KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
   1997/június
KRÓNIKA
• Csantavéri Júlia: Ferreri halott

• Csejdy András: Egyedül nem egy Lost Highway – Útvesztőben
• Horváth Antal Balázs: Végtelen rosszullét David Lynch-portré
• Báron György: Az örökös háború korában Brigantik – VII. fejezet
• Schubert Gusztáv: Szépen égnek? Délszláv harcművészet
• Bakács Tibor Settenkedő: Utolérni Joszelianit Portrévázlat
• Kemény István: Hogy állunk a Gonosszal? Német filmek
• Landesz Tamás: A valódi humor fekete Beszélgetés George Táborival
LENGYEL FILM
• Pályi András: Másról, másnak, máshonnan Lengyel filmtavasz
• Bori Erzsébet: Nagyok a kispályán Dokumentumfilm: Kieslowski és a többiek
• Kovács István: Mozgóképrombolás Beszélgetés Jerzy Wójcikkal
MAGYAR MŰHELY
• Kövesdy Gábor: Krumplibogár és telehold Független Film- és Videófesztivál
• Bihari Ágnes: Távol Afrikától Beszélgetés El Eini Sonjával
• Muhi Klára: Nosztalgiaműhely, kevés illúzióval Beszélgetés Surányi Andrással és Vészi Jánossal
• Sós B. Péter: Pénzszerzők vagy szerzőtársak? Magyar producerek

• Bikácsy Gergely: Don Bábu és Szenyorita Ordas Egy regény Buñuelig
• Kovács Ilona: Casanova papagája A titokzatos tárgy
• Tillmann József A.: A kartéziánus bazilika Mozi-hatalom
• Almási Miklós: Égi háborúk Szatellit-Monopoly
KRITIKA
• Nádori Péter: Idegen Lucifer Gyilkos kedv
• Schubert Gusztáv: Mennyei békétlenség Az Út
LÁTTUK MÉG
• Bori Erzsébet: Mennyei teremtmények
• Simó György: Államérdek
• Hegyi Gyula: Két túsz között
• Tóth András György: Halálos tézis
• Hirsch Tibor: Sorvadj el!
• Ardai Zoltán: A nagy dobás
• Nevelős Zoltán: Balhé Bronxban
• Hungler Tímea: Esthajnalcsillag
• Tamás Amaryllis: Zűrangyalok
• Békés Pál: Egy igaz amerikai
• Takács Ferenc: Változások kora

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Krónika

Ferreri halott

Csantavéri Júlia

Mégiscsak szabályszerűen távozott. Az 50. Cannes-i filmfesztivál magamutogatásának kellős közepén, május 9-én Párizsban, éppen aznap, amikor a Le Monde-nak a fesztivál hat emlékezetes pillanatát felidéző egész oldalas cikksorozata 1973. május 21-hez, A nagy zabálás bemutatója körül kitört botrány történetéhez érkezett. Kép is van az oldalon, a szintén vérig inzultált Michel Piccoli a nyelvét nyújtogatja, talán csókra vágyik, ő meg csak néz, szelíd kárörömmel, lehet, már akkor is, talán eredendően utálta a fesztiválokat meg a fényképészeket.

A tipikus milánói polgárnak született Marco eredetileg állatorvosnak tanult. Tűnődhetünk, van-e köze ennek ahhoz, ahogyan meglátta és megmutatta a bennünk élő vadat, a civilizáció vaskemény szabályainak legkisebb lazulására előbukkanó ősállatot O persze nem adott esélyt egyiknek sem, mást keresett: az állatot meghaladó, de saját civilizációs csapdáját is széttörni képes emberi integritást. Szóval olyasmit, ami nincs, de aminek elviselhetetlen, halálos hiányát a hatvanas-hetvenes években még dühödt fájdalommal kiáltották világgá sokan, például a neorealizmus csődjéből épp kiemelkedő Bellocchio és a fiatal Bertolucci, csak hogy Itáliánál maradjunk. Ferreri kritikája nem élesebb vagy illúziótlanabb, csak tárgyszerűbb, szarkasztikus, de önsajnálat nélkül való és főleg megdöbbentően előítélet-, morál- és ideológiamentes, s ezt a két utóbbit talán sohasem bocsátották meg neki. A maga idején szintén dühödt támadásokat kiváltó Méhkirálynőben a férj reprodukciós kötelességeként felfogott szexuális aktus előbb tökéletesen elszigeteli, majd a lehető legszeretetteljesebb halálba kergeti a férfit. A Dininger halottban a munkából hazatérő mérnök egy hosszú éjszaka folyamán unalmában szinte véletlenszerűen lebontja maga körül a civilizáció falait, hogy hajnalban egy könnyed, akár játéknak is tekinthető gesztussal agyonlőve alvó feleségét, végleg kiszakítsa magát ebből a világból. A nagy zabálásban négy jóravaló, jómódú, sikeres férfi egy ódon kastélyban előre megfontolt szándékkal tömi halálra magát, s a kultúra e rituális felemésztése után persze csak romok maradnak – romló húsok egy régi kertben. Nem csoda, hogy a franciák még azt is kikérték maguknak, hogy egyáltalán ők gyártották.

Ferreri azonban nem zavartatta magát és 73 után számba vette a romokat is. Jelenthet-e menekvést a testiség a lakótelep börtönében élő Gerardnak (Az utolsó asszony)? Egy kiskert és egy majomkölyök a patkányok által ellepett nagyváros (New York) peremén tengődő Luiginek (Szia, majom!)? Segíthet-e még egymáson a néma kisfiú és a felnőttvilág támadásai elől a gyerekek közé menekülő óvóbácsi (Szállást kérek)? Egyik utolsó filmjének hőse a kissé pohos mosószerügynök már csak kefélni szeret, de a nők sajnos másféle vágyakat kergetnek, őt meg furcsa lázak gyötrik, el is patkol nemsokára.

Ferreri pillantása kegyetlen volt, de sohasem hideg. Szerette hőseit, bár kinevette és halálra ítélte őket, és szerette még a görögdinnyét is, meg a tengert, a szárazföldi ember nosztalgiájával. A tenger partján talál egymásra anya és lánya a Piera történetének fájdalmas megoldásában, és tengeri vitorlás viszi tovább a Dininger gyilkossá lett hősét is Gauguin Tahitija felé.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/06 02. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1448