A zsáner mestereiWilleford-adaptációkFlorida, narancsok, kemény arcokHuber Zoltán
A méltatlanul elfeledett amerikai kultíró Charles Willeford (1919-1988) excentrikus bűnregényeit nem könnyű filmre vinni. Prostituált barátnőjének házi feladatként haikut író szociopata, önkéntes némaságot fogadott harci kakas tenyésztő, a művészettörténet egyik legrejtélyesebb festője, korszakos mesterművet leforgató dörzsölt autókereskedő. A leginkább noir-specialistaként emlegetett Charles Willeford regényei többé-kevésbé besorolhatóak ugyan a tágabban értelmezett bűnügyi műfajba, mégis inkább olyan érzékeny karaktertanulmányok, ahol a jók és rosszak között tökéletesen elmosódnak a határok. Az amerikai író figurái összetettek, ellentmondásosak és a maguk módján próbálnak valahogyan boldogulni, vagyis rendkívül életszerűek. A még mindig méltatlanul kevéssé ismert és elismert Willeford író munkásságát nem igazán lehet és nem is érdemes szigorú kategóriák közé szorítani. A többek között Elmore Leonard, Lawrence Block és Quentin Tarantino által is nagyra tartott író sosem tört nívós irodalmi babérokra, a legjobb regényei mégis messze túlmutatnak a büszkén vállalt ponyvánál. Willeford nem a történetet vagy a műfajt, hanem a figuráit követi. Mindent az ő szemükkel látunk, a gondolataikat halljuk, a gyakran egészen száraz magyarázataikat olvassuk. Rejtélyes főhősökkel azonosulhatunk, akik pillanatok alatt magukkal rántanak, szeszélyes döntéseikkel pedig olyan helyekre kalauzolnak, amiket valószínűleg messzire elkerülnénk. Az érzelmek takaréklángon pislákolnak, a hétköznapi normalitás mögött azonban hamar feltárulnak az amerikai életforma rémisztő pszichotikus mélységei. A fanatikusan kergetett álmok mögött szédítő szakadék tátong. Willeford élete maga is papírra kívánkozik. Az 1919-ben született alkotó korán árvaságra jutott, a nagy gazdasági világválság alatt tinédzser hobóként beutazta a kontinensnyi országot, katonaként később az egész világot. Peruban művészettörténetet, Franciaországban festészetet tanult, volt többek között profi bokszoló, lóidomár, kamionos és tanár is. Hosszú pályafutása alatt írt könyvkritikákat, életrajzokat, verseket, novellákat és jó pár regényt. Bár a negyvenes évek közepétől rendszeresen publikált, a szélesebb közvélemény és a kritika az 1984-ben megjelent Miami Blues kapcsán, öt évvel a halála előtt figyelt csak fel rá. A kliséket és ismerős formákat messziről kerülő író szikár szövegei kiszámíthatatlanok és zabolátlanok, tele meghökkentő megoldásokkal. A gyanútlan olvasó nem egyszer önkéntelenül visszaugrik egy-két bekezdést, hogy valóban jól értette-e a leírtakat. Willeford folyamatosan játszik az elvárásainkkal, a műfaji sémákat és az irodalmi kifejezőeszközöket tekintve egyaránt. Az erőszak váratlanul robban az arcunkba, az éjsötét humor és a pengeéles irónia folyamatos vibrálása elmaradhatatlan alkotói stratégia. A borzongatóan szórakoztató történetek mélyén az író fontos egzisztenciális és esztétikai kérdéseket szegez nekünk. Willeford regényeit nemcsak az elbeszéléseket meghatározó szubjektív nézőpontok miatt nehéz filmre vinni. Az író képzeletbeli kamerája mintha állandóan elkalandozna, majd csak úgy mellékesen, az utolsó pillanatban kapná el a szereplők további sorsát meghatározó lényegi történéseket. Willeford szereplői ráadásul reflektálnak is arra, hogy épp a saját élményeiket összegzik nekünk. Magyarázkodnak, interpretálnak, érvelnek, ez a sajátos metaszint pedig tovább bonyolítja az egyébként sem hétköznapi képletet. A hősök sodródnak, lényegtelennek tűnő részletekben merülnek el, majd hirtelen száznyolcvan fokos fordulatot vesznek. Az esetlegesség azonban csak látszólagos, a takarékos szövegek nagyon rafinált szerkezetekre épülnek, amiket nehéz komolyabb károk nélkül megbontani. A Willeford műveiből készült eddigi négy filmes adaptáció rendezői teljesen eltérő megközelítésekkel próbálják áthidalni a fentiekből fakadó alkotói kihívásokat. Nem véletlen tehát, hogy a filmek markánsan különbözőek lettek, nagyjából minden tekintetben. Az Odüsszeia és az Ulysses központi inspirációs források Willeford számára, ami a legközvetlenebbül az 1962-ben megjelent Cockfighter csirketollas déli bolyongásában nyilvánul meg. Az első oldalakon szinte mindenét elveszítő Frank Mansfield fanatikus céltudatossággal tör a vágyott elismerésre, az „év harci kakas tenyésztője” medál elnyeréséig azonban különféle kihívások és legyűrendő csábítások várnak rá. Pénzt kell szereznie, ki kell képeznie a kakasokat, közben mindenféle csalókkal és nőkkel kerül kapcsolatba. Szilárd jelleme, sztoikus nyugalma és céltudatossága segítségével azonban kiállja a próbákat és néhány pompás kakassal végül eljut az áhított exkluzív viadalra. Homérosz mellett Willeford a „southern gothic” hagyományait és a sikeremberek rögös életútjait elbeszélő memoárok jellegzetes fogásait is megidézi. A szimbolikus megérkezés hátteréül pedig a rendkívül ellentmondásos, számtalan áthallással bíró kakasviadalokat választja. Willeford tárgyilagos aprólékossággal járja körül ezt a véres és kegyetlen ősi látványosságot. Az egymásnak rontó, élet-halál harcot vívó szárnyasokban nem nehéz felfedezni a regény központi motívumát, a férfiasság problémakörét. A Cockfighter különlegessége, hogy eldönthetetlen, Frank Mansfield elátkozott vagy áldott figura. Az olvasó döntése, hogy önző csirkefogóként vagy a saját megváltásáért tenni képes hősként tekint a címszereplőre. A Roger Corman produkciójában készült Cockfighter forgatókönyvét maga Willeford jegyzi, sőt, a hőssel szimpatizáló bíró szerepében a vásznon is feltűnik. Warren Oates remek választás Mansfield szerepére, a rendező Monte Hellman a Two-Lane Blacktop hangos sikerei után dolgozik ismét együtt a színésszel. A főhős riválisát pedig az a Harry Dean Stanton alakítja, aki bevallottan Willeford egyik nagy kedvence. Az ígéretes együttműködésből különös hangulatú karakterdráma született, valahol a neowestern és a road movie határán, egyenesen az akkoriban is épp a saját útját kereső Amerika szívéből. A film mégis hidegen hagyta a nézőket. Corman visszaemlékezése szerint a Cockfighter azon kevés filmek egyike, amelyeken végül pénzt veszített, holott újravágva, az eredetit a hangzatos Born to Kill címre cserélve próbálta kelendőbbé varázsolni. A Cockfighter talán éppen azért nem találta meg a közönségét, mert korántsem az a mocskos bűnfilm, amit a plakátok harsány szlogenjei ígérnek. Az emberek túlnyomó többségét ráadásul taszítják az egymást halálba hajszoló kakasok. Az autentikus helyszíneken forgató Hellmann legnagyobb rendezői érdeme pontosan az, hogy képes lencsevégre kapni a kakasviadalok bizarr miliőjét. Willeford jelentősen visszanyesi a könyve cselekményét és számos fontos epizódot elhagy, a sztoikus főszereplő ellentmondásos céltudatossága filmen is érdekes. A következő Willeford-adaptációra mégis bő másfél évtizedet kellett várni, amit maga az író sajnos már meg sem érhetett. A hard boiled hagyományait kiforgató és azzal a lendülettel meg is újító Miami Blues nemcsak Willeford kései áttörését hozta el, de rögtön három folytatást is megért. A fogatlan nyomozó, Hoke Moseley köré épülő, Miami fülledt városában játszódó sztorik kisebb mozgalmat indítottak el az amerikai krimiirodalomban. Dexter Morgan például nemcsak a helyszín ábrázolása miatt köszönhet nagyon sokat Willefordnak. A Miami Blues néhány napot felölelő cselekménye közelebb áll ugyan a hagyományos műfaji darabokhoz, mégsem nélkülözi az író őrült ötleteit és rafinált megoldásait. Willeford felváltva, kettős nézőpontból követi a börtönből szabadult szociopata ámokfutását, illetve a vele összeakadó Hoke felpörgő nyomozását. A Miami Blues végig a mesterien kivitelezett krimi és a leheletfinom műfaji paródia között billeg, az árnyalt jellemrajz és a komoly társadalomkritika szándékosan túlpörgetett hatásvadásszal keveredik. Willeford folyamatosan a komolyan vehetőség határáig merészkedik, ám az utolsó pillanatokban mindig bevisz egy-két komoly gyomrost az olvasónak. Az események láncolatát egy váratlan ujjtörés sokkjába belehaló krisnás lendíti mozgásba. Az ügyön dolgozó Hoke egy annyira lepukkant hotelben lakik, hogy csak akkor érhető el telefonon, ha az öreg recepciós időben oda tud csoszogni a kagylóhoz. Az életunt zsaru nemcsak a fegyverét és a jelvényét veszíti el, de a műfogsorát is. Mikor azonban végleg leírnánk, a kezdeti tunya passzivitását maga mögött hagyva meglepő határozottsággal szerzi vissza az irányítást. Nemcsak az új női társát teszi helyre, de a protkóját is. A Miami Blues 1990-ben bemutatott megfilmesítése sikerrel menti át a regény éjsötét humorát. A forgatókönyvet is jegyző George Armitage maximálisan hű marad a könyv stílusához. A Willeford emlékének ajánlott film több ponton is változtat az eredeti sztorin, de ezek végig összhangban maradnak az író-rendező nagyon is következetes interpretációjával. A bűnügyi szálat és a karakterek főbb jellemvonásait megtartva Armitage a nyárspolgári lét maró kritikáját olvassa ki a műből és a vásznon is ezt az olvasatot erősíti fel. A bűnözőhöz csapódó fiatal prosti és a kettejük bizarr együttélése jóval nagyobb hangsúlyt kapnak. Az idilli kertvárosi házban „plátói házasságban” élő bűnöző és a nagyvárosban szerencsét próbáló vidéki kurva pillanatnyi látszatboldogsága egyszerre ironikus és szívszorító. A Miami Blues a szereposztás tekintetében is összhangban van Willeford jellegzetes szerzői világával. Alec Baldwin tenyérbemászóan magabiztos, mégis idegesen izgága jelenléte maximálisan passzol a rémisztően impulzív ex-fegyenc karakteréhez. Jennifer Jason Leigh szintén remek a vaskos akcentusú tanyasi szépség bőrében. Gond nélkül elhisszük neki, hogy tényleg egy hamburgerező megnyitását tartja legfőbb életcéljának. A film igazi telitalálta mégis a kiváló karakterszínész Fred Ward, aki tökéletes a gyűrött arcú, bumfordi Hoke nyilvánvalóan hálás szerepében. A Miami Blues a kilencvenes évek elejének egyik méltatlanul elfeledett apró drágaköve, ami ha néhány évvel később, azaz a nagy bűnfilmes reneszánsz környékén készül el, vélhetően sokkal nagyobbat szólhatott volna. Apropó posztmodern hard boiled divathullám: Tarantino sem véletlenül emlegette az író nevét a Ponyvaregénnyel kapcsolatban. Willeford karakterépítése, erőszakábrázolása és humora egyértelműen hatott a rendezőre, az Odüsszeuszként bolyongó figurákról nem is beszélve. A Miami Blues tragikomikus látleletéhez hasonlóan a hétköznapi élet nyomasztó üressége és céltalansága bukkan fel a The Woman Chaser (A nővadász) mélyén is. A címszereplő Richard Hudson mesterfokon adja-veszi a használt autókat, ám hiába a vaskos fizetés és a szépen ívelő karrier, a férfi fájdalmasan unatkozik. A lét értelmetlenségével szembesülve hirtelen ihlet szállja meg, mindenáron valami maradandót akar alkotni. Mivel azonban sem kedve, sem ideje elsajátítani a festészet, a szobrászat vagy akár az írás időigényes mesterfogásait, úgy dönt, filmet fog rendezni. Mivel elég sokat jár moziba, biztos benne, korszakalkotó mesterművet fog készíteni. Nagy lendülettel bele is vág a munkába, a nemes cél érdekében pedig kíméletlenül ki is használ mindenkit, aki az útjába téved. Az 1960-ban írt The Woman Chaser főhőse masszív Ödipusz-komplexusban szenved és mindenről karakteres véleménye van. Például arról is, miért egyes szám első személyben, illetve épp ebben a sorrendben meséli nekünk a történetét. Willeford ezúttal is hajmeresztő fordulatokkal és zseniális apró kitérőkkel operál, a vaskos irónia mögött azonban felsejlenek az öntörvényű művészet és a kereskedelmi siker örök ellentmondásai. Az író más hőseihez hasonlóan Hudson is egyszerre lenyűgöző és visszataszító karakter. Hangzatos, néhol nevetségesen kifacsart konyhafilozófiája vibráló ellentétben áll öntörvényű cselekedeteivel, úgyhogy Hudson végig számíthat az olvasó figyelmére. Az izgalmas figurákon és a fordulatos sztorin túl The Woman Chaser a filmkészítés központi motívuma és Hollywood fricskázása miatt vászonra kívánkozik. Az 1999-ben bemutatott adaptáció stílszerűen kis költségvetésű, szűk körben forgalmazott indie darab, ami azért szép köröket futott a szcéna neves fesztiváljain. Robinson Devor író-rendező fekete-fehérben, egy klasszikus film noir posztmodern paródiájaként tálalja Willeford fanyar regényét. Az író-rendező az egzisztencialista felhangok helyett a morbid humorra fókuszál és bár a szűkös büdzsé kellemetlen nyomokat hagyott a végeredményen, az író szellemisége maximálisan átjön. Mindez sajnos nem mondható el a legfrissebb Willeford-megfilmesítésről, ami egyértelműen az eddigi leggyengébb a sorban. A kihagyott lehetőség már csak azért is fájó az író munkásságát ismerőknek, mert az 1971-ben megjelent The Burnt Orange Heresy (A hazugság színe) valódi remekmű. A salingeri visszavonultságban élő kultikus festőművész és az opportunista műkritikus néhány órás találkozása köré szőtt regényt nem véletlenül szokás Willeford legjobbjaként emlegetni. A Miami Blues dupla portréjához hasonlóan itt is kérdéses, ki is használja ki a másikat valójában. A festészetben jártas, kritikusként is dolgozó Willeford a végletekig letisztult és feszes sztoriba ezúttal is érdekfeszítő kérdéseket csomagol. A hazugság színe jóval több, mint a kortárs művészeti élet maró kritikája. A beszélő nevű James Figueras az író más főhőséihez hasonlóan bármire hajlandó és mindent képes szép szóvirágokkal indokolni, ő azonban egyértelműen súlyos felsőbbrendűségi komplexusban szenved. Willeford rendkívül szórakoztatóan mutatja meg, miként válhat a Mikuláshoz vagy a digitális pénzhez hasonló kézzel fogható valósággá egy illúzió, ha a dologban az érintett felek mindegyike érdekelt. Nemcsak a művészet iránt érdeklődőknek ajánlott olvasmány, de az álhírek és véleménybuborékok korában igen aktuális a regény. A hazugság színe alkotói több ponton jelentősen eltérnek az alapanyagtól. Az olasz Giuseppe Capotondi ugródeszkának használja Willeford művét, ám hiába az elegáns külső, végül elvéti a gyakorlatot. A forgatókönyv nemcsak a finálé fordulatait gondolja újra, de a karaktereket is megváltoztatja, megbontva ezzel a forrásmű nagyon is kényes egyensúlyát. A floridai lepratelep helyett olasz luxuskörnyezetbe helyezett festő sokkal tudatosabb, a kritikus kevésbé körmönfont, kettejük csodás keringője így elmarad. A film főszereplővé emeli a főhőshöz csapódó nőt és a festővel kapcsolatban álló műkereskedőt is, ám komolyabb mélységet és motivációt nem ad nekik. Az ausztrál Elizabeth Debicki ráadásul túl légies és arisztokratikus az unatkozó vidéki amerikai tanárnő figurájához. A regény befejezésénél sokkal jobban megcsavart utolsó harmad pontosan azért tűnik erőltetettnek és előkészítetlennek, mert nem következik a szereplők addigi viselkedéséből. Hiába a mindig kiváló Donald Sutherland, az üdítően önkritikus Mick Jagger vagy a beképzelt műértőt A négyzet óta alapjáraton is remekül hozó dán Claes Bang, a stílusos neo-noir több ponton megbicsaklik. Bár A hazugság színe nem váltja be az olvasók reményeit, mégiscsak az eddigi legnagyobb szabású Willeford-adaptáció. A nemzetközi koprodukcióban, neves sztárokkal készült film talán ráirányíthatja a filmesek és olvasók figyelmét az író mind a mai napig felfedezetlen életművére. Nálunk mindez különösen időszerű lenne, hisz magyarul jelenleg csupán egyetlen regénye, a Springer testvér fekete miséje olvasható. A kulcsművek itthoni kiadása még várat magára. A HAZUGSÁG SZÍNE (Burnt Orange Heresy) – amerikai, 2020. Rendezte: Giuseppe Capotoldi. Írta: Charles Willeford regényéből Scott Smith. Kép: David Ungaro. Zene: Craig Armstrong. Szereplők: Claes Bang (James), Elizabeth Debicki (Berenice), Mick Jagger (Cassidy), Donald Sutherland (Debney), Rosalind Halstead (Evelina). Gyártó: Indiana Production / HanWay Films / Ingenious Media / MJZ. Forgalmazó: ADS Service. Feliratos. 98 perc.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 0 átlag: - |
 |
|
