást nem tűrően viszi vászonra borúsabbnál borúsabb történeteit. Nem hajlandó kompromisszumokat kötni, és szinte betegesen irtózik a kerek, lezárt sztoriktól. Filmjei sokfélék, ugyanakkor sok szál köti össze őket.

 

 

Én vagyok én, te vagy te…

 

Kelly Reichardt Miamiban született, de New Yorkban él, a filmhelyszínek keresgélése miatt pedig rengeteg államban megfordul rövid időn belül. Szülei még gyerekkorában elváltak, ő maga nem alapított családot. Ötvenévesen nincs saját lakása, gyakran barátok kanapéján húzza meg magát. Filmes, de bemutatkozó nagyjátékfilmjét követően tizenkét évig nem volt lehetősége rendezni, és azóta sem direktori honoráriumából tartja el magát: tanárként dolgozik, hogy megéljen valamiből. („Minden alkalommal, amikor rendezek egy filmet, azt gondolom, hogy az lesz az utolsó” – nyilatkozta egyszer.) Szereti a filmrendezést, de gyűlöli a filmipart. Nagy sztárokkal (Jesse Eisenberg, Dakota Fanning, Kristen Stewart) dolgozik, de velük is kis filmeket csinál.

Láthatjuk tehát, hogy Reichardtot már gyerekkorától kezdve számos olyan negatív tapasztalat érte, amelyek alapjaiban határozzák meg egy személyiség identitását – pontosabban a szóban forgó identitás válságát. Az őt ért traumákat a rendező filmjeibe fogalmazza bele: első öt nagyjátékfilmje mindegyikében központi helyet foglal el a hősök önazonosságának problematikája. A sort az 1994-es, számos önéletrajzi elemet felvonultató Fűfolyó (River of Grass) nyitja, amit az alkotó „út nélküli road movie-ként, szerelem nélküli love storyként és bűn nélküli bűnügyi történetként” határozott meg. A vidéken senyvedő háziasszony egyik napról a másikra egy kisvárosi Bonnie és Clyde páros női tagjává lép elő, egy fatális véletlen miatt rövidke ideig még gyilkosnak is érezheti magát, ám amikor már kőkemény bűnözőként definiálná önmagát, kiderül, hogy áldozata életben van…

A Megfáradt öröm (Old Joy, 2006) duója, két, „az emberélet útjának felén” járó régi jó barát, akik egyrészt barátságukat megmenteni, másrészt saját magukat megtalálni indulnak Oregon erdeibe túrázni. Kurt és Mark mindketten más és más stratégiát választottak, hogy feldolgozzák a velük történt változásokat, életük alakulását, az idő múlását. Míg Kurt tíz körömmel kapaszkodik a múltba, és még kopaszodásnak indulva sem adná fel semmiképp sem hippi életmódját, addig Mark végérvényesen megállapodni készül (feleségével gyermeket várnak). A film pedig melankolikus krónikája annak, hogy egyik taktika sem tartható: Kurt – akivel egyébként a rendezőnő egy interjúban azonosságot vállalt – életformája miatt menthetetlenül magára marad, és lánglelkű vándorból öregedő hajléktalanná válik, Mark pedig csak látszólag találta meg magát, hiszen örökre hiányozni fognak neki a visszahozhatatlan fiatal évek.

A múzsájával, Michelle Williams-szel a főszerepben készült első film, a Wendy és Lucy (Wendy and Lucy, 2008) mutatja be a legszívbemarkolóbban a személyes identitás válságát, hiszen a központi karakter itt – az összes többi Reichardt-hőstől eltérően – semmiért sem hibáztatható: nem saját maga veszti el az önazonosságát, hanem elveszik tőle. Wendyt a külső körülmények (a pénztelenség, a támogatás és a családi háttér hiánya, a balszerencse) roppantják össze fokról fokra, egészen addig, amíg eljut odáig, hogy megválik kutyájától, Lucytól, akihez addig mindennél jobban ragaszkodott. A kutya elvesztése saját énjének elvesztését is jelenti.

A Járatlan út (Meek’s Cutoff, 2010) pszeudowesternjében a sivatagban vándorló telepesek szintén szereptévesztésbe keverednek, hiszen minél hosszabbá és kilátástalanabbá válik az útjuk, annál egyértelműbb, hogy nem lehetnek többé földművesek, akik eredetileg voltak, és amely identitásuktól indíttatva egyáltalán belevágtak az embert próbáló kalandba. A víz és a termőföld után zajló hajtóvadászatuk során egyre több olyan dolgot kell eldobniuk maguktól, amelyek segítségével addig meghatározták magukat (bútorok, ruhák, személyes tárgyak), és a letelepedés, egy helyben maradás attribútumaitól való kényszerű megszabadulás folyamatának végére nem földművelők többé, csupán szerencsétlen, örök vándorok.

A Sötét húzásokban (Night Moves, 2013), kissé a Fűfolyót idézően az jelenik meg, ahogy ártalmatlan átlagemberekből elvetemült ökoterroristák, majd egy fatális véletlent követően gyilkosok válnak. Ezzel párhuzamosan pedig (anti)hőseink azt is megtapasztalhatják, milyen személyiségromboló hatása van az állandó gyanakvásnak, a bizalom elvesztésének, a hétköznapi kapaszkodók helyett mesterséges keretekhez való ragaszkodásnak. A Sötét húzásokban a paranoia nem segít a központi figuráknak, nem véd meg senkit – csupán beigazolódik. A megzavarodott identitású emberek pedig nagyon könnyen szánják rá magukat végzetes lépésekre.

 

 

A pokol a másik ember

 

Reichardt hősei az általuk elszenvedett frusztrációt mindig úgy oldják fel, hogy a másik ember ellen fordulnak. A legdirektebben mindez a Fűfolyóban történik, ahol afölötti elkeseredésében, hogy valójában mit sem változott az élete, hogy most is ugyanaz az unalmas háziasszony, aki volt, az összezavarodott főhősnő a társára (addigi szerelmére) támad, és egyetlen lövéssel leteríti, majd egy határozott mozdulattal kilöki testét a kocsiból. A hasonló tematikájú Sötét húzásokban mindez sokkal alattomosabban és sokkal nyomasztóbban zajlik.

A neonoirként, azon belül szabályos bűnbanda-noirként működő alkotásban folyamatosan változik a háromfős csoport dinamikája. A közös ügy érdekében tevékenykedő környezetvédők még egymásban sem bíznak – és ez már a legelejétől így van. Nincs semmi, ami megmérgezné a kapcsolatukat (mint például a Megfáradt öröm Kurtjának és Markjának esetében az idő múlása, az értékek természetes megváltozása), saját belső feszültségük miatt fordulnak egymás ellen. A közösen elkövetett véletlen gyilkosság ugyan felgyorsítja ezt a folyamatot, de biztosak lehetünk benne, hogy a felek előbb-utóbb amúgy is ide jutottak volna.

A tett súlya a három központi figurára, Josh-ra, Denára és Harmonra különbözőképpen nehezedik, pontosabban különféleképpen birkóznak meg a rájuk nehezedő lelki teherrel. Josh egyre paranoiásabb lesz, üldözési mániája odáig fajul, hogy autós követést vizionál a kihalt országútra, végül őrült félelmében, hogy Dena lebuktathatja a bűnös kis csapatot, meggyilkolja a lányt. A lelkiismeretével tusakodó Dena bűne súlya alatt egyrészt saját maga ellen fordul azzal, hogy pszichoszomatikus tüneteket produkál (viszkető, vöröslő ekcéma jelenik meg a bőrén), másrészt mindenképpen ki akarja beszélni a traumát. Az addig is gyakran hűvös kívülállóként viselkedő Harmon pedig eközben egyszerűen elvág minden szálat saját maga és bűntársai között, és passzív-agresszív módon kivonja magát a képletből.

A másik ellen fordulás legenyhébb formáját a Megfáradt örömben figyelhetjük meg: itt pusztán a két főhős barátsága válik az elszenvedett sérelmek áldozatául. A közös ellenséget a Járatlan útban a szerencsétlen indiánban találják meg, akit azonnal foglyul ejtenek, s habár látszólag úgy tűnik, a csapat tagjai közt nagy az egyetértés abban, hogy onnantól kezdve mindenért őt hibáztassák, valójában vezetőjük, Meek manipulálja a társaságot. Mivel az indiánnal való találkozás előtt épp az ő helyzete ingott meg erőteljesen, hiszen annak ellenére, hogy pénzért vállalta: termőföldet és vizet keres az őt felfogadó kolóniának, feladatában csúfos kudarcot vallott, ezért a bűnbakképzés eszközével élve próbálja a közhangulatot a bennszülött férfi ellen irányítani – a közös nyelv hiánya, az indián hangsúlyozott idegenszerűsége és az átélt, egyre szaporodó nehézségek miatt inkább több, mint kevesebb sikerrel.

Egyedül a Michelle Williams alakította Emily, az egyik telepes józan felesége veszi védelmébe az ártatlanul vádolt indiánt, ami már-már felveti a hit, remény és szeretet létjogosultságát, ám Reichardt kérlelhetetlenül pesszimista: egyetlen ember jóindulata kevés ahhoz, hogy kivezesse a csoportot a káoszból és a pusztulásból – az alkalmi kapcsolat itt is negatív következményekhez vezet. A Járatlan út vándorai így az örökkévalóságig bolyonghatnak a sivatagban.

A Wendy és Lucy a rendező egyetlen olyan munkája, amelyben a drasztikus döntés nem egy gyáva (Sötét húzások) vagy összezavarodott (Fűfolyó) ember kényszerű cselekedete, hanem bátor lépés, amit a főhősnő átgondolva és mérlegelve tesz meg – még akkor is, ha a kutyájáról lemondva elveszíti önmagát. A Járatlan úthoz hasonlóan itt is kapunk egy kis reménysugarat arra nézvést, hogy ember embernek nem csak farkasa lehet, de a Wendyt felkaroló idős biztonsági őr nagylelkűsége és jószándéka sem elég ahhoz, hogy a lány sorsa jobbra forduljon. Főleg, hogy „a pokol a másik ember” sartre-i elvét pontosan kétszer ennyi példa igazolja: ad hoc kapcsolatai közül egy másik Wendy bebörtönzését és kutyája elvesztését hozza, a harmadik pedig csaknem az életét követeli (lásd az őrült hajléktalan dühöngését a védtelen, alvó lány mellett).

Reichardt mintha csak azt próbálná meg bebizonyítani a számunkra, hogy két ember vagy egyéb élőlény kapcsolata semmi jóhoz nem vezethet. A barátok elhagyják vagy cserben hagyják egymást, elfordulnak egymástól, a szeretők lelövik a másikat, a szövetségesek egymás ellen fordulnak és legyilkolják egymást, ha pedig egy nagyobb csoportosulásról van szó, annak sorai előbb-utóbb menthetetlenül szétzilálódnak. Mindezek a folyamatok pedig az alkotó filmjeiben szinte mindig egy-egy utazás keretében történnek.

 

 

Elvetélt road movie-k

 

Hősei énkeresését, szimbolikus útkeresését a rendezőnő mindig egy-egy valóságos utazás folyamán mutatja be – teszi ezt anélkül, hogy akár egyetlen szabályos road movie-t is forgatott volna. A Fűfolyót – lásd fent – maga Reichardt aposztrofálta „út nélküli road movie”-nak, ami egészen pontos meghatározás, hiszen a film hősei rengeteget utaznak benne, mégsem jutnak sehova – és kivételesen nem átvitt, hanem a szó szoros értelmében. A Fűfolyó legtöbb jelenetében autóban ülnek a szereplők, mégsem lépik át egyszer sem a megyehatárt, de a városból is csak egy ízben sikerül kitörniük. Ami már csak azért is paradoxon, mivel a közösen elkövetett „gyilkosság” miatt egyébként menekülniük kell.

Ezzel a céltalansággal szemben éppen a céltudatosság jellemzi az alkotó másik bűnügyi történetének, a Sötét húzásoknak a hőseit. Gátrobbantó akciójuk érdekében ökoterroristáink többször is átszelik az országot, hiszen máshol van a tett helyszíne, máshol szerzik be a robbantáshoz szükséges műtrágyát és megint máshol veszik meg a hajót (a címbeli „Night Moves”-t), amibe a robbanószert rejtik. Itt éppen az adja az utazások paradox helyzetét, hogy ők valójában nem készülnek sehova, nem akarnak elutazni, de még csak helyet változtatni sem, hiszen céljuk egyetlen pontos helyszínhez köti őket, csupán paranoia-számba menő óvatosságuk miatt keringenek az országutakon.

Egyetlen pontosan meghatározott színhelyet akarnak felkeresni a Megfáradt öröm kirándulói is. Hétvégi kiruccanásuk úticélja egy erdőmélyi hőforrás, amit kis kanyarok után (első nap eltévednek, csak másnap sikerül célba érniük) végül valóban meg is találnak. A helyzet iróniáját itt az adja, hogy Kurt és Mark ugyan elérték konkrét céljukat, de átvitt értelemben mégsem sikerült megtalálniuk azt, amiért indultak. Hiszen bármilyen mélyre is hatoltak a rengetegbe, nem tudták hátrahagyni félelmeiket és mindazt, ami nyomasztja őket – ahogy nem tudták visszaszerezni azt, ami elveszett.

A leginkább elvetélt road movie-nak Reichardt művei közül mégis a Wendy és Lucy bizonyul, hiszen itt az utazás voltaképpen el sem kezdődik, mivel a főhősnőt valami minduntalan letéríti az útjáról, valami miatt folyton kisiklik a megkezdett pályája. Először az autója romlik el, azután letartóztatják bolti lopás miatt, majd szeretett kutyáját veszti el – csupa olyan akadály, ami mind ahhoz a helyhez köti, amelyen keresztül eredetileg csak átutazni szeretett volna. A lány végcélja Alaszka, ahol jól fizető munkával kecsegtették, de igazi utazása a film végéig voltaképpen el sem kezdődik.

Ha a Wendy és Lucy elvetélt, akkor a Járatlan út (amely már címében utal az utazásra) beteljesületlen road movie. A film sivatagban bolyongó telepesei a cselekmény teljes egészében csak mennek-mennek – de nem érkeznek meg sehová. A rendezőnő összes többi alkotására is jellemző egyébként (és ezért tekinthető mindegyik elvetélt pikareszk mozinak), hogy az út végét sohasem látjuk. Reichardt mindig megmutatja, hogy a figurák elindulnak valahová, de – legalábbis a néző tudomása szerint – soha nem érkeznek meg.

A Fűfolyó Cozyja, miután kilökte partnere hulláját a kocsijából, elhajt, de nem tudjuk, hova indul. A Wendy és Lucy Wendyje mindig csak emlegeti Alaszkát, amennyit mi látunk belőle, az alatt az idő alatt egy centivel sem kerül közelebb hozzá. A Járatlan út hőseinek soha meg nem érkezése, végeláthatatlan utazása már szinte bibliai léptékűvé nő (lásd a zsidók negyvenéves bolyongását a Sínai-sivatagban), ahogy a Sötét húzások-beli Josh-t is egy utazás elején hagyjuk magára, aminek nem látjuk a végét (a gyilkosság után addigi identitását hátrahagyva a fiú egy másik városba menekül, de nem kapunk egyértelmű jelzést arra vonatkozóan, hogy letelepszik-e, munkát vállal-e ott, hiszen a filmet pont abban a pillanatban vágják el, amikor kiderülne, hogy kitölti-e a jelentkezési lapot).

A rendezőnő vonzódására a nyitott befejezésekhez egyébként nonkonformista attitűdje a magyarázat. „Csakugyan van abban valami kielégítő, amikor nézel egy régi filmet, és a felerősödő zenére bekúszik a vége felirat. De számomra egyszerűen abszurdnak tűnik ilyesfajta befejezést kanyarítani a filmjeim végére. Úgy nagyon aránytalanok lennének, hiszen annyira rövidek, olyan kis időt ölelnek csak fel. Nem tudjuk, hol voltak ezek az emberek ezelőtt. Eltöltünk velük egy hetet, aztán az útjukra engedjük őket. A filmjeim csupán egy-egy futó pillantást jelentenek az áthaladó emberek életére” – nyilatkozta az alkotó két évvel ezelőtt a The Guardiannek.

 

 

Lépésről lépésre

 

A közös szempontú elemzésből talán úgy tűnik, hogy Kelly Reichardt művei egyenletes színvonalat képviselnek, ám ez koránt sincs így. A bemutatkozó rendezéssel, a Fűfolyóval kapcsolatban lehet ugyan jóindulattal a francia új hullámot és Godard-t emlegetni, de inkább csak zilált, átgondolatlan alkotás: maga is olyan, mint egy dzsesszimprovizáció, amit a filmben aláfestő zeneként folyamatosan hallunk. A következő mű, a Megfáradt öröm már sokkal kiforrottabb munka, ám itt meg a nézői figyelmet nem sikerül végig lekötnie a céltalan, parttalan beszélgetéseknek – a rendezőnő mintha csak a dialógusírást gyakorolta volna.

A Wendy és Lucy egyedül a színészi játékban haladja meg a középszerű független filmek jól ismert színvonalát, de itt már a képekkel fogalmazás is sokkal jobban megy az alkotónak. Az egyértelmű fejlődés csúcspontját a rendezőnő a hazánkban is látható (a Toldi mozi április 22. és 24. között retrospektív vetítéssorozatot rendezett Reichardt első öt nagyjátékfilmjéből) két utolsó filmjével érte el. A szokatlan képarányt (1.33:1) alkalmazó Járatlan út olyan kiérlelt kompozíciókkal és meditatív képsorokkal dolgozik, amelyek gyakran hordoznak másodlagos jelentést (a szereplők sárga ruháinak, a földszínekben játszó tárgyi világnak köszönhetően úgy érezzük, hogy a figurák lassan beleolvadnak a tájba, amelyben elvesztek, mintha csak a sivatag homokjából és köveiből nőttek volna ki).

Az opus magnum címet viszont nem ez az alkotás, hanem egyértelműen a Sötét húzások érdemelte ki. Reichardtnak ebben a művében minden egy irányba mutat. Az atmoszférateremtéshez a rendező mindig is remekül értett, már első zsengéinek is szinte tapintható saját világa alakult ki, itt viszont vizuálisan, eszmeileg és minden egyéb szinten is egy olyan átgondoltság jelenik meg, ami már-már tökéletes filmélményről gondoskodik. A film nyomasztó hangulatát nyugtalanító kísérőzene támogatja, a sok éjszakai felvételnek és a fényhiányos belsőknek köszönhetően egy percre sem érezzük magunkat biztonságban – egyedül a természet képei harmonikusak és megnyugtatóak.

A visszafogott, lassú tempó, a történések aprólékos bemutatása tesz róla, hogy elejétől a végéig a film foglyaivá váljunk, miközben a közelgő tragédiát finom célzások sejtetik („Lőjük le!” – kiáltják a gyerekek játék közben a nemzeti parkban, ahova a főhősök a bűnt elkövetni érkeznek). A Sötét húzások a klasszikus paranoiafilmek mintájára egy olyan társadalmat mutat be, amelyben bármelyik pillanatban bekövetkezhet a természeti katasztrófa, ugyanakkor egy sötét neonoir keretében az emberek egymás közti kapcsolatának inflálódásáról is érvényesen beszél. Amennyiben Kelly Reichardt ezt a tendenciát folytatja, reménykedhetünk benne, hogy az idei Sundance-en bemutatott, ám szélesebb körben még nem forgalmazott legújabb munkájával, a Certain Womennel igazi mesterművet alkotott.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2016/07 18-22. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12788