KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
   2017/január
VILÁGFELFORDULÁS
• Gyenge Zsolt: A halál oka: kapitalizmus Én, Daniel Blake
• Schubert Gusztáv: Mennyei felfordulás Az ifjú pápa
• Géczi Zoltán: Fehéren izzó gyűlölet Amerikai szélsőségesek
• Baski Sándor: Buborékok és barikádok Közélet a világhálón
• Varró Attila: Árvák a sztrádán Két amerikai road movie
MAGYAR KRIMI
• Sepsi László: Dögkeselyűk Új magyar bűnfilmek
• Kránicz Bence: Ezer jagelló Cop Mortem
• Schreiber András: A testület nyomoz Kádár-kori magyar krimik
• Csiger Ádám: Itt élni totál szívás Aranyélet 2. évad
• Vajda Judit: A mozdony füstje Halj már meg!
MAGYAR MŰHELY
• Morsányi Bernadett: Fekete sors Beszélgetés Vranik Rolanddal
A KÉP MESTEREI
• Ádám Péter: Kamera vállon, fény semmi” Raoul Coutard 1924-2016
ÚJ RAJ
• Forgács Iván: Esőfelhő New Yorktól Szkopjéig Milcso Mancsevszki játékfilmjei
• Pethő Réka: A naplóírás művészete Új raj: Xavier Dolan
• Jankovics Márton: Keresztkérdések az iskolapadban Mártírok
ANIMÁCIÓ
• Varga Zoltán: Törött teknőcpáncél alatt A vörös teknős
• Orosz Anna Ida: A komfortzóna határán Anilogue 2016
FESZTIVÁL
• Pörös Géza: Az idő tükröződései Gdynia
• Horeczky Krisztina: A reményről Verzió
• Vincze Teréz: A törölt busani vonat Busan
KÖNYV
• Barkóczi Janka: Kettős látás Gelencsér Gábor: Váratlan perspektívák
• Kolozsi László: Filmrendszer-gazda Varga Balázs: Filmrendszerváltások
KRITIKA
• Szalkai Réka: Vivaldi után szabadon Kaliforniai álom
• Varró Attila: Lázadók a Lázadók között Zsivány Egyes – Egy Star Wars történet
MOZI
• Baski Sándor: Sárkány közeleg
• Vajda Judit: Őrült boldogság
• Simor Eszter: Egyesült Szerelmes Államok
• Kránicz Bence: Utazás apánkkal
• Kránicz Bence: Utazás apánkkal
• Tüske Zsuzsanna: Szövetségesek
• Soós Tamás Dénes: A fegyvertelen katona
• Hegedüs Márk Sebestyén: Underworld: Vérözön
• Sepsi László: A démon arca
• Parádi Orsolya: #sohavégetnemérős
• Forgács Nóra Kinga: Hóesés Barcelonában
• Huber Zoltán: Hivatali karácsony
• Zsubori Anna: Vaiana
• Alföldi Nóra: A pótolhatatlan Werner doktor
• Varró Attila: Derült égből apu
DVD
• Pápai Zsolt: Rideg világ
• Benke Attila: A homár
• Soós Tamás Dénes: Popsztár: Soha ne állj le (a soha le nem állással)!
• Kránicz Bence: Batman: A köpenyes lovagok visszatérnek
• Kovács Patrik: Beépülve – Az Escobar-ügy
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar krimi

Kádár-kori magyar krimik

A testület nyomoz

Schreiber András

A szocialista krimi silány öröksége hosszú ideig bénította a kvalitásos magyar bűnügyi zsáner megteremtését.

 

Hagyomány? Sokkal inkább (terhes) örökség a magyar krimi számára, hogy a műfaj meghonosítására tett első komolyabb kísérletek a hatvanas években, a kádári „konszolidáció” idején kezdődtek. Persze korábban, a Horthy-korszakban is készült bűnügyi film Magyarországon (a legjobb: Tóth Endre: 5 óra 40, 1939), sőt még a proletárdiktatúrában is akadt olyan (polgári!) dráma, ami nyomokban krimit tartalmazott (Gertler Viktor: Gázolás, 1955), de a kimondottan bűnügyi történetek filmvászonra (majd tévéképernyőre) vitele a hatvanas évek elején, az 1963-as amnesztia után kapott igazán kultúrpolitikai zöld utat. Így aztán a magyar bűnügyi filmet rögvest be is árnyékolta a rendszer – a szocializmus ellenségei kerültek a történetek középpontjába: kémek (Várkonyi Zoltán: Foto Háber – 1963, Gertler Viktor: Egy ember, aki nincs – 1964, Nádasy László: Fény a redőny mögött – 1965) és ex-nyilasok (Wiedermann Károly: A holtak visszajárnak – 1968). A kádárista bűnügyi történetek akkor is átpolitizáltak maradtak, amikor azokban nem a szocializmus megrögzött ellenségeit üldözték. Az alapvetően „imperialista” zsánerből hosszú ideig kivonták az egyéniséget – legyen szó magánnyomozóról vagy a testületet és a szabályokat a cél érdekében megkerülő renitens lángelméről –, és a „gulyáskrimi” csak akkor fért át a három T tűfokán, ha a rendőrséget előnyös megvilágításba helyezte. A krimi a (kultúr)politika számára reklámfelület volt, az állami mecenatúra elvárta, hogy a „testület” legyen makulátlanként, az erkölcsi jó tévedhetetlen védelmezőjeként ábrázolva, akár egy hatalmas gépezet, amelyben a legapróbb csavar is a helyén van. Az ellenség, a bűnöző kívülről érkezik, általános fenyegetettséget jelent, de a rend éber őrei megvédik a dolgozó népet. Nem létezhetett keményvonalas bűnfilm, mert nemcsak a bűn ténye, de a hard boiled történetekre jellemző alapos társadalomkritika is rendszerellenesnek minősült volna. Aki bűnt követ el, az több egyszerű elkövetőnél – támadást intéz a nagy mű, a szocialista berendezkedés ellen. A diktatúrák egyik hazugsága ugyanis az, hogy a jól instruált és kellőképpen fegyelmezett (ridegen tartott) társadalom nem termel bűnözőket, az csupán a hanyatló Nyugat sajátja – mert ahol létezik magánvagyon, ott bizony romlanak a közerkölcsök, valami ilyesmi volt a krimitől elvárt „üzenet”.

A rendőrségbe vetett hitet ráadásul muszájból is próbálták a hatvanas-hetvenes évek bűnügyi filmjeiben fenntartani. Az ötvenes évek ÁVH-terrorja alaposan megtépázta a hivatalos szervekbe vetett általános bizalmat. 1956 decemberétől alapos belügyi átszervezések kezdődtek (ORFK létrehozása, színvonalasabb rendőrképzés, komolyabb technikai fejlesztések etc.) – a rendőrből a filmvásznon is barátot kellett faragni.

Ez a nagy igyekezet, amelynek legszebb televíziós példái a hetvenes évekből a Kántor (rendezte: Nemere László – 1975-76) és a Megtörtént bűnügyek (Bácskai Lauró István és Mészáros Gyula – 1973-79) sorozatok, persze nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Ahhoz, hogy a „Rendőrség” szerethető főszereplő legyen, egyszerre lett volna szükség arra a popkulturális mítoszra, ami, ha volt is, az ötvenes években odaveszett, valamint arra, hogy az átlagnéző legalább egy emberarcú nyomozóval azonosulni tudjon, úgy, hogy nem rándul görcsbe a gyomra.

 

 

Szolgálnak és vétenek

 

A martfűi rém tulajdonképpen ezt a kádári, hibátlannak hivatott rendőrképet teszi tisztába azzal, hogy minimum duplafenekű történetében a hatóság legalább annyira vétkes, mint a kéjgyilkos. A vezetés eredményeket akar, a cél szentesíti az eszközt: a hatékonyság látszata mindenekelőtt. A nyomozói alaposság csúcsa a – sötét középkori, de legalábbis ávós módszerekkel – kikényszerített vallomás. Felsőbb utasításra az ügyész és a bíró is gyors ítélkezést akar – így ha valaki bűnösnek mondja magát, nem lehet ártatlan. Ha mégis, akkor pedig abban vétkes, hogy engedett a kínvallatásnak, és ezzel félrevezette a rendvédelmi szerveket (akik így félrevezették az ügyészt, a bírót etc.).

Sopsits bűnügyi retrójának nagy erénye épp az, hogy miközben valódi krimi- (vagy még inkább thriller-) izgalmakat kínál, lerántja a leplet az önelégült testületről. Illetve, ahogy az jó bűnügyi történetekhez illik, betekintést enged abba a társadalomba is, amelyben egy kéjgyilkos bátran mer áldozatokat szedni, mert tudja, érzi, hogy nem kell a lebukástól tartania, és épp elég romlott ahhoz, hogy a maga kicsinyes módján vegyen elégtételt egy elítélt hozzátartozóin. A martfűi rém (hasonlóan az ávéhás tartótisztek között játszódó Vizsgához) pazar történelmi bűnfilm – és mint ilyen, nem csak a múlt, de a jelen sötétjébe is bevilágít.

A martfűi rémhez hasonló nyílt kritika persze a 60-as években elképzelhetetlen lett volna, de – ha fölöttébb óvatosan is – a rendszer hiányosságaira vagy épp a nyomozó hatóság akadozó működésére már a (késő)kádári időkben is felhívta a figyelmet egy-egy bűnügyi film. Csakhogy a testületi szellemmel nem azonosuló, különutas nyomozót és a hatásos nyomozást leginkább csak akadályozó rendőröket felvonultató Ötvös Csöpi filmek (A pogány Madonna, Csak semmi pánik, Az elvarázsolt dollár) elsősorban nem is krimi-, hanem nyugatpótlékként funkcionáltak. Nem pusztán azért, mert erőteljesen emlékeztettek a Piedone-mozikra, hanem mert a balatoni dolce vita friss szelet hozott a szürke hétköznapokba: vitorlásverseny, bárok és teniszpályák nyugati turistákkal és nyugati cigarettával, valuta, sztriptíz, kaszinó, vidámpark, dollárbolt… Valóságos ópium a népnek. Nem is csoda, ha a felsoroltak előnyeit élvező Csöpit rendre kitessékelik a testülettől, mert a nézőnek akkor sem voltak illúziói: a gyorsan nyíló pofonláda, Csöpi túlkapásai nem okai, csupán ürügyei voltak a felettesek retorziójának.

Ahogyan a korszak talán legeredetibb krimijében, Dobray György Az áldozat című filmjében is csak ürügy a viktimológia. Ha hiányolta volna a néző a hatvanas-hetvenes évek végén a „magányos” nyomozót, hát 1979-ben kapott egyet – a krimi szerelmi drámába fordul, a bűnüldözés tudományossága apropó a szerelmi tébolyhoz. Ráadásul a privát megszállottság és a személyes indokok ellene dolgoznak a tényekre alapozott nyomozásnak – mintha visszacsengene egy korábbi, a kollektívát dicsőítő üzenet: a nyomozó nem járhat külön utakon, különben saját egyéniségének áldozatává válik. A „mindenható” kollektíva csúcsa a Nyom nélkül (Fábry Péter 1982): itt a rendőrök már nem is végeznek valódi nyomozó munkát, csak adatokat táplálnak komputerekbe, várva a rideg statisztikai adatokra, így szűkítve a lehetséges tettesek körét. Igaz, e technicizmus révén a film a régi vágású szocialista zsaruktól is megszabadult. (A szocialista krimi első intellektuális bűnözőjének szerepében: Cseh Tamás.)

 

 

A bűn természetrajza

 

A valódi bűnügyi történetekhez elengedhetetlen a bűn természetének, vagyis az elkövetés indokainak ismerete. A személyes motiváció és annak társadalmi beágyazottsága elvétve fordult csak elő. A korai szocialista krimi ezekkel jottányit sem foglalkozott, a bűn az bűn, támadás a rendszer ellen. (A kivételek száma csekély, leginkább az Agatha Christie-krimik, a „mindenki gyanús” whodunit mintájára épülő Mindenki ártatlan? 1961, A gyilkos a házban van, 1970, és az e nemben legkomorabb korabeli krimi, Hintsch György 1967-es a Kártyavára). Ezt az egyszerű képletet radikálisan a Dögkeselyű (1982) borította, amelyben a diplomás taxisofőr bosszút áll az őt meglopó két idős asszonyon. A bűn ellen bűnnel harcoló kohlhaasi figura motivációja az elkeseredettség és a csalódottság – sem a tehetetlen rendőröktől, sem ismerőseitől, kollégáitól nem remélhet segítséget. Épp a rendszer teszi ártatlan bűnössé, elvei teszik bűnös ártatlanná. A példa negyedszázad múltán is követhető maradt: Gigor Attila a Dögkeselyű mintájára az elkeseredett/elidegenedett, margóra szorított egyénről készített mozit (A nyomozó, 2008).

Ha András Ferenc filmje az elkeseredett kisember ámokfutása, akkor Fábri Zoltáné a pöffeszkedő szocialista újelit kritikája. A Karinthy Ferenc drámájából (Házszentelő) forgatott Gyertek el a névnapomra (1983) másfajta válaszokat ad a bűnre, mint a Dögkeselyű, de egyik a másikból következik. Ha a mindenkori hatalmasok csak a saját üzelmeikkel törődnek, az átlagember egyre kiábrándultabb lesz – függetlenül bármilyen társadalmi berendezkedéstől. Tegyük hozzá, a film valódi erénye nem a krimi, hanem a dőzsölő szoci-potentátok ma is húsba maróan hiteles ábrázolása. „Nézd csak! Hétcsillagos Metaxa! Ajjaj, te büdös külkeres, megfogtad az isten lábát!” – az efféle pörköltszagú mondatokra nyílt ki a kisember zsebében a bicska. Vagy a határőr apától elemelt szolgálati gépkarabély, mint Gazdag Gyula Túsztörténetében (1989). A megtörtént, 1973-as balassagyarmati túszdráma feldolgozásában a kamaszok motivációja a szabadabb élet, a lánykollégium lakóinak szabadon engedéséért cserébe nyugati vízumot követelnek.

Egyébiránt a keleti pocsolyában a rendszerváltás kezdetén még kisstílű volt a bűn. A Kádár-korszakban, a legkellemesebb cellában szocializálódott kisember ugyan egyre inkább vágyott a nyugati jólétre, de az álmai és a módszerei abszolút a szocialista maszekolás, a Kádári-álom szintjén ragadtak le. A Roncsfilm (1992) szatírájában apróbb késelések, piti rablások és idegösszeroppanásos túszejtések színesítik a szürke nyolcadik kerületi mindennapokat. Grunwalsky Ferenc Kicsi, de nagyon erős (1989) című filmjében a kemény fizikai munkával megteremthetetlen jólét igénye viszi Bogár Pált rossz útra. Története a rendszerváltás korának leghideglelősebb, zsigeri hatású bűnfilmje. Sopsits Céllövöldéjében (1990) sem a krimiszál az igazán izgalmas és fontos, hanem a bűn szociális és lelki háttere. Nyugatról először a köznapi, kisstílű alvilág érkezik meg. Dobray György K1 és K2 (1989-90) dokuiban a prostituáltak világába kalauzol – stricik és kurvák, a társadalom peremén is van élet – csak épp cseppet sem vidám. És kitörni belőle még a törvény megszegésével sincs esély.

Néhány év elteltével azonban begyűrűzött nyugatról (és keletről) a szervezett bűnözés, csak éppen a magyar krimi dohos hagyományával ezt sem észrevenni, értelmezni, sem vászonra vinni nem lehetett. Az olajszőkítésre fel lehetett volna építeni a magyar maffia-filmet. Nem történt meg. Az Aranykéz utcai robbantásra a politikai krimit. Ezt a ziccert is kihagyták a korabeli magyar filmesek.

Valódi, jól kialakult műfaji hagyományok a későbbi években teremtődnek. Előképek, lerombolásra vagy követésre érdemes zsáneregyedek akadtak, de úgy tűnik, a bűnfilm a vadkapitalizmus idején sem tudott igazán szárba szökni. Talán most megtörhet az átok.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2017/01 20-22. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13031