KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
   2016/december
NŐI SZEREPEK
• Baski Sándor: Az üvegplafon alatt Nők a Fehér Házban
• Schubert Gusztáv: „Amerika királynője” Pablo Larraín: Jackie
• Barkóczi Janka: A harmadik hullám Asghar Farhadi hősnői
• Varró Attila: A hiány iszonyata Val Lewton és a női horror
• Vincze Teréz: Egy szexi koreai feminista A szobalány
MAGYAR MŰHELY
• Kelecsényi László: Védtelen ártatlanság (Bara Margit 1928-2016)
• Schubert Gusztáv: Csoóri Sándor, a filmes Parázson lépkedő
• Morsányi Bernadett: Makacs fiúk Beszélgetés Szomjas Györggyel
LENGYEL MÉRCE
• Báron György: A nemzet filmművésze Andrzej Wajda (1926-2016)
• Pörös Géza: Nincs alku Andrzej Wajda: Emlékképek
• Zalán Márk: Bedobozolt történelem Lengyel hadiállapot 1981
• Morsányi Bernadett: Bármi megtörténhet Marcel Łoziński dokumentumfilmjei
FRANCE NOIR
• Ádám Péter: Gengszterből filmrendező José Giovanni
FESZTIVÁL
• Szabó Ádám: Undorból születnek Sitges
• Bartal Dóra: A hátunkon cipelt múlt Jihlava
• Csiger Ádám: Fiatalos kezdés Primanima
• Barkóczi Janka: Aki sosem látta Párizst Window Horses
KÖNYV
• Nagy V. Gergő: A nemzetközi Férfi Tarr 60
TELEVÍZÓ
• Várkonyi Benedek: A pokol másnapján Beszélgetés Olivier Wieviorkával
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi
FILM / REGÉNY
• Varró Attila: Rejtélyes bosszú Austin Wright: Tony and Susan
• Alföldi Nóra: Kárhozottak királya Tom Ford: Éjszakai ragadozók
KRITIKA
• Varga Zoltán: X elvtárs A martfűi rém
• Barkóczi Janka: Belső száműzetés Bereczki Csaba: Soul Exodus
• Andorka György: Bölcselmük álmodni képes Doctor Strange
MOZI
• Baski Sándor: Teljesen idegenek
• Gelencsér Gábor: Olli Mäki legboldogabb napja
• Pápai Zsolt: Harmadik típusú találkozások Zsigmond Vilmossal
• Forgács Nóra Kinga: Az állam Fritz Bauer ellen
• Kovács Kata: A mélység kalandora
• Vajda Judit: A könyvelő
• Barkóczi Janka: Hideg hegyek
• Huber Zoltán: Mentőakció
• Kránicz Bence: Creative Control
• Roboz Gábor: Az utolsó emberig
• Csiger Ádám: Jack Reacher: Nincs visszaút
• Sepsi László: Bezárva
• Varró Attila: Életem Cukkiniként
• Andorka György: Legendás állatok és megfigyelésük
DVD
• Barkóczi Janka: Magyar Filmhíradó Évfolyam 1956
• Kránicz Bence: Szerelem
• Gelencsér Gábor: Angi Vera
• Benke Attila: Menny és pokol
• Pápai Zsolt: Tripla kilences

             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Női szerepek

Pablo Larraín: Jackie

„Amerika királynője”

Schubert Gusztáv

Jacqueline Kennedy regnálása fordulatot hozott az emancipáció történetében.

 

Történelmünket évezredek óta férfiak írják, a nőknek ritkán jut szerep, ha mégis, legfeljebb harcias amazonként léphetnek fel a világtörténelem színpadára. Férfi-aggyal gondolkodva, férfi-virtussal hadakozva. A nőies nő az amerikai politikában is ritkaság, a kivételek közt is máig a legemlékezetesebb Jacqueline Bouvier Kennedy. Pablo Larraín jó érzékkel vette részre, hogy miközben Jackie híre máig alig fakult (2014-ben minden idők harmadik legjelentősebb First Ladyjeként rangsorolták), nem a tettei kiemelkedőek. Ha így lenne, a Kennedy-család felemelkedéséről és alkonyáról szóló 2011-es tévészéria a legizgalmasabb sorozatok közé tartozna. De nem az. A Kennedyek-története minden tragikus esemény ellenére sem shakespeare-i királydráma. A vér és a gyász mellől hiányzik az elvetemültség és a gyilkos szenvedély. A dinasztiaalapító Joe Kennedy, aki évtizedeken át azzal kel és fekszik, hogy valamelyik fiából amerikai elnököt csináljon, ezt az egy rögeszméjét leszámítva igazi kispolgár. De ha a családi szellemi tőke ilyen szerény volt, mitől lettek a Kennedy-klán tagjai – mindenekelőtt Jack és Jackie – Amerika mindmáig kultikus rajongással övezett szupersztárjai? A Fehér Házban Kennedy előtt és után is megfordultak nagyobb formátumú politikusok, Jacqueline Bouvier-nál tálentumosabb First Ladyk. De fiatalabbak, szebbek, vonzóbbak nemigen. Mind Jack, mind Jackie tudott valamit, és nem csupán jókor volt jó helyen. Jacqueline Kennedy nem csak egy a sok millió csinos amerikai nő közül, nem csak szeretetteljes anyakirálynő vagy gondos háziasszony (a Fehér Házban ez a szerepkör azért kicsit más, mint mondjuk Bronxban – Jackie Kennedy egy Emmy-díjas tévéműsorban avatta be az amerikaikat, hogyan rendezte át a jellegtelen White House-t. 86 millióan nézték, mi történik akkor, ha nem egy néni tesz-vesz az elnöki palotában, hanem egy vonzó fiatalasszony).

A franciás műveltségű, olvasni szerető, elegáns (sőt divat-trendteremtő) JBK-ban rejlett még néhány titok. „Szívében néha elidőz a tigris és a szelíd őz.” Jacqueline Bouvier nyilvánvalóan szívesebben gondolt önmagára gyengéd és kecses lényként. Pablo Larraínt viszont jobban izgatta a diszkrét, rezervált First Ladyben megbúvó sötétebb erő. A pillanat, amikor az őzike szembefordult a Capitoliummal. A Jackie (2016) – a kitűnő chilei rendező első hollywoodi filmje – maga is szembemegy az amerikai szabvánnyal, és a melodráma, vagy a politikai thriller („Ki ölte meg Kennedyt?”) helyett Jacqueline életének mélypontjára, a dallasi merénylet utáni négy keserves napra szűkíti a történetet. Okkal, mert paradox módon épp ebben a traumában mutatkozott meg a First Lady igazi nagysága. Amerika elnökét lelőtték, a nemzet megrendült, de a politikusok máris új időszámításba kezdenének, és minden feltűnés nélkül megszabadulnának JFK emlékétől. Csakhogy a gyengédnek és félénknek ismert özvegy váratlanul bekeményít. (Natalie Portman ideális választás a címszerepre.) Mindent elveszített, férjét, az amerikai elnököt, gyerekei apját, a First Lady kivételes rangját és státuszát, az otthonát (a Fehér Házat), de egyre nem hajlandó, szemétre dobni a JFK-éra örökségét. A biztonsági okokból zártkörű temetés helyett fenséges gyászceremóniát szervez (Lincoln temetésének mintájára), ami valóban beleégette százmilliók emlékezetébe, hogy épp egy nagy politikustól búcsúznak. A mítosz nem magától terem, meg kell alkotni, és Jacqueline ezzel a megrendítő washingtoni gyászmenettel, majd a Life magazin Pulitzer-díjas újságírójának adott interjúval (ez adja a Larrain-film kerettörténetét) megteremti a modern Camelot mítoszát, miszerint JFK „uralkodása” olyan varázspillanata a történelemnek, amilyen hajdan Arthur király regnálása volt. Ami ebben a formában persze, hogy nem volt igaz. Új-Camelot (ahogy a hajdani is) kitaláció, de amit körül akart írni, láthatóvá akart tenni, nagyon is létezett. Kennedy elnöksége (és Jackie a First Lady szerepkörében) fordulópont az amerikai történelemben. Nem annyira politikai, ideológiai értelemben (Roosevelt „New Deal”-je nagyobb változást hozott), mint inkább életfelfogásban. A hatvanas évek egyik legfontosabb újdonsága a „fiatalság” emancipációja. Ahogy a papa moziját felváltotta az „új hullám”, úgy váltotta fel a régi politikát egy fiatalosabb, lendületesebb stílus. Nixon és Johnson a papák szürke hivatalnok-nemzedékéhez tartozott, JFK és Jackie sugározta magából a fiatalságot és az életörömöt. A stílusváltás hatalmas energiát szabadított fel: a forradalom mindig felfalja a gyermekeit, a 60-as évek stílusforradalma életerőt adott. Fél évszázad múltán is látszik a fénye.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2016/12 07-08. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12976