KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
   1993/július
LENGYEL FILM
• Bikácsy Gergely: Lengyel napforduló Zaorski, Gliński, Wajda
• Pálfalvi Lajos: Hattyúdalok Beszélgetés Robert Glińskivel
MAGYAR MŰHELY
• Koltai Tamás: A színész energiaforrás Beszélgetés Halász Péterrel

• Király Jenő: A pornográf szende Összehasonlító szexuálesztétika
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: Bengáli dialektus Satyajit Ray
• Báron György: Keleti szél San Francisco
• Hirsch Tibor: Tükör által színről színre Mediawave, Győr
KÉPREGÉNY
• Kozma György: Crac! Boum! Ouf! Tron! Francia képregények

• Hegyi Gyula: Az igazság pillanata Az AIDS filmes metaforái
1895–1995
• Kömlődi Ferenc: Táncolj, Hollywood! A musical aranykora
RETROSPEKTÍV
• Molnár Gál Péter: Harold Lloyd viszonya a tudattalanhoz Testi tréfa
KRITIKA
• Fábry Sándor: A levesben Bele a tutiba
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Tisztességtelen ajánlat
• Schubert Gusztáv: Fekete köpeny
• Turcsányi Sándor: Volt egyszer egy gyilkosság
• Békés Pál: Az 57-es utas
• Sárkány Dezső: Micsoda nő ez a férfi!
• Sneé Péter: Az örömapa

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Mediawave, Győr

Tükör által színről színre

Hirsch Tibor

Teli van a világ képekkel. Nagy részük természetes kép: amit látunk, meg is érinthetjük. Másik részük mesterséges: ha tapintással akarjuk ellenőrizni a látványt, ujjunk filmvászonba vagy képernyőbe ütközik – egyelőre. Mindeddig érvényes volt még egy, hasonlóan magától értetődő különbség: a természetes látvány áldásaiból szemünk folyamatosan részesül, a mesterségesből alkalomszerűen.

Ha valahol egy kép- (mozgó- és állókép-) fesztivált Mediawave-nek keresztelnek, ott bizonyára már sejtik, hogy ez a különbség lassan eltűnik. Vizuális „alapzajban” élünk, hullám-természetű látvány-kontinuitásban, amelyben az az újdonság, hogy szemünk előtt ma már nemcsak a természetes képek érnek össze az időben, hanem a mesterségesek is. Vagyis: a mozgó fényreklám látvány-terét elhagyva szünet, megszakítás nélkül találjuk magunkat a reklám-poszterek terében, a poszterek tere összeér a villódzó kompjuter-monitor terével, és szobáról-szobára, folyosóról-folyosóra haladva fotók, festmények vezetik tovább tekintetünket, kitöltve az idő-hézagot a legközelebbi videójátékig, tévéképernyőig.

Szobáról-szobára, folyosóról-folyosóra: ezzel meg is fogalmaztuk a győri fesztivál műélvezői topográfiáját. Az ottani helyszín folyamatos kószálásra csábított: merthogy a mesterséges képek térben szinte összeértek, időben – a versenyprogrammal párhuzamos performance-ekei, installációkat, individuális és információs vetítéseket mind ideszámítva – többszörösen fedték egymást.

Ezek szerint a Mediawave mindenkori helyszíne amolyan közeljövő skanzen: nemsokára éppen ekkora, éppen ennyire folyamatos média-hullámverésben fogunk élni, mint amekkora a győri művelődési központ falai között borítja el feje búbjáig a látogatót. Ha valóban eféle futurum-laboratóriumnak tekintjük, úgy a fesztivál igazán kedvünkre való képjövőt ígér. Hiszen a kijelölt termek és folyosók említett sűrű hullámverése százszorta nagyobb koncentrátumban tartalmazza az értéket, mint a falakon kívüli – hígabb, és már régóta egyre érdektelenebb – vizuális „alapzaj.”

A szervezők szándéka szerint leginkább a közép-kelet-európai múlt és jelen, ezen belül a kisebbségi lét dokumentumfilmes feldolgozásait kellett volna külön-külön is észrevennünk. Sok volt a rokonszenves alkotás: mintha mostanra tűnt volna el a térség dokumentumfilmjeiből a rendszerváltás idei politizáló okoskodás kényszere. Mára biztosan nem születhet értékes dokumentumfilm lírai hangulatok nélkül, és valószínűleg nem születik nosztalgia és családias személyesség nélkül.

Keleti szomszédaink – Oroszország, Ukrajna – ennek a feltételnek különösen megfeleltek. A zsűri és a kritikusok örömmel bizonyosodtak meg újra arról, amit már régóta tudnak: a gazdaság betegsége serkentheti, a politikai kilátástalanság pedig egyenesen érleli, nemesíti a mozgóképművészetet –, de legalábbis hitelesíti melankolikus mélységeit, ha az alkotó ilyesmivel próbálkozik. Nincs már miért politizálni; emlékezni, leírni, szemlélődni viszont még érdemes, és lesz is rá idő – itt, a lomha Keleten, a legközelebbi lencsevégre kívánkozó makrováltozásig.

Viktor Kosszakovszkij díjnyertes filmje, A Belov-család egyszerű történet: idős rokonok látogatják egymást, és hétköznapokról beszélgetnek. Mindez természetesen csak akkor érdekes, ha az alázatosan emberi dialógusokat hallgatva végig észben tartjuk, hogyan állnak össze a vetésre-aratásra való, történelem-mentes évszakok mozaikjából az emberi történelmet építő évek, milyen is az, amikor a sokat próbált gazdálkodó megnyugszik ebben is, abban is: életét történelem-mentes évszakokban méri, de azért fél szemmel az évek hozta történelemre is figyel. Éppen csak annyira, amennyi figyelem a követhetetlen orosz történelmet – glasznosztyostul, peresztrojkástul, rendszer- és államforma változásostul – az igazán felnőtt, mindenért felelős ember szemében megilleti.

Történelmen túli állandóság keresés, mely hogy-hogynem mégis csak a történelembe fogódzva kivitelezhető: ezt tudja á legfrissebb kelet-európai dokumentum-mozgókép, legalábbis a győri versenyprogram tanulsága szerint. A politikával éppen csak időben és szenvedőlelt érintkező témák kellenek: nemes, sőt felséges kép-emlékek, mint például a Romanov-ház idilli hétköznapjait és halálba vezető végnapjait elképzelhetetlenül bőséges film-bizonyítékkal illusztráló, hosszú dokumentumfilm. De a hajdani szovjet rock-kultúráról, Beatles-imádatról mesélő ukrán -produkció, a Bírom a Beatlest is hasonló: „nemes” tematika és képanyag, amely érintkezett – ma is érintkezik – a politikával, a politika azonban nem fog rajta. Régi, díszszemlés híradókat látunk, az utolsó sztálini évek szovjet játékfilmjeinek képtöredékeit. Mindez Elvis Presley zenéjére. Nincs termékeny, történelemidéző keveredés, csak emlékek egymást erősítő találkoztatása az időben. Mert, hogy ma már azt is csak kép- és hangbizonyítékok láttán érj ük föl ésszel, hogy mindez valaha egy időben létezett: azonos glóbuszon, azonos szélességi körön, azonos naptári évben.

A Győrben versenyeztetett nyugati dokumentumfilmek legtöbbje ugyancsak az emlékező fajtából való. Ezeket is uralja a látványnosztalgia, és a vallomásos narráció. Csak az ottani mozgóképcsinálók már tudják, hogy filmjük, videóprodukciójuk, akárhová kerül is – mediawave-hordalék lesz: igazán mindegy, hogy fesztiválon, art-moziban, késő esti televíziós kínálatban bukkan-e fel. Egy nyugati produkciónak – talán már egy magyar filmnek is – illik reflektálnia erre a majdnem új helyzetre. Mivel ez nem minden esetben tehető meg, ezért hamarosan bele kell majd nyugodniuk a filmek hivatásos összehasonlítóinak, a mindenkori fesztivál-zsűriknek, hogy az alkalmas témák bármikor jelentős hitelességelőnybe kerülhetnek. A Szennyeződések című, egyórás francia riportfüzérben például a majdnem olcsó avantgárd nosztalgia – néhány képváltáson belül – a szigorú, jövőbe tekintő művészet-teóriával találkozhatott. Mindebben nem lehetett hamisság, ha egyszer az Andy Warholra emlékezők – John Cage-től Jonas Mekasig – a töredékesség, az osztott képmező videónyelvi fogásainak magukat (mozgóképmásukat) bizonyára önként alávetve, valóban „szennyeződésként” ajánlották föl médiapezsdítő nyilatkozataikat, melyek így együtt, egymást is beborítva, egyetlen ötvenkilenc perces csobbanásként voltak befogadhatók a fesztiválnyi nagy Médiahullám sodrában, alig érzékeltetve, mikor is kezdődött a film, mint önálló produkció, és mikor végződött, hogy a hagyományos stáblista elválassza a következő kép-versenyzőtől.

Kérdés persze, kötődhet-e egy ilyen, a győri rendezvény titkos üzenetéhez tökéletesen igazodó, vizuális töredék a múlthoz? Elő lehet-e vezetni egy-egy fontoskodó filmes emléket akkor, amikor éppen az volna a feladat (ha nem is a fesztivál deklarált programja szerint), hogy a szemnek kínált mesterséges kép majdnem annyira jelenidejű legyen, saját kereteit majdnem annyira álcázva, elmosva, mint a természetes kép. Mint mondjuk a söröző-kávézó filmbarátok látványa a fesztivál-büfé valamelyik szögletében. Megint csak a fesztivál szervezői helyett keresve az idevonatkozó ideológiát: éppen erre volt j ó a vetítésekkel párhuzamosan, azok „testközelében” rendezett tucatnyi jobb-rosszabb performance, zenei produkció. A performance ugyanis lényege szerint könnyedén átvezethet a továbbra is szigorú vászon- és képernyő limesek között tartott mesterséges látványoktól az emutett söröző-kávézó közönség természetes látványáig. Az átvezetés majdnem szó szerinti: a látogató a vetítőhelyet elhagyva, a program zsúfoltsága miatt szinte bizonyosan valamilyen előszereplős játékba botlik, amit bámészkodva-szemlélődve fog megkerülni, hogy a szóbanforgó büfébe jusson. A büfé természetesen nem média-illúzió: a fogyasztás mindenkori jelenében létezik – és keret nélküli látvány is, ha úgy tetszik, hiszen a látogatónak errefelé igazán meg van engedve, hogy kezében enni- és innivalóval szerte-szét bóklásszon.

A Közgáz Vizuális Brigád Brigádvacsora című, élőszereplős attrakciójában Szőke András és barátai terített asztal mellett vacsoráznak az állva, lépcsőn ülve fogyasztó beavatatlan közönség könnyen lankadó érdeklődésétől kísérve. Igazi szamárvezető azoknak, akik még mindig fontosnak érzik a határt kép és valóság, természetes és mesterséges látvány között. Először a mozi: Citromdisznó, filmvászonról, kint ugyanez tévémonitoron, aztán színpadi performance a vetítőteremben, majd vacsora-performance odakint, egy darabig még produkciókeretben (talán produkciós keretből), aztán saját zsebből, keret és üzenet nélkül.

Vér és bor keveredik egy lavórban, melyben a közönség lábát megmossák. Ez nem légből kapott metafora. Ez az idei év legsokkolóbb élőszereplős játéka – két mesterséges kép között. Nem baj, hogy alkotója másféle hasonlatnak szánta.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1993/07 40-41. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1325