Trauma és rémálom

Sitges

Privát poklok

Baski Sándor

A legnagyobb műfaji fesztiválon nem nehéz olyan minőségi filmeket találni, amelyek túlmutatnak önmagukon.

Legkésőbb a Romero-féle Az élőhalottak éjszakája óta tudjuk, hogy a zombihoz hasonló rémlények nem csak a néző riogatására szolgálnak, de két lábon járó metaforaként is működhetnek. A tétel Európa legnagyobb műfaji fesztiválján is igazolást nyert – idén közel 300 filmet mutattak be, többségük könnyen besorolható a népszerű zsánerek paneljei mentén, az izgalmasabb produkciók azonban most is a konvenciókat szabadon (át)értelmező, többféle olvasatot támogató filmek közül kerültek ki. Több olyan említésre érdemes produkció is akadt a sitgesi mezőnyben, amely erős metaforákkal dolgozott vagy teljes egészében allegorikus térben játszódott.

Carlo Mirabella-Davis debütáló rendezése, a Nyelés (Swallow) minden szempontból kakukktojásnak számított a versenyprogramban. Műfaji elemet nagyítóval sem lehet találni benne, a boldogtalan feleség történetében Todd Solondz (Boldogságtól ordítani) gonosz humora találkozik Cronenberg testhorroros fixációival. Hunternek boldognak illene lennie sikeres és gazdag férje oldalán, beköltözik az új luxuslakásba, hamarosan gyereke születik, valami mégsem stimmel. Az egyszerű családból származó nővel a férje diszkréten, az após és az anyós nyíltan érzékeltetik, hogy örök hálával és alázattal tartozik nekik, amiért befogadták. Hunter a fojtogató idill ellen sajátos gesztussal lázad: különféle használati és dísztárgyakat nyel le. Amikor bizarr fétise kitudódik, családja még szorosabb pórázra köti. A Nyelés összességében nem állít semmi forradalmit, de kései felnövéstörténetként és groteszk humorú feminista tanmeseként egyaránt működik.

Jeremy Gardner és Christian Stella közös rendezésének jóval könnyebb dekódolni a központi szimbólumát: az Éjfél után (After Midnight) főszereplőjét tíz év együttélés után faképnél hagyja a barátnője, és ezzel egyidőben egy rejtélyes állat (?) kezdi zaklatni. Hank az alkoholba és a szörnyvadászatba fojtja bánatát, és miközben csőre töltött fegyverrel várja a lény felbukkanását, fejben újra és újra visszajátssza zátonyra futott kapcsolatának emlékezetes momentumait. Az alkotók próbálják a nézőt is kételyek közt tartani a biológiailag besorolhatatlan állat létezését illetően, de a metafora lólába túlságosan is kilóg, ezért a kiváló alapötlet ellenére az Éjfél után önismétlővé válik, és csak a frappáns finálé miatt érdemel mégis említést.

A svéd Koko-di koko-da is a veszteség és a bűntudat allegóriája, de a játékos humor teljességgel hiányzik belőle. Elin és Tobias kislánya egy idilli családi vakáció során ételmérgezésben elhunyt. Évek telnek el, a házaspár kempingezni indul – a lányuk halála óta először. Az erdő mélyén, az éjszaka közepén ijesztő figurák jelennek meg. A helyzet villámgyorsan eszkalálódik, majd a borzalmak csúcspontján újraindul a jelenet. Az Idétlen időkig loop-dramaturgiáját az utóbbi években átültették akció sci-fibe (A holnap határa), slasherbe (Boldog halálnapot!) és sorozatba is (Russian Doll), a Koko-di koko-da helyszíne azonban nem egy kiismerhető szabályok mentén működő valós tér, hanem a feldolgozatlan – és talán feldolgozhatatlan – traumák gonosz humorral berendezett purgatóriuma.

A Vivarium is egy olyan, önmagába záruló világot mutat be, ahonnan lehetetlen a menekvés. Lorcan Finnegan szürreális szatírájában egy fiatal pár (Jesse Eisenberg és Imogen Poots) lakásvásárlásra szánja el magát, a gyanúsan lelkes ingatlanügynök egy új lakónegyedbe kalauzolja el őket, ahol több ezer takaros, kulcsrakész sorház várja a lakókat. A látogatás után a páros távozna, de nem tud, hiába róják az egyenházak közötti utcák labirintusát, ugyanoda lyukadnak ki. Hetek, hónapok és évek telnek el a középosztálybeli (rém)álom purgatóriumában, és közben a rabságba beleőrülő férfi és a készen kapott (!) gyereküket egyedül nevelő nő teljesen elhidegülnek egymástól. Finnegan világépítését és bizarr ötletcunamiját látva vélhetően Lynch és az anyám! Aronofskyja is csettintene.

Hibátlanul minimalista képi világ, parádés zenehasználat, feszes ritmus, letaglózó színészi játék és A kockához hasonlóan zseniális alapötlet – a szintúgy szimbolikus térben játszódó baszk El Hoyo (A lyuk) teljesen megérdemelten gyűjtötte be a fesztivál fődíját, a kritikusok és a közönség díját, illetve a legjobb rendezésért járó elismerést is. A történet helyszíne egy meghatározhatatlan funkciójú vertikális építmény, amelyben a lakók egy része börtönbüntetését tölti, míg mások önként jelentkeztek a szabadulás utánra beígért kreditpontokért cserébe. Szintenként két-két ember raboskodik, és csak a véletlenen múlik, hogy kit kivel sorsolnak össze. Élet és halál kérdése az is, hogy kinek melyik emelet jut, a cellák közepén ugyanis egy óriási étellift halad fentről lefele – a felsőbb szinteken élők még kedvükre válogathatnak a Michelin-csillagos éttermek kínálatát megszégyenítő lakomákból, míg az alul rekedteknek csak a megcsócsált maradék jut.

A Bong Joon-ho-féle Snowpiercerhez vagy J. G. Ballard High Rise-ához hasonlóan Galder Gaztelu-Urrutia filmje is a társadalmi különbségek leplezetlen parabolája, azzal a különbséggel, hogy itt senki nem érezheti magát biztonságban. Aki ma felülre kerül, az holnap könnyedén a mélybe zuhanhat, így a szerencséseknek addig kell telezabálniuk magukat, amíg van rá lehetőségük. Ha mindenki csak annyit fogyasztana, amennyire szüksége van, talán az alul rekedteknek is jutna betevő falat, ám ahogy a film meggyőzően illusztrálja, a túlélési kapitalizmus rendszerében a szolidaritás nem kifizetődő. Az El Hoyo humanista főszereplője mégis megpróbálja a lehetetlent, de mint kiderül, aki forradalmat akar csinálni, annak be kell piszkolnia a kezét.

*

A horrorfilmekben – Sartre híres bonmot-ja után szabadon – a pokol néha nem a másik ember, hanem maga a család. A sitgesi mustrán is több olyan filmet láthattunk, amelyben a gonosz a legintimebb családi körben ütötte fel a fejét. Veronika Franz és Severin Fiala alkotópárosa már előző horrorjukban is azt boncolgatták, hogyan élik meg a gyerekek egy idegen (vagy annak hitt) személy beférkőzését a családjukba (Jó éjt, anyu!), de első angol nyelvű rendezésükben, a Kunyhóban (The Lodge) még kiélezettebb szituációt kreálnak. A rövid prológusból kiderül, hogy Richard elhagyta a feleségét, aki emiatt öngyilkos lett. Új, jóval fiatalabb barátnőjét a gyerekei nem akarják elfogadni, de azt reméli, hogy a közös karácsonyi vakációzás során, a semmi közepén álló hétvégi ház összezártságában mégis közelebb kerülnek egymáshoz.

Az író-rendezők a nézőt egészen az utolsó harmadig homályban tartják, miközben az információk komótos tempójú adagolásával – kiderül például, hogy az új barátnő gyerekként egyedüliként élte túl az apja által irányított öngyilkos szektát – az elviselhetetlenségig fokozzák a suspense-t. Náluk a finálé sem a feloldozás, hanem az éjsötét horror pillanata, mert – így a film sugallata – vannak bűnök, amelyekre nincs bocsánat.

A rendezői székbe közel harminc év után visszatérő Richard Stanley azt mutatja be felkavaró részletességgel, hogyan néz ki, amikor egy család a szó legszorosabb értelmében bomlik fel. A Szín az űrből (Color Out of Space) Lovecraft azonos című novellájának adaptációja, és mint ilyen, hűen reprodukálja a legendás fantasy szerző világát. Az egymással és a természettel is harmóniában élő Gardner család életébe egy meteorit formájában behatol a túlvilági, kozmikus idegen, és előbb csak a fizikai törvények dőlnek meg, majd szép lassan az érzékszerveik és a testük felett is átveszi a hatalmat a rejtélyes entitás, míg végül a saját identitásuk, a vérségi kötelékeik is megkérdőjeleződnek. A film elviselhetetlenségig fokozódó vizuális őrülete lenyűgöző, de nehéz elképzelni, hogy a Lovecraft-rajongókon kívül miért élvezné bárki is a meglepetések és feloldozás nélküli borzalomorgiát.

Sokkal izgalmasabbnak bizonyultak azok a filmek, amelyek csak flörtöltek a horror műfajával. A fesztiválkatalógus szinopszisa a Mi történt Baby Jane-nel? és a Tortúra keresztmetszetében helyezte el a spanyol Amigót, nem alaptalanul. Óscar Martín kamarathrillerében két férfi kényszerül egy fedél alá: David vállalja, hogy éjjel-nappal ápolja kerekesszékes barátját. Kettejük viszonyáról eleinte csak ennyit tudunk, majd apránként kiderülnek a szőnyeg alá söpört közös traumák. A bizalmatlanság és az indulat egyre csak gyűlik, és a szereplőkhöz hasonlóan egy idő után a néző sem lehet biztos benne, mi a valóság, és mi a paranoiás képzelgések terméke. Az Amigót a példaértékű feszültségteremtésen túl az ikonikus szörnyszerepeiről ismert Javier Botet döbbenetes fizikai jelenléte emeli jóval a műfaji átlag fölé.

Mit lehet tenni, ha a családunk legfiatalabb tagja ön- és közveszélyes? Nem csak a magyar mozikban is bemutatott Kontroll nélkül boncolgatja ezt a kérdést, hanem a szintén német gyártású Pelikánvér (Pelikanblut) is. Katrin Gebbe filmjének főszereplője Romániából fogad örökbe egy eleinte jámbornak tűnő, majd egyre agresszívebben viselkedő kislányt. A lóidomárként dolgozó Wiebke nem hajlandó lemondani a gyerekről, de amikor kiderül, hogy a fiatalon súlyos traumán átesett Raya pszichopata vonásokat mutat, az ő hite is megrendül. Gebbe változata hasonlóan empatikus és életszagú, mint a Kontroll nélkül, ráadásul véghezvisz egy műfaji bravúrt is – úgy játszik el az ördögűzős filmek motívumaival, hogy végül mégis a realitás talaján marad.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2019/12 38-40. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14346

Cikk értékelése:

szavazat: 0 átlag: -