KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
   1993/november
KRÓNIKA
• N. N.: Odeon
• Kovács András Bálint: Christian Metz halálára
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Filmművészet, nulla év Velence
• Bikácsy Gergely: Az előretolt fényőrség Godard, a félkegyelmű
MAGYAR MŰHELY
• Dániel Ferenc: Aranykor és utóélet A hatvanas évek mozija
• Gaál István: Gazdag pillanatok Részletek egy portréfilmből
• Ozsda Erika: A kis vakond Forgatási riport – képregény
• Kozma György: És mi van, ha mégis erkölcsromboló a mozi? Hamlet és Magenheim

• Gelencsér Gábor: Iskolamozi Beszélgetés Lányi Andrással
KÖNYV
• Kelemen Sándor: Peternák Miklós: Új képfajtákról

• Báron György: Hideg fej, hideg szív, játékos test Ismeretlen ismerősök: Atom Egoyan
1895–1995
• Molnár Gál Péter: Sursum corda A túrkevei angol báró
KRITIKA
• Balassa Péter: Szépen, nyugodtan, egyszerűen Senkiföldje
• Ardai Zoltán: Kifosztott szemfényvesztők A turné
• Turcsányi Sándor: Sózzuk meg a farkát! Live Show
• Hegyi Gyula: Kínai vízum Őszi hold
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: A cementkert
• Báron György: Az örömváros
• Hirsch Tibor: A cég
• Turcsányi Sándor: Gyilkos nap
• Barotányi Zoltán: Felelősségünk teljes tudatában
• Mockler János: Tina
• Tamás Amaryllis: Nyomul a 8. Dimenzió!
• Bíró Péter: Úton hazafelé
• Harmat György: Sliver

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

A hatvanas évek mozija

Aranykor és utóélet

Dániel Ferenc

Ez a hős oldott és kötött. Fényes szellős. Vert nemzedéki. Ő a hiteles szemrevételező. Móricz Zsigmond-i ihletésű, keverve egy kis camus-ival. Libidója, ha van, ideologikus.

Mint alkalmi krónikás, már látom, belebonyolódom a múltba. Alighogy befejeztem az ötvenes évek filmjei kapcsán írott dolgozatocskám, a TV2 a megszokott körítéssel újra sugározta az Állami Áruházat. Szocreál operett. 1952-ben húszmillió ember (fizető néző) látta. Kölyökkutya koromból emlékszem, egyik-másik nyelvi poénja szállóigeként terjedt. Gádor Béla meg Darvas Szilárd enyhítettek valamicskét a komor időszak folklórján. Glauziusz-Feleky Kamillal máig ható érzelmes emblémát faragtak. Az „új típusú bonviván, primadonna” – mintha ott se lettek volna, mindenki a negatívoknak, a komikusoknak, az „ingadozó közbülsőknek” szurkolt. Miért mondom mindezt? Nem az operett kedvéért, amely ma nézve nyögvenyelős, kényszeredett tákolmány; hanem a húszmillió fizető nézőért, akik nevetni, megenyhülni, szurkolni vágytak. Civil módra létezni az ideologizált karámban. A nézőtéri röhej élménye még a legkeményebb verőlegénytől sem tagadható meg. Mert akkor nincs kor.

Következő lépés: ha én műsorvezető vagyok, és feladatomnak tekintem, hogy némi korrajzot skicceljek a letűnt idők operettje köré, mögé, e célból szemtanúkat invitálok a stúdiómba, akkor aligha érem be éber álmukkal, krónikus emlékezetkiesésükkel. Faggatózom. Nyakaskodom. Még régi barátnőmtől, a hatvanas évek magyar filmjének egyik nagyasszonyától, Bíró Yvette-től sem fogadnám el, hogy ővele 1952 táján, egyetemista korában nem történt semmi érdemleges. Mondanám: a szemtanúság lényege, hogy az embernek, igenis, működik a memóriája. Átmetszve történelmi sorsfordulókat, évtizedhatárokat.

S immár témámnál vagyok: a hatvanas-hetvenes évek magyar filmjei sorra újraperegnek tévéadóink jóvoltából (ciklikusan, pöttyözve, egyedenként stb.); fogalmi rendre volna szükség, értelmező, talmudmagyarázó kontextusra, amely a magyar film „úgynevezett aranykora” és utóélete közé szövődnék, másként leblokkolunk. Azaz, értetlenül, érzéketlenül szemléljük (folyamatosan), hogy az idő kíméletlenül egybemossa a valaha karakterisztikusnak vélt életműdarabokat; rohamos elévülésnek leszünk béna tanúi, anélkül hogy sejtenénk: miért.

(A tisztesség kedvéért említem: nálunk az elévülés bajnoka Keleti Márton volt, ő szó szerint gyártotta a mozidarabjait, kizárólag az „azonnali nézőszám” érdekelte, fütyült az utókorra. Szász Péter a színvonalasabb, de romlékony mozidarabok szószólója volt, ám elveit nem tudta materializálni. Dobrag Györgyöt, Bujtor Istvánt, noha milliós nézőszámokat produkáltak, a Lumumba utca inkább csak „elviselte”. Bacsó Péter egy képzeletbeli hullámgörbe mentén haladt: sikerdarabokkal fent a „top”-on, sietős művészkedéssel lent a „gödör”-ben. Későbbi fejlemény, már a nyolcvanas évekből származó, hogy exportművészeink: Koltai Lajos, Szabó István, Ragályi Elemér a magyar filmet a nemzetközi forgalmazás-elévülés normái szerint ítéljék meg.)

(Az igazság kedvéért említem: nálunk a nézőszámmérce öntudatos ellenfelei a BBS-szerű szubkultúrában lakoztak időlegesen, vagy vég nélkül, mint apostolok és deviánsok. Novák Márk, Ventilla István, Magyar Dezső, Bódy Gábor, Erdély Miklós, Szirtes András és sokan mások.)

 

*

 

A mozgógép végre mozduljon meg! – ha lehet beszélni a filmes szakma közmegegyezéséről, közóhajáról az 1956–57 körüli tetszhalott állapotból ébredőleg – úgy ez a buzdító jelszó igaz volt. A Révai ihlette állókép-mozgókép klisék senkinek sem kellettek. Senkinek: ebbe a „sajnálatos események” utáni pártművelődés-politika is beleértendő, irányítói természetesen nem mondtak le a számukra „legfontosabb művészetről”, annak kézbentartásáról, de az agyonkopott moziszólamok visszás hatásaival már számoltak. Várakoztak, ösztönözgettek, figyeltek, tilalmi sorompókat nyitogattak. Mennyire mozduljon meg a mozgókép? – ez nyomban nehézségeket okozott, s kihívást jelentett, hiszen váratlanul, egy időben zúdult ránk a neorealizmus hatása, sokkolt Visconti, Antonioni, Fellini művészete, a nagy lengyel triász kelet-európai látomása, a japán filmművészet hatása, s a következő hullámban már a francia új hullámé. Kihívást jelentett az Illés György iskolázta operatőrgárda. Ezt az iskolát mindenkor a rangján méltatták (méltatják), ám többnyire homályban maradt, hogy a mi kameraembereink nem akartak többé régi módon fényképezni. Maga Illés György kapta vállára elsőnek a felvevőgépet, s csinált mintaszerű „lábfahrt”-ot, bemozdította a teret. Tanítványai kísérleteztek, kinematográfikus gondolkodásra ösztönöztek; több, egymással versengő filmnyelv mondattanát alapozgatták. Néhány példa: Somló Tamás operatőrrel társközösségben született meg Jancsó Miklós képkoreográfiája; Tóth János a mívessége miatt vált a filmgyár rettegett mumusává; Zsombolyai János, Sára Sándor, Ragályi Elemér még jónéhányadmagukkal stílusmeghatározók voltak.

Többévtizedes távlatból visszatekintve érthetőbbé válik, hogy a tennivalók, a ráhatások, a művészi becsvágyak, a stiláris lehetőségek egymást átjárva pezsdülést hoztak; vagy színesnek tetsző kavalkádban nálunk is megnövelték a film presztízsét, felelősségét (önkényuralomban szinte túlzásig: társadalmi felelősségét); ám épp a sietős forrongás miatt elsikkadhatnak a műfaji organizmust irányító, illetve deformáló szabályok és mulasztások. Könyvtárnyi irodalmat összeírtunk a magyar filmjelenségről, mégis, ha történetesen összevetjük a cseh film kulturális beágyazódásával, zavart érzünk adósságaink láttán.

Említenék egy „tárgykört”: a földosztás utáni magyar parasztságét. Bán Frigyestől Fábri Zoltánig, Kósa Ferenctől a Gyöngyössy–Kabay párosig, Zolnay Páltól Makk Károlyig, Gaál Istvántól Jancsó Miklósig filmeseink színe-java merített a témából: a falu drámáját vitték a vászonra. Balladás sűrítéssel. Verisztikusan. Széles pannókban. Mágikusan. Lirizálva. Történelmi léptékű libalegelőn. Ezekben a drámákban mindig a bonyodalom végbevitele volt az elsődleges, a paraszti lét leírása harmadlagos, a senkivel össze nem mérhető egyéniség hű rajzolata elsikkadt. Mintha a Lumumba utcai dramaturgia megfilmesítésre méltatlannak ítélte volna a kortárs irodalom faluelbeszéléseit: Galgóczi Erzsiét, Hrabalét, Tar Sándorét, Csalog Zsolt Parasztregényét; ironikus, torz, groteszk, bensőséges mozzanataik „nem illettek a falu-vízióba”. De sarkítva úgy is fogalmazhatnék: a magáért való elbeszélést vélték kisszerűnek, meghaladottnak, „üzenet”-nélkülinek.

,A magyar társadalmat, benne a magyar vidéket gyökerestől forgatta fel a történelem. A háború okozta demográfiai űr, az erőszakos mobilizálás, iparosítás, a feltörekvésvágy mintegy szociológiailag termelte ki az első generációs értelmiségit: a kiszakadott éppen mozgékonyságánál fogva „kézre állt”, hogy belőle váljék a filmüzenet hordozója. Ez a hős oldott és kötött. Fényes szellős. Vert nemzedéki. Ő a hiteles szemrevételező, terepkutató, megváltást kereső, vagy éppen belebukó. Móricz Zsigmond-i ihletésű, keverve egy kis camus-ivel. A politikai utópia hordozója a magyar lét fehér izzásában, és így tovább. Ugyanakkor aszexuális, majdnem vágytalan. Libidója, ha van, ideologikus. Nálunk, a szereposztó listán ez egyfajta stafétában volt érhető tetten: Pálos György, Latinovits Zoltán, Kozák András, Balázsovits Lajos, Iglódi István, Zala Márk, Cserhalmi György (listám nem teljes) – egymást váltó nemzedéki, örökifjú hőstípusok megtestesítői voltak. Ám a magyar film valójában soha nem firtatta, hogy kiválasztott hősei, mint a társadalomtudományok alanyai, az osztálya vesztett értelmiségi kategóriájába sorolnak; számukra nincs visszaút, sorsuk tétje, hogy szellemi munkássá válnak-e. Gyógyító orvossá. Mérnökké. Gyárigazgatóvá. Zöldbáróvá. A mobilizáció női világunkat is felkavarta – a yin/yang elve megbomlott –, mégis jellemzőnek tartom, hogy nálunk a kallódó nő nem vált sztárrá, mintha a hölgyek gyökértelenedése kevésbé lett volna emblematikus.

 

*

 

Tény, hogy a voyeurség, a drámai áthevítés ideig-óráig jól kamatozott filmdramaturgiánkban; képi köntösbe (nem akármilyenbe) öltözve amolyan magyaros külsőt kölcsönzött filmjeinknek, amelyek „unikálisan elkötelezettek” is voltak: a szabadság lélegzetét lehelték a vasfüggöny mögül. Járási-megyei szintig még a rendszer logikáját is kikezd(het)ték.

Szabadságot sugároztak vasfüggönyön belül is. Ha mai eszünket nem béklyózná történetesen Horthy tengerészkormányzó újratemetése, szívünket nem görcsölné a közélet zacsekosodása, szabadon álmélkodhatnánk azon, mennyire túlhevített játszmát játszott a kora kádári politika és a film – közönsége előtt. 1963-ban például. Nem számított eseménynek, hogy az ország még lógyulaikolbászt fal; vagy hogy csöndben megint szabadultak néhányan; az igen, hogy ekkor tört át Európába Jancsó Miklós a Szegénylegények című filmjével. Jancsóéknak lepedőnyi nyilatkozatban kellett elhatárolódniuk ötvenhattól az időszerű historikum élveboncolásától. Senki nem akadt fenn rajta. Egymilliónál több ember nézte meg a betyártörténetet (a film cannes-i diadala után). Ekkor házalta az országot Herskó János, vitáról-vitára, Párbeszéd című ópusza ürügyén. Ő inkább vallott színt perdöntő történelmi kérdésekben (ankét-termecskék falai között, kevésbé a vásznon). Filmpublicisztikai csiki-csuki játéka a fiatal Szabó Istvánt is annyira lenyűgözte, hogy az Álmodozások kora újhullámos utalásai közé is beemelte. A jeles esztendő mélyen magába rejtette a jövőt. Herskó a rendszer kegyeltjeként iskolát alapított; nem is álmodott arról, hogy önként választja majd a száműzetést. Jancsót a politika egyes számú közellenségének tartotta (valamilyen rejtélyes okból), tűrte és tilalmazta; fogalma se lévén, hogy a terebélyesedő életművet be lehet majd nyelni. Emiatt kényszerültek ostoba hallgatásra a Jancsó-hívek, s csak akkor szólaltak meg (kritikusan, késve), amikor az életmű sok darabját már nem lehetett lenyelni.

1963-ban Makk Károly mély válságban volt. Ő sem sejtette, hogy évek múltán a jó irodalom mentőkötelébe kapaszkodva fogja életműve kiemelkedő darabjait (Szerelem, Macskajáték) megrendezni. Fábri Zoltán keresgélésben volt, s még korántsem klasszicizálódott, mint tíz év múlva.

Mögöttük fiatal nemzedék nyüzsgött ugrásra készen (Huszárik, Gaál, Tóth, Sára, Kósa, Szabó, Rózsa, Ventilla, Novák, Gyöngyössy stb.). Rövidfilmjeik: „testflight”-művek, az akkori értékrend szerint kétesek, fenyegetőek voltak, mert kitetszett belőlük, hogy a nagyjátékfilm poétikai kereteit is széttördelhetik. A valóságban fölrémlett egy autonóm, egyéniségekre és műhelyekre alapozott filmgyártás árnyképe, amely nem különbözne a csehekétől vagy a lengyelekétől. Kísértett a versengés szelleme. Hogy a forgatókönyvek szemhatárát is tágítsák, túl a Galambos Lajos-, Gerelyes Endre-, Somogyi Tóth Sándor-féle horizonton.

Durva leegyszerűsítés volna mindent a pártpolitika nyakába varrni; sokan „dolgoztak” azon, hogy az autonóm magyar film árnyképe ne rögzülhessen tartós, szervezett formákba. Neveket nem említek. De annyit igen, hogy a filmszakma mai szétesettsége tradicionálisan a harminc év előttire vetíthető vissza; bitorlók és illetéktelenek kistrónusai öröklődtek. És még valami: ettől az időtől fogva beszélhetünk „láthatatlan film”-ről. Ekképpen nevezem a polcokon sárguló, megvalósulatlan, visszautasított, kényszerpályára térített, muszájból megtagadott forgatókönyveket – szerintem a korszak filmográfiája nélkülük sohasem lesz teljes.

 

*

 

Történelmietlen krónika-bejegyzés: ezerkilencszázhatvanhat február havának utóján a magyar progresszió az Uránia mozgóba sereglett. Rövidfilmeket, de mindenekfölött, az Elégiát nézni. A film bemutatója nagyon sokat késett. Huszárik Zoltán (barátainak: „Pipet”) szenvedélyesen késett mindenhol, mindenben. Találkozókról. Munkamegbeszélésekről. Határidőkről. Diplomafilmjét is nagy könyörgésre fejezte be. Éjszaka, a filmgyár folyosóján találkoztam vele, meg a sarkában kutyaként morgó Tóth Jánossal: „irány a vágószoba!”. Ha a képzeletét beindította valami látomás, örökkévalóságig megszűnt körülötte a létező, teendőkkel spékelt világ. Tanúsíthatom, hogy a mások látomása iránt is fogékony volt; „beindult” – féltékenység nélkül. Ikerpárja a zenei életben Vujicsics Tihamér volt, univerzális képzelgő és rögtönző: minden megállapodást áthágva teljesítő. Mindketten a filmgyári produkciós számvitel rémei. Liska Tibort ma is ismerik, de eredeti ökonosztáz-tirádáinak lendületéről a maiaknak nem lehet fogalmuk. Baranyi Tóniéről sem: ő álmodta meg a tápászkodó ország első társadalomtudományi folyóiratát, neve ott tündökölt a Valóság első évfolyamszámain. És Kondor Béla Mária utcai borozó-fali freskója, melyen a piktor ördögszarvakkal vigyorgott? A pomázi elmegyógyászok, kik leckét adtak a magyar színházi életnek Lorcából? Mindezzel csupán érzékeltetni szeretném, hogy sokféle vérmérsékletű vagy indíttatású ember tolonghatott a mozibejárónál, mert túl az élményen, a remekmű megerősítette őket törekvéseikben, miszerint művek és képzelgések révén nyithatnak rést a politikum hálójában, s hogy e hálón tépett lyukak valamimód mégis összefüggnek. A lovacskákat Nagy László elbúcsúztatta, a lógyulaikolbász évadjai is elmúltak; az Elégia késői rekviemként (is) definiálható, de az akkori nézőtériek érteni vélték: ez a letisztult, provokatív, klasszikus avantgárd film az arányaitól válik majd maradandóvá. A vetítés után nem robbant ki népi-urbánus vita. Nem jelentkeztek fürgenc, kisajátítani kész felek, se lukácsiánusok, se szabódeskések. A film – és ez mozitörténeti faktum – átlagnézőit borította ki, a mozikban füttyögtek, ájuldoztak, a finomlelkűek tiltakoztak. Aki ismerte a korszak tapsra-röhögésre kondicionált közönségét, sárgult az irigységtől.

 

*

 

A magyar filmesek eredendően vonzódtak a történelmi témákhoz; s itt nem a Kőszívű ember fiai-szerű képeskönyvekre gondolok, hanem a fájó örökséggel terhes múlt újraélésére. Világháború. Lágerélet. Tanácsköztársaság. Fehérterror. Ellenállás. Parasztlázadás. Fordulat éve. Véráldozatok a munkásmozgalomban. Mészárlás Szabadkán. Katonazene. Két félidő a pokolban. Egy szerelem három éjszakája. Vörös Rekviem. Arc. Dózsa. Apa. Csend és kiáltás. Elektra. Hideg napok. Büntetőexpedíció. Talpuk alatt fütyül a szél...

A témák tárháza, úgymond, gazdagodni látszott, a stiláris eszköztár bővült és finomodott; alkotóink szakmai felelősségérzetét dicsérte, hogy az optika könyörtelen éleslátásával közelítettek választott anyagukhoz vagy hőseikhez: kemény filmeket csináltak. Kemény, érdes és mitologikus filmeket forgattak. Mitológián azt értem, hogy a maszatos részletek kárára, a véletlenszerűt, az esetlegeset hanyagolva, végérvényű ítélethozatalra törekedtek; s ez mozgóképen csak úgy lehetséges, ha a kimetszett látvány méretei túlnövekednek, totalitássá dermednek. Szinte aránypárba fogható: a pribék-áldozat viszony Fábri Zoltánnál eleve elrendelt, míg Jancsónál marad játéktér a szerepcserére, ám egyikőjüknél sincs esély alkalmi kitörésre, vagy valamiféle hirtelen fegyverszünetre. A mozgalmár apa Szabó István elgondolásában a létmagyarázatok kútfője; Bessenyei Ferenc Dózsa-kosztümben ugyancsak kútfő – Kósa és Csoóri szerint. A históriai ismeretek bővültével ezek a filmhősök alig hallanak többnek, mint szócsőnek: ideológiákat közvetítenek.

A tematikus hiánylistákra épp elegen és elégszer hivatkoztak már különböző hadállásokból. Nem sorakozom mögéjük. Az átkos múltban sem hittem, hogy a filmnek vagy bármiféle megjelenítő művészetnek kitüntetett célfeladata a történelem (a múlt szociológiája); még kevésbé hittem, hogy a mozgóképnek részt kellene vállalnia a hazánkban örökké prolongált „heroizálás-deheroizálás” vitákban, amelyek a hatalmi érdekek hullámzása miatt nem juthattak soha nyugvópontra. Posztkorszakban élve az ember úgyszólván megkönnyebbül, hogy a hajdani mitologémák terhét, nagyszerkezetek súlyát, ítéleteik fenyítését nem kell magára vennie. Marad viszont egy kitüntetett dátum – 1968 –, amely, ha úgy tetszik filmtörténeti határkő (volt és marad). E ponttól a közép-európai történelem útjai és e térség kinematográfiai útjai elváltak; mi több, élesen metszették egymás nyomvonalait. Csehszlovákia lerohanása minden lehetséges ábrándot szertefoszlatott a szovjet hatalmi tömb megújhodása iránt. A cseh új hullám erőszakos eltiprása azonban bizonyította, hogy a mi szellemi térségünk valós, plebejus értéktartomány, amelyhez illúziók nélkül lehet/kell folyamodni.

És mire számítottak a művelődéspolitikusok, nehéz, küzdelmes évtizeddel a hátuk mögött? Aki átélte e korszakot, emlékezhet rá: irtóztak a kultúra gleichschaltolásától, a végső megoldásoktól; araszolgatva haladgattak előre a végtelennek tűnő időben; mecenatúrájukkal kacérkodva finoman kevergették a TTT-t. Inkább tűrtek, mint tilalmaztak. Ahogyan ők vénültek pozícióikban, úgy remélték nevelgethetni a Hamleteket leendő Poloniusokká. Talán nem véletlen, hogy amikor Jeles András nemzedéke lépett a pástra, akkor váltak ingerlékennyé, érezvén a tátongó szakadékot.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1993/11 16-19. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1287