KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
   2017/március
FEKETE HOLLYWOOD
• Soós Tamás Dénes: A történelem visszavétele Fekete Hollywood
• Strausz László: Nagyon is emberi Holdfény
ÚJ RAJ
• Szabó Ádám: Nyers hús Amat Escalante
A KÉP MESTEREI
• Alföldi Nóra: Egy angol úriember Roger Deakins
INGMAR BERGMAN
• Pólik József: A törpe, aki leharapta a lábujjamat A szemtanú mint karakter
• Gáspár László Ervin: Hang, téboly és sirályvijjogás Bergman „kamarazenéje”
ANIMÁCIÓ
• Varga Zoltán: Mi a rajzfilm, doki? Chuck Jones életműve
MAGYAR MŰHELY
• Morsányi Bernadett: Hiányzó láncszem Beszélgetés Török Ferenccel
• Kolozsi László: A tehenek tekintetében Beszélgetés Morcsányi Gézával
• Kolozsi László: Álmomban már láttalak Testről és lélekről
• Orosz Anna Ida: A rajzolt filmek primátusa Varga Zoltán: A magyar animációs film
• Morsányi Bernadett: Tulajdonságok nélküli emberek Dobai és a film
SZÍNÉSZPORTRÉ
• Horeczky Krisztina: Hollywood nagyasszonya Meryl Streep
FILM / REGÉNY
• Pethő Réka: Istenkép Shûsaku Endô: Némaság
• Varró Attila: Fél pálfordulás Némaság
KRITIKA
• Baski Sándor: Nosztalgiajárat T2 Trainspotting
• Kovács Gellért: Szertől szerig Dizájneren
• Schubert Gusztáv: Antigravitáció Mi ez a cirkusz?
• Roboz Gábor: A régi rutin A régi város
TELEVÍZÓ
• Huber Zoltán: A fekete város Atlanta
MOZI
• Jankovics Márton: Marina Abramović – A távolság, ami összeköt
• Kránicz Bence: Oroszlán
• Gelencsér Gábor: Szép álmokat!
• Sepsi László: Körök
• Benke Attila: A Kaptár: Utolsó fejezet
• Árva Márton: Desierto
• Kovács Kata: Egy kutya négy élete
• Roboz Gábor: Szólít a szörny
• Varga Zoltán: LEGO Batman - A film
• Barkóczi Janka: Tékasztorik
• Baski Sándor: Arany
• Kovács Gellért: Pofoncsata
• Varró Attila: Az egészség ellenszere
DVD
• Benke Attila: Fantasztikus labirintus
• Pápai Zsolt: Race – A legendák ideje
• Soós Tamás Dénes: A kolónia
• Pápai Zsolt: Szeretteink körében
• Bata Norbert: Elzárva a világ elől
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

T2 Trainspotting

Nosztalgiajárat

Baski Sándor

Danny Boyle hagyományos folytatás helyett lábjegyzetet forgatott saját kultuszfilmjéhez, főszerepben az eltűnt idővel.

 

A kultuszfilm arról ismerszik meg, hogy megismételhetetlen és folytathatatlan. Ha öt, tíz vagy akár húsz év után ugyanott lehetne felvenni a fonalat, az azt jelentené, hogy a kultsikernek van megtanulható, lemásolható receptje. Ilyen titkos formula azonban nem létezik, a bevételi adatokat meg lehet nagyjából becsülni, a nézők érzelmi reakcióit aligha – ezért szoktak maguk az alkotók is meglepődni a rajongás mértékén. A kultusz képletében a legnagyobb ismeretlen a Zeitgeist-együttható – sok esetben ez csak a szerencsés időzítést jelöli –, ettől függ, mennyire sikerül megragadni a korszellemet, vagy legalább egy nemzedék közérzetét.

Az 1996-os Trainspottingnak sikerült, többszörösen is. Danny Boyle filmje egyrészt hibátlan ütemérzékkel folytatta azt a posztmodern popvonalat, amelyet Tarantino elindított, másrészt olyan generációs félelmeket és hangulatokat artikulált, amelyek a drogos szubkultúrán – és Skócia határain – túl is rezonáltak (például: a fogyasztói társadalomba való betagozódás elutasítása), harmadrészt a skót nemzeti identitásnak is tükröt tartott. Az újító szellem sem hiányzott belőle: ahogy a Kutyaszorítóban vagy a Ponyvaregény megsértette az erőszakábrázolással kapcsolatos konvenciókat, úgy zárójelezte a Trainspotting a drogfogyasztás mozgóképes megjelenítésének tabuit; nem véletlenül vádolták sokan Tarantinót és Boyle-t is az erőszak, illetve a kábítószerek propagálásával.

Renton horrorfilmbe illő lázálmait vagy az AIDS-es Tommy széthullását látva persze aligha kapott bárki is kedvet a rozsdás herointűkhöz, de tény, hogy amíg korábban az elrettentés szándékával készített drogfilmek arra törekedtek, hogy a nézőt semmilyen kellemes audiovizuális élmény ne érje a főszereplők szenvedését látva – ezzel is illusztrálva a függőség poklát –, addig a Trainspottingot határozottan jó nézni. A szürreális képi gegekben tobzódó delíriumjelenetek, a technohimnuszokkal és altslágerekkel összekötött klipszerű montázsok a frappáns dialógokkal együtt veszettül kúlnak hatottak a bemutató idején – és most, húsz évvel később is működnek. (Csejdy András: Renton rave-be ér – Filmvilág 1996/9.)

A Trainspottingnak a punkos lendület mellett pont a popság a legnagyobb vonzereje – a regényeredeti szerzőjének, Irvine Welshnek sem volt ellenére ez a stílus, sőt eleve kikötötte, hogy Boylék nem követhetik az angol film szocreál vonulatát –, ugyanakkor az ellentmondásosságát is ez adja. Bármennyire is komoly a téma, a fekete humor, a klipesztétika vagy a sodró tempó még a legmegrázóbb pillanatokban is tompítja a drámát – mint amikor Tommy temetésén a gyász képeit ellenpontozza a fiú halálának morbid anekdotája –, és ettől a film történései, paradox módon, súlytalannak hatnak. A fináléban sincs katarzis, csak a kitörés reménye a főhős, Renton számára, ami egyben a kudarc beismerése. Jobb híján azt a konform életet, a nagyképernyős tévét, a jelzálogot és a kilenctől ötig létet választja, ami elől a heroinba menekült.

Ezt a lezárást már elsőre is csak erős jóindulattal lehetett happy endként értékelni, és a 20 évvel később játszódó folytatás nyitó képsorai egyértelművé is teszik, hogy a fiatal Renton félelmei beigazolódtak. A futószalaglétet egykor annyira megvető exjunkie egy amszterdami edzőterem futószalagján fut, amíg össze nem esik. Huszonéves énje a betagozódás réme elől menekült, most negyven felett attól szenved, hogy nem tudott betagozódni. Felesége elhagyta, gyereke, karrierje, pénze nincs, a kudarc elől jobb híján hazatér Edinburgh-be. Még kevésbé meglepő, hogy az egykori barátok sem tudtak kitörni a lelki és fizikai nyomorból, a heroint kokainra cserélő Sick Boy (most már csak Simon) striciskedésből és zsarolásból tartja fent magát, a családja által kitaszított, még mindig anyagozó Spud öngyilkosságra készül, Begbie pedig az elmúlt évtizedeket börtönben töltötte a bosszúra várva.

A rossz döntések már az első részben is megbosszulták magukat, de az események súlyát a pop-reál stílus miatt kevésbé lehetett átérezni. Az epizodikus-ciklikus szerkezetet a T2 Trainspottingban egy hagyományosabb dramaturgia váltja – az öregedő, megfáradt szereplőkhöz konzervatívabb filmnyelv dukál –, nem Renton a főszereplő (narráció sincs), mindenki nagyjából ugyanannyi játékidőt kap. Van idő és tér a múlton való rágódásra, az egyéni és a közös felelősségek felvetésére. Boyle és az első részt is adaptáló John Hodge forgatókönyvíró sikeresen mélyítik el az ikonikus karaktereket, az első részben csak komikus karikatúraként használt Spud tragédiájának kibontása kiváltképp látványos, de még a pszichopata Begbie iránt is képesek szánalmat gerjeszteni.

Boyle a kulteredeti nyaktörő lendületét nem próbálja meg reprodukálni, az első részre jellemző vizuális gegeket – mint a kimerevített képeket vagy az ugróvágást – csak szórványosan, jelzésértékkel használja. Bölcs mértéktartását akár üdvözölni is lehetne, kiemelve, hogy a film a szerzői életmű logikus folytatása a rendező kedvenc témái mentén – többek közt: megváltás és önfeláldozás (Napfény, 127 óra, Gettómilliomos), barátság és árulás (Sekély sírhant, A part, Trainspotting) – de ezek a motívumok valójában csak ürügyként szolgálnak. Noha Irvine Welsh a Pornóval (2002) tovább szőtte a szereplők sorsát, a tökéletesen lezárt Trainspotting egyáltalán nem kiáltott folytatásért. Boyle és Hodge nem is tudnak meggyőző dramaturgiai magyarázatot találni arra, hogy a főhős, Renton miért tér vissza Edinburgh-be, és ezzel mintha akaratlanul is a saját alkotói pozíciójukat kommentálnák. Renton „turistát játszik a saját fiatalságában”, ahogy azt Simon a szemére veti, és Boyle, illetve a színészek is ugyanezt teszik.

Ha a kultusz gravitációs mezőjéből úgysem lehet kiszakadni, akkor kényelmesebb és hálásabb inkább a nézővel közösen nosztalgiázni, és nem csak az eredeti történéseire, de magára a filmet övező kultuszra is nyíltan reflektálni. A közelmúlt kultfolytatásai közül ezt a stratégiát követte a Jurrasic World, Az ébredő erő vagy a Creed is, és látszólag a T2 sem sokban különbözik tőlük. Renton afféle skót Szinbádként felkeresi az eredeti ikonikus helyszíneit, a város utcáit járva Spud szemei előtt szó szerint megelevenednek – a 2016-os valóságra rávetülve – az első részből kiollózott pillanatképek, és közben az Iggy Pop-féle Lust for Life is visszatér a Prodigy remixében. A Trainspotting nyitójelenetében kimerevített mániákus vigyorát egy hasonló szituációban Renton itt is megvillantja, később pedig az egyik új szereplő, a fiatal Veronika kérdésére elmeséli, hogy honnan származik a „Válaszd az életet…” szlogen, sőt rögtön el is szavalja a felfrissített változatát. Az önreflexió charliekaufmani betetőzéseként végül közvetlenül az adaptáció forrásából, Welsh regényéből is idéznek a szereplők.

Boylék nagy trükkje, hogy mivel eleve az emlékezés, az újraértékelés és az öregedés motívumait boncolgatják, a nézői nosztalgia gátlástalan kiszolgálása, a fanservice mégsem tűnik öncélnak. Túl az életük felén, Spudék teljes joggal tartanak számvetést, és az sem meglepő, hogy romantikusnak kevéssé nevezhető fiatalságukra jóleső érzéssel gondolnak vissza. Boyle a gyerekkorukból is felvillant néhány szuper8-as inzertet, jelezve, hogy a barátságuk alapját nem az első rész közös önpusztításai és balhéi jelentik, hanem az ártatlanságnak az az idilli időszaka, amikor még hírből sem ismerték a drogokat, és legalább papíron nyitva áll előttük az összes kapu. A folytatás ugyanakkor egyértelművé teszi, amit már az eredeti sem titkolt: ez a történet soha nem a drogokról, hanem a kijelölt sors elleni lázadásról, a külön utak kereséséről, és az ilyen törekvések hiábavalóságának tudatosulásáról szólt.

„Az egyik pillanatban még ott van, a tiéd, aztán elveszted, és soha nem kapod vissza.” Ez Sick Boy élettel kapcsolatos univerzális teóriájának lényege, amit még az első részben fejt ki. Szerinte egy rövid tündöklés után minden és mindenki a hanyatlás felé halad. „Szóval megöregszünk, és ennyi?”, teszi fel Renton a költői kérdést, ami egyben a T2 Trainspotting kérdése is. A választ persze most is sejtik a szereplők, a folytatás így még rezignáltabb hangvételű, mint az amúgy sem túl szívderítő eredeti. A veszteség regisztrálásán kívül Spudék legfeljebb annyit tudnak tenni, hogy a régi függőségek helyett kevésbé káros újakat keresnek.

Linklater Mielőtt-sorozatához hasonlóan Boyle filmje is az idő múlását rögzíti, de a számvetés kényszere nem csak a szereplőket, az alkotókat is terhelte. Csúfos kudarc lett volna, ha kiderül, hogy már ők is elvesztették azt, ami a Trainspotting zsenialitását életre hívta. Bölcs belátással inkább elébe mentek a bukásnak, és a filmet abban a biztos tudatban forgatták le, hogy a végeredmény csak lábjegyzetként fog szolgálni a kultuszhoz. Az őszinte szembenézésnek ez a bátor, a történetben is visszatükröződő gesztusa, nemcsak megmenti, de hitelesíti is a folytatást.

 

T2 TRAINSPOTTING - brit, 2016. Rendezte: Danny Boyle. Írta: Irvine Welsh művei nyomán John Hodge. Kép: Anthony Dod Mantle. Szereplők: Ewan McGregor (Renton), Robert Carlyle (Begbie), Ewen Bremner (Spud), Jonny Lee Miller (Simon), Anjela Nedyalkova (Veronika). Gyártó: TriStar Pictures / Film4. Forgalmazó: InterCom. Szinkronizált. 117 perc.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2017/03 48-50. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13118