KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
   1997/március
KRÓNIKA
• N. N.: Tisztelt Olvasónk!

• Bóna László: Dr. Atyák és Fiaik Őrült tudósok feltámadása
• Harmat György: Brando szigetei
• Sipos Júlia: Forró tudomány Beszélgetés Enyedi Ildikóval
• Forgách András: Remekművek a zsebnoteszból Mike Leigh
• Bori Erzsébet: Proli akcentus Ken Loach
• Mátyássy Miklós: Megaklip Evita
MÉDIA
• Muhi Klára: A mozgókép nevű kisgömböc Beszélgetés a médiaoktatásról
TELEVÍZÓ
• Spiró György: Junk Égi manna

• Nyírő András: Ötvenmillió jogsértő Internet
KRITIKA
• Csejdy András: Fekete humor, színpompás technoir Sekély sírhant
• Simó György: A fehér szemét dicsősége Larry Flint, a provokátor
• Nádori Péter: Az abszurd közmegegyezés Csinibaba
• Bérczes László: Gödörben Az asszony
LÁTTUK MÉG
• Békés Pál: Lidércfény
• Báron György: Lopott szépség
• Békés Pál: Salemi boszorkányok
• Reuss Gabriella: Hatalmas aranyos
• Bánföldi Tibor: Vad éjszakák
• Hirsch Tibor: 101 kiskutya
• Kosztolni Ildikó: Szép kis nap
• Hungler Tímea: Fészkes fenevadak
• Harmat György: Támad a Mars!
FILMZENE
• Fáy Miklós: Lőj a zongoristára!

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Égi manna

Junk

Spiró György

Kicsi napóleonok nézik a tévét világszerte.

Az információ varázsszó régóta idegesít – hogy minél többet, minél gyorsabban kellene kapnom belőle, és hogy akinek ebből van, az az élet császára. De mi az, hogy információ? Tele van a magyar – és a világ – sajtója egy csomó információval, amelyekre az életem folytathatósága szempontjából semmi szükségem sincs. Tele vannak a magyar-meg a világ-televízióinak híradói sok olyan dologgal, amelyek közvetlenül nem érintenek, amelyekre hatásom akkor sincs, ha megfeszülök. Keresek az Interneten ilyen-olyan adatokat, amelyekről úgy gondolom, szükségem van rájuk – és nem tudom őket megtalálni, mert beleütközöm a fölösleges anyagok hihetetlen áradatába, s amíg azokat végigolvasom és megjegyzem, hogy na éppen ezekre semmi szükségem sincs, szinte el is feledem, mit is kerestem voltaképpen.

Junk mail, junk literature ennek a nemzetközi neolatin neve – szemét posta, szemét irodalom – vagyis hirdetés. Információ álnéven valakik eladandó árukkal bombáznak engem, aki nem használhatatlan dolgokat akarok venni, hanem szeretnék eladható árut – mondjuk művészetet – produkálni, mert optimizmusom töretlen, váltig hiszem, hogy az emberek nagyon szeretik az igazi művészetet, csak nem kapják meg, mert ők is elveszetten száguldoznak az információ-özönben, és nincs egy tisztességes telefonkönyv – ahogyan az Interneten sincsen –, amely megmondaná, hol is keressék azt, amire valóban szükségük van.

Idő. Ez a lényeg, az idő. Hogyan tudnám lerövidíteni a fölösleges információk átrágásának idejét a magam számára? Az idő valóban pénz. Elfolyik az életem, és nem jutottam sehová. Én is szeretnék műélvezni, még a televízióban is, amely pompás és semleges technikai eszköz, pont olyan, mint a nyomtatott könyv, vagy a kvarcszemcsékkel operáló hordozó, a számítógépes technika- legföljebb az a kérdés, kik és hol és hogyan döntenek arról, erre a hordozóra mi kerül. Ez hatalmi kérdés, persze, a szellem rabságba ejtésének vagy felszabadításának kérdése, világpolitikai és világgazdasági kérdés mindenképpen – de nem ezzel akarok most foglalkozni, hanem mással.

Tisztelt nézők, javaslok egy módszert, hogyan lehet időt spórolni, életet nyerni a tévé nézése közben. Módszerem voltaképpen nem új, Napóleontól lestem el, aki egyszerre három levelet is tudott diktálni. Sőt, ezt a módszert a gyerekek a távirányítós tévékapcsoló nyomogatásával tömegével gyakorolják világszerte. Azt csinálják a kölykök, hogy néznek egy filmet egy percig, aztán átnyomják a tévét másik csatornára, azt is nézik fél percig, aztán jön az újabb csatorna, a harmadik, azt is nézik kicsit, aztán visszanyomják az elsőként nézett csatornára, mi történt közben. Kicsi napóleonok nézik a tévét világszerte immár több évtizede, nyomogatják a távirányítót, és esküszöm, nem veszítenek fontos információt.

A módszer gyors felfogóképességet követel – felnőttek csak némi gyakorlással és kitartással sajátíthatják el, ezért is ritka jelenség Napóleon, a gyerekeknek még – úgy tizenkét éves korig – eleve megvan. Le kell szögeznem, hogy a filmeket jópár évtizede hülyéknek gyártják, pontosan úgy, ahogyan a számítógépes programokat is, aminek megvan a racionális alapelve: csak azt lehet nagy haszonnal eladni, amit a hülyébb állampolgár is megért és használni tud. Tehát hülyéknek készített filmeket szabad csak hármasával-négyesével egy csomagban nézni, Fellinit vagy Bergmant vagy Mihalkovot nem. (Ki is haltak szépen.) A hülyéknek készített filmek óriási előnye, hogy ha öt perc múlva kapcsolódom ismét a történetbe, közben nem történt semmi, zavartalanul tudom követni az eseményeket. (Ezt a gyerekek magyarázkodás nélkül tudják.) Óriási segítség továbbá, hogy a filmeket az összes égi és nem égi csatornán rendszeres időközökben reklámok szakítják meg, elsősorban a jól fizető esti csúcsidőszakban. Ha a csatornák között barangolva (GOPHER!!!! ) hirdetésbe ütközik az ember, egyetlen másodperc alatt felfogja, hogy ott nem a film megy, és tovább lép. (A hirdetést a filmtől megkülönböztetni könnyű, sokkal igényesebben van megformálva.)

Nos, ezzel a módszerrel esti főműsoridőben legalább három, de inkább négy filmet meg lehet nézni az égi csatornákon anélkül, hogy lényeges információt vesztenénk. Nincs az a mai krimi, amelyet harmad- vagy negyedmagával ne lehetne végignézni egyetlen este, úgy húsz és huszonkét óra között bármikor, bármilyen csatornán.

Ezt a módszert sokszor kipróbáltam, és esküszöm, mindannyiszor működött. Legutóbb 1997. január 9-én alkalmaztam, ráadásul három német csatorna között ugrálva, és férfiasan bevallom, német tudásom jóval az angol alatt marad, csökevényes: passzív, szókincsem satnya, amennyit hét-nyolc éves koromban a se magyarul, se németül, se pedagógusul nem tudó tantik belém tudtak verni, annyi. Nos, hajlandó vagyok akár vizsgát is tenni vagy quiz-műsorban helytállni az RTL, a SAT 1. és a PRO 7 aznap esti főfilmjéből. Az RTL műsorán egy német orvos-sorozat szerepelt, a SAT 1. műsorán a Vérvörös rózsák című krimi a Rex felügyelőből, a PRO 7-en pedig az X-aktákból egy gondolatátvivős krimi. Hajlandó vagyok részletesen elmesélni mind a három történetet, el tudom mondani, milyen volt az a kutya, amely megmentette a feleséget és a gyereket, meg miféle rémes tragédiákat oldanak meg az érzékeny német orvosok, meg hogyan is hajszolja öngyilkosságba az ellenfeleit az agytumortól ihletett gyilkosszemmelverő. És mindezt németül hallgattam, az egyik leggyöngébb nyelvemen. (Amiből talán az a tanulság is levonható, hogy a mai junk-információ nem elsősorban a nyelvre épít.)

A három esti főműsor egyidejű nézése diadalérzést okoz, már csak ezért is ajánlom. A junk-információba kényszerített nemzetközi rabszolga úgy érezheti, kibabrált az uraival, akik a gálya padjához kötötték. Nem egyetlen filmet nézett meg aznap este, hanem hármat! Kétharmad életet nyert másfél óra erejéig! Tudom persze, hogy ez a rabszolga kivételezett, szinte művezető, vagy kápó, vagy hogy is nevezik azt, aki a lapátoló többi rabszolgának a vezényszavakat hörgi, talán kormányos. Ez a rabszolga valamennyire azért tud idegen nyelveket. De vidulj, gyászos elme: mindjárt itt van a plusz két magyar privát csatorna, akkor ezt a módszert magyar tudással is lehet majd gyakorolni. És végülis, már most is fel lehet rá készülni, a TV 1, a TV 2 és a Duna Tévé műsorai között ugrálva – nem beszélve a kábelen bejövő többiről, amelyek ugyanolyan junkot közvetítenek, mint a világon bárhol.

A tanulságot nem is kell levonni. Az információ ebben a tömegformában önmaga ellentéte. Altatószer, kábítószer, amelyet nem hogy nem tiltanak az egyes államok törvényei, habnerc nyíltan támogatják. Senkit sehol le nem tartóztatnak azért, mert hülyeségeket néz a televízióban. Nem kell növénykékes titokban a szekrényünkben bonyolult technikai eljárással finoman permeteznünk, megvilágítanunk, a termését leszüretelnünk és elszívnunk, villanyszámlánkat leleplezhetően megnövelve, elég kinyitnunk a tévét és a távirányítóval a csatorcák között ugrálnunk. Agyunkban mindazon folyamatok szépen beindulnak, melyekről az orvostudomány megbízhatóan kimutatja, hogy a személyiség leépülésével járnak.

Ha azonban három-négy film helyett csak egyet nézünk meg főműsoridőben, személyiségünk még inkább leépül. Akkor a törvényszerűen lefelé nivellált átlagnak tudunk csak megfelelni, a leghülyébb gályarabok tudatának, akik leghátul lapátolnak és esélyük sincs, hogy kápók, művezetők, kormányosok, vagyis evezés helyett kivételezett státusú kiabálók legyenek.

Lehet választani.

Rabszolgák, előre az esti öt-hat film szinkron élvezete felé!


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/03 47-48. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1431