KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
   2017/január
VILÁGFELFORDULÁS
• Gyenge Zsolt: A halál oka: kapitalizmus Én, Daniel Blake
• Schubert Gusztáv: Mennyei felfordulás Az ifjú pápa
• Géczi Zoltán: Fehéren izzó gyűlölet Amerikai szélsőségesek
• Baski Sándor: Buborékok és barikádok Közélet a világhálón
• Varró Attila: Árvák a sztrádán Két amerikai road movie
MAGYAR KRIMI
• Sepsi László: Dögkeselyűk Új magyar bűnfilmek
• Kránicz Bence: Ezer jagelló Cop Mortem
• Schreiber András: A testület nyomoz Kádár-kori magyar krimik
• Csiger Ádám: Itt élni totál szívás Aranyélet 2. évad
• Vajda Judit: A mozdony füstje Halj már meg!
MAGYAR MŰHELY
• Morsányi Bernadett: Fekete sors Beszélgetés Vranik Rolanddal
A KÉP MESTEREI
• Ádám Péter: Kamera vállon, fény semmi” Raoul Coutard 1924-2016
ÚJ RAJ
• Forgács Iván: Esőfelhő New Yorktól Szkopjéig Milcso Mancsevszki játékfilmjei
• Pethő Réka: A naplóírás művészete Új raj: Xavier Dolan
• Jankovics Márton: Keresztkérdések az iskolapadban Mártírok
ANIMÁCIÓ
• Varga Zoltán: Törött teknőcpáncél alatt A vörös teknős
• Orosz Anna Ida: A komfortzóna határán Anilogue 2016
FESZTIVÁL
• Pörös Géza: Az idő tükröződései Gdynia
• Horeczky Krisztina: A reményről Verzió
• Vincze Teréz: A törölt busani vonat Busan
KÖNYV
• Barkóczi Janka: Kettős látás Gelencsér Gábor: Váratlan perspektívák
• Kolozsi László: Filmrendszer-gazda Varga Balázs: Filmrendszerváltások
KRITIKA
• Szalkai Réka: Vivaldi után szabadon Kaliforniai álom
• Varró Attila: Lázadók a Lázadók között Zsivány Egyes – Egy Star Wars történet
MOZI
• Baski Sándor: Sárkány közeleg
• Vajda Judit: Őrült boldogság
• Simor Eszter: Egyesült Szerelmes Államok
• Kránicz Bence: Utazás apánkkal
• Kránicz Bence: Utazás apánkkal
• Tüske Zsuzsanna: Szövetségesek
• Soós Tamás Dénes: A fegyvertelen katona
• Hegedüs Márk Sebestyén: Underworld: Vérözön
• Sepsi László: A démon arca
• Parádi Orsolya: #sohavégetnemérős
• Forgács Nóra Kinga: Hóesés Barcelonában
• Huber Zoltán: Hivatali karácsony
• Zsubori Anna: Vaiana
• Alföldi Nóra: A pótolhatatlan Werner doktor
• Varró Attila: Derült égből apu
DVD
• Pápai Zsolt: Rideg világ
• Benke Attila: A homár
• Soós Tamás Dénes: Popsztár: Soha ne állj le (a soha le nem állással)!
• Kránicz Bence: Batman: A köpenyes lovagok visszatérnek
• Kovács Patrik: Beépülve – Az Escobar-ügy
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Világfelfordulás

Az ifjú pápa

Mennyei felfordulás

Schubert Gusztáv

Amerikából jött, fiatal, jóképű, okos, nagydumás, robbanékony. Igazi 21. századi pápa. Csak épp a Vatikán kifordul miatta önmagából.

 

2016-ban Anglia és az Egyesült Államok szavazói is felrúgták az 1945 után kialakított status quo-t. Nem lenne akkora a baj, ha Liechtenstein tette volna ugyanezt: de két nagyhatalom mondott nemet az elmúlt 70 év játékszabályaira, és ami még fontosabb, a demokrácia két kulcsországa, őshazája választott így. Paolo Sorrentino olasz filmrendező egy harmadik erőközpont pálfordulását is hozzáképzelte. Igaz, ez a nagyhatalom, a Vatikán, mindössze háromnegyed négyzetkilométert mondhat magáénak, de szellemi befolyása mérhetetlenül nagyobb: a pápa egymilliárd katolikus lelki vezetője.

 

*

 

Az Ifjú pápa nemcsak a legjobb olasz tévésorozat (hogy ilyen is létezhet, ahhoz a Gomorra első évada már hozzászoktatott), a hatalom színfalai mögött játszódó hasonló amerikai szériák közül is legfeljebb két-három versenyezhet vele szellemességben, fordulatosságban, képi és nyelvi gazdagságban (Kártyavár, Homeland). Bizonyos tekintetben viszont Paolo Sorrentino sorozata verhetetlen. A Vatikán izgalmasabb helyszín, mint a pillanatnyilag még mindig egyes számú szuperhatalom központjai (Fehér Ház, Capitolium, Pentagon, CIA, Wall Street), amennyiben e szent helyen a világhatalom gyakorlása majd két évezredes hagyományra épül. Természetesen a nyilvános és a belső, titkos szentszéki etikett, ha lassan is, folyamatosan módosul, de alapelveit illetően kőtáblába vésett szövegkönyve van, amihez képest az amerikai, brit vagy a francia nagyhatalmi politika játékszabálya szeszélyes rögtönzésnek látszik. Ha van még biztos pont rendkívül labilis világunkban, az „erős sziklára” épített pápai trón feltétlenül az. Sorrentino vatikáni drámája viszont épp ezt a sziklaszilárd alapot rengeti meg. Méghozzá a legváratlanabb és a legvédhetetlenebb módon, a veszedelem ezúttal nem kívülről, hanem belülről fenyeget, a frissen megválasztott ifjú pápa robbantja föl a vatikáni szokásrendet. Láttunk már ilyet, az Angyalok és démonokban szintén egy fiatal egyházi vezető (ha nem is a pápa, de a vatikáni trónus megüresedésekor a hatalom folytonosságát megtestesítő camerlengo) készül szövevényes összeesküvés-elméletet kreálva a trónbitorlásra, és a szó szoros értelmében is bekövetkező nagy robbantásra. Ron Howard rendező ugyan bőséges kultúrtörténeti ismeretanyagot épített be az Angyalok és démonokba, de a hollywoodi akciófilm démona végül is ellopja a show-t a kultúrtörténet szellemétől. Sorrentinónak viszont nem volt szüksége pirotechnikusra, krimiszálra, paranoia-thiller fordulatokra, sem apokaliptikus „antianyagra” ahhoz, hogy mindvégig (10 részen át) fenntartsa a feszültséget. Bízott a Vatikánt megosztó konfliktusok szellemi energiájában. Az Ifjú pápában semmi misztikus, vagy fantasztikus nincs, hacsak a pápa rémálmait nem számítjuk ide, nagyon is evilági erők és ellenerők játékán izgulhatunk, és nem csupán azért, mert a vatikáni ellenfelek mindegyike Machiavelli politikai harcművészetén nevelkedett, hanem mert szellemi párviadaluknak jóval nagyobb a tétje, mint egy szokványos hatalmi harc esetében, hiszen az ideológiai összecsapás kimenetelétől egymilliárd hívő lelki békéje és a katolikus egyház sorsa függ.

Az ifjú pápa meséje ugyan meglehetősen extrém, de nem nehéz felfedezni benne a katolikus egyház réges-régi alapkonfliktusát, ortodoxok és reformerek kétezer év óta tartó szembenállását. A harc mindmáig eldöntetlen, mert eldönthetetlen, és ha mégis győzne valamelyik fél, az lenne a Vatikán és a katolikus vallás vége. Az emberi intézményeknek is megvan a maguk sorsa, hiszen az időben léteznek. Ha az ortodoxia győz, megáll az élet, és az Egyházból csak a díszes, de üres csigaház marad, ha viszont a vehemens újítók diadalmaskodnak, túl sok hagyományt dobva sutba, a katolikus vallás szelleme illan el.

 

*

 

Sorrentino nagy ötlete, hogy a párviadalban fordítva osztja ki a szerepeket: egy kevésbé kreatív rendező nyilván valamelyik vénséges vén bíborosra testálná a szokásrendhez makacsul ragaszkodó ortodox szerepét, a forradalmas újítóét pedig egy robbanékony fiatalra. Csakhogy ebben a történetben az ifjú pápa a „maradi” és az immár három egyházfőt kiszolgáló idős államtitkár (lényegében övé a legfőbb operatív hatáskör) a „haladó”. A Vatikánban persze máshol húzódnak a korhatárok, mint a civil szférában: Lenny Belardo, az ifjú pápa (Jude Law) már 47 éves, a dörzsölt öreg bíboros, Voiello (Silvio Orlando) még csak 60. Ráadásul az élet mindig jóval bonyolultabb, mint elvont sémáink, az új pápa tényleg fiatalos lendülettel harcol – a régimódi katolicizmusért. A roskatag bíborosok elhűlten nézik, amint egy láncdohányos, napszemüveges, kigyúrt amerikai pápa visszarántja az Egyházat a legsötétebb középkorba (vagy inkább a legsötétebb ellenreformáció korába). „Meglepett szentatyám.” – neheztel Caltanisetta, a legelnyűttebb, elevenen mumifikálódott bíboros. – „Oly fiatal, és mégis ilyen vén elgondolásai vannak.”.

De jön még egy újabb csavar. Az ifjú pápa ugyan velejéig konzervatív, de nem biztos önmagában. Nem tudja ki is ő, és mihez is akar kezdeni egyházfői hatalmával. És ez még hagyján, de Istenben sem hisz.

Mindez a labilitás és egyházfőnél páratlanul szentségtörő hitetlenség persze nem gátolja abban, hogy egy sajtótájékoztatón ne dörgölje a megvetett újságírók orra alá, hogy a pápa hivatalánál fogva „csalhatatlan”. A dogma kiszámítható örök rendjére természetesen annak van szüksége, aki bizonytalan önmagában, és képtelen elviselni a szabadsággal járó döntések felelősségét. Hitének és önismeretének gyengeségét és gyerekkori traumáját próbálja ellensúlyozni a pápaság emberfeletti hatalmával. Sorrentino sorozatának jószerivel egyetlen gyengéje, hogy túlzásba viszi ennek a bizonytalanságnak a pszichoanalízisét. Lenny Belardót ugyanis hippi szülei hét éves korában beadták az árvaházba. Ott nevelte fel Mary nővér, akit aztán pápaként is magához hívat, hogy személyi titkárként segítse őt a Vatikán útvesztőjében. Már önmagában ennek a dadusnak és pótmamának a jelenléte a meglett férfi és tekintélyes egyházfő mellett árulkodó jele a belső gyengeségnek. Az elvesztett anyát helyettesítő Mary nővér mellé egy pótapa, egy spirituális vezető is társul a konzervatív Spencer bíboros személyében, aki a pápai trón igazi várományosa volt, míg tanítványa, Belardo el nem orozta előle a dicsőséget. Spencer bíborost hamarosan elemészti a sértés, hogy helyette az „éretlen kölyök” lett a Szentatya, aki aztán e nagy kegyben részesülve immár a tanácsaira sem tart igényt. Az ifjú pápa tehát cserbenhagyja lelki atyját. (Ha engednénk a sorozat freudiánus hevületének, mindebbe beleláthatnánk akár az apagyilkosság szándékát is.). De az ambiciózus XIII. Pius nem áll meg itt, a sértett büszkeség még magasabbra hajtja, fel egészen a mennyekbe. Jámbor gyóntatója, Don Tommaso, elhűlve hallgatja vallomását, arról, miképpen csikarta ki végsőkig megfeszített akaraterejével, hogy őt válassza pápává a bíborosi konklávé: „Vagy ezerszer elismételtem, akár egy mantrát, mielőtt a szavazást újrakezdték: Ne őt, engem! Ne őt, engem! Ne őt, engem…! És most én vagyok a pápa, nem ők! Én!... Jobban szeretem magam felebarátomnál és Istennél. Csak magamban hiszek. Én vagyok a mondhatatlan Úr!” Ez istenkáromlás: a pápa nem Isten, „csak” az Úr földi helytartója.

Mihez kezdhet a Vatikán egy valóságtól elrugaszkodott, elszállt Szentatyával, egy gyerekkori traumáját negyven éven át feldolgozni képtelen bosszúszomjas kisfiúval. Akit dühe a Szentszékig, sőt a Mennyei Atya trónusáig repít. Igazából ez az a kérdés, ami miatt leginkább érdemes végignézni Az ifjú pápa ötszáz percét. (És persze a legparányibb szerepben is hiteles színészi játékért, és az operatőr, Luca Bigazzi szuggesztív képeiért). De mit is akar ez a rendhagyó pápa. Már a nyitó jelenetben teljes a konfúzió. XIII. Pius első szentbeszédét tartja a Szent Péter téren egybegyűlt tömegnek. Zuhog az eső, Pius karjait égnek emelve imádkozik. És egyszer csak kisüt a Nap. És a boldog, mosolygós, ifjú pápa köszönti a hívőket.

„Ciao Róma, Ciao Világ! Miről feledkeztünk el? Rólatok feledkeztünk meg! Elfeledkeztünk a nőkről, a gyermekekről, akik megváltoztatják a világot a szeretetükkel, a kedvességükkel, és a játékhoz való csodás, isteni képességükkel. a játék az egyetlen hiteles módja, hogy összhangban legyünk az élettel. Istennel úgy lehetünk összhangban, ha összhangban vagyunk az élettel.”

Mintha csak a szeretetvallásra, szolidaritásra felesküdött Ferenc pápát hallanánk. De fordul a kocka. A XIII. Pius beszéde folytatásában szembeszáll minden tabuval, amitől az egyház kétezer éve tilt.

„Mit felejtettünk el? Elfelejtettünk maszturbálni. Fogamzásgátlót használni, abortuszra menni, ünnepelni a melegházasságot. (A tömeg felszisszen.), engedni, hogy a papok szeressék, sőt akár elvegyék egymást. (Három megbotránkozott bíboros hanyatt vágódik.) Elfelejtettük, hogy dönthetünk a halál mellett, ha gyűlöljük az életet. Elfejtettük, hogy nem csak szaporodás céljából szexelhetünk anélkül hogy bűntudatunk lenne. (Fekete ruhás kispapok rohannak izgatottan valahová.) Hogy elválhatunk, hagyhatjuk, hogy apácák tartanak misét, hogy tudományos úton is csinálhatunk gyerekeket… Egyszóval, nem csak játszani felejtettünk el, hanem boldognak lenni is.”

És ekkor XIII. Pius – felébred. Nem tartotta meg első szentbeszédét, csak álmodta. Az álmok nem hazudnak, Lenny Belardo most próbálja összerakni a vatikáni lottón nyert új életét. Milyen pápa legyen? Assisi Szent Ferenc követője? Vagy szentségtörő Szentatya, akinek ultraliberális egyházreformja egyszersmind fel is számolná a kereszténységet? Mindez csak álom, amiről a külvilág mit sem tud, a második rész végén elhangzó, a hívők által várva várt bemutatkozó szentbeszéd (homília) azonban rácáfol mindkét álombeli Szentatya programjára. És sokkal, de sokkal rémesebb, mint amitől XIII. Pius rendhagyó lépései nyomán a sokat tapasztalt bíborosok tartanak. Ez a homília nem szentbeszéd, hanem gyűlölettiráda, egy bosszúszomjas pontifex, egy nádpálcás néptanító őrjöngése: „Miről feledkeztünk el? Istenről feledkeztünk el. Ti! Ti elfeledkeztetek Istenről…. Addig nem törődik velünk, amíg mi nem törődünk vele, és csakis vele. Szemetek és elmétek színültig legyen Istennel. Másnak nincs hely! Nincs hely a szabad akaratnak, a szabadságnak, az emancipációnak…

Látni akarjátok az arcomat? (A pápa késő estére időzítette a szentbeszédét, hogy a hívők ne láthassák az arcát. Azt is megtiltotta, hogy lefotózzák, és az újságok közöljék a portréját.) Keressétek és találjátok meg Őt! És ha megtaláltátok Istent, talán engem is látni fogtok.”

Micsoda végtelen hübrisz! XIII. Pius nem csak embergyűlölő, Isten is megveti, magánál alávalóbbnak tartja. Hogy is búcsúzhatna akkor a hívőktől másképp, mint megalázó mondatokkal: „Nem tudom, hogy megérdemeltek-e. Nem tudom! Most úgy érzem, nem vagytok méltóak hozzám.”

Ezen a ponton már kilépünk maradiak és haladók vitájából. „Szörnyű pápa leszel – veti szemére tanítványának a konzervatív Spencer bíboros –, korunk legrosszabb és legszörnyűbb pápája.” XIII. Pius nem régimódi Szentatya, nem is alkalmatlan egyházi vezető, hanem rossz ember. Hogyan lehet, hogy ilyen torz lelkek időről-időre a hatalom csúcsára kerülhetnek, úgy mennek át a hierarchia vagy épp a demokrácia szűrőin, mint kés a vajban. És ha már így esett, hogyan lehet megállítani őket?

Spencer és Mary nővér az egyedüliek, akik pontosan ismerik Lenny Belardo traumáját, de ők nem tudják visszatartani, mert a szeretet megbéklyózza őket. Az egyedüli ellenerő Voiello, az államtitkár. És nem azért, mert profi cselszövő, hanem mert az egyedüli, aki tudja, mitől is olyan szilárd Szent Péter egyháza. Mit tesz Isten, a fentebb emlegetett kényes egyensúlytól, amit a két véglet, hagyományőrzés és reformszándék évszázadokon át folyamatos egymásnak feszülése biztosít. Voiello nem a megtestesült gonosz (ahogy egyik bíboros véli), nem hatalommániás intrikus, nem is a reformerek vezére, hanem éppenséggel az equilibrum Vaticanae őre. És ennek az egyensúlynak rendkívül fontos eleme a vatikáni óramű mindennapos kiigazítása. A szélsőségek aggályos kerülése, a fékek és ellensúlyok gondos karbantartása. Ehhez nem kell demokrácia, csak jól felfogott önérdek és józan ész. „Voiello, csak politika, de Szentatyám a hit” – hízeleg a pápának a Vatikán halk szavú eminense, a jóság mintaképe Gutierrez bíboros. Hízelkedésnek beválik, csak épp nem igaz. A Vatikánt roppant szigorúan, de mértéktartással kormányzó Voiello nem saját hasznára teszi ezt, hanem mert úgy gondolja, hogy a megfontolt, kölcsönösen előnyös kompromisszumokra épülő diplomácia, a hagyományok megtartása és a fontolva haladás, a Szentszék bölcs irányítása, a „jó kormányzat” a hívők elemi érdeke. Egy harcos pápa (amilyen XIII. Pius), egy fundamentalista Vatikán végzetes viszályt szítana. „Miért nem leszel te a Pápa, Voiello?” – kérdezik tőle a bíborosok: „A pápának bizalmat kell ébresztenie az emberekben, én pedig az ellenkezőjét teszem.” A cseppet sem bizalomkeltő Voiello – jó ember. Sorrentino Vatikánjában mindenkinek van valamilyen rejtegetnivalója, titkos vétke, Spencer bíboros öntelt és hiú, a kenetteljes Gutierrez zugivó, Dussolier kardinális kurvákkal hetyeg,. Voiello titka az önzetlen, feltétel nélküli szeretet: egy magatehetetlen, szellemi fogyatékos fiúról gondoskodik. Valahogy így óvja, titokban, azt milliárdnyi kiszolgáltatott lelket, aki felett most épp egy ádáz, szeretni képtelen fiatal pápa suhogtatja súlyos pásztorbotját. A hipnotikus erejű XIII. Pius – „elvont gondolkodású, tehát kegyetlen”. A katolicizmus valóban nagy gondolkodói tudják, a hit nem absztrakció, nem a végtelen tökéletességről szól. Tadeusz Breza, a Vatikánról szóló legbölcsebb esszé-napló (A bronzkapu) szerzője Maritaint idézve írja: „a világot Isten nem önmaga számára, nem az Isten számára, hanem az embereknek eszelte ki.”

 

*

 

Az ifjú pápa felnőtt és szabad alkotás, mert ebből az emberi szemszögből méri föl a kereszténységet és az egyházat. A Vatikán titkairól készült már paranoia-thriller (Angyalok és démonok), kegyetlen szatíra (Fellini Róma), megidézték keserű kafkai humorral (Marco Ferreri: Az audiencia), de hívőként, ugyanakkor kritikus szemmel, elfogulatlanul, a szentképecskék, szentfilmecskék giccsétől mentesen ritkán ábrázolták, és ez súlyos hiány. Mert a Vatikán és a katolikus egyház pontos ismerete nélkül – akár kívülről, akár belülről nézzük – nem érthető a világunk. Igaz, ilyesmire nem minden hívő vágyik, mert nem a tudás, hanem a vakhit boldogítja. Sorrentino éles és tiszta tekintete aligha lenne bocsánatos bűn egy „ifjú pápa” regnálása idején.

 

Az ifjú pápa (The Young Pope /Il papa giovane) – olasz-francia-amerikai tévésorozat, 2016. Rendezte és írta: Paolo Sorrentino. Kép: Luca Bigazzi. Zene: Lele Marchitelli. Szereplők: Jude Law (Lenny Belardo), Silvio Orlando (Voiello bíboros államtitkár), Diane Keaton (Mary nővér), James Cromwell (Spencer bíboros), Scott Shepherd (Dussolier), Javier Cámara (Gutierrez), Toni Bertorelli (Caltanisetta), Guy Boyd (Kurtwell érsek), Ludivine Sagniere (Esther). Gyártó: HBO / Sky Italia / Wildside / Mediapro / Canal+. Az HBO bemutatója. Feliratos. 10x50 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2017/01 06-09. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13026