KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
   1997/július
KRÓNIKA
• N. N.: Szerzőink figyelmébe A gép lelke
• Csantavéri Júlia: Giuseppe De Santis
HORROR
• Takács Ferenc: Százéves a halhatatlan Centenárium
• Stoker Bram: Drakula vendége
• Farkas Jenő: Iliescu kis Drakulája
• N. N.: Drakula-mozi
MEDIAWAVE
• Csejdy András: Hrabali diszkont Mediawave 97
• Dárdai Zsuzsa: Golfpálya-felkelés Beszélgetés Alanis Obomsawinnal
• Schubert Gusztáv: Lassú tűzön Awara leves
• Báron György: A csíkos ügynök Leptinotarsa
• Csejdy András: Műfajunk: Kortárs giccs Beszélgetés Búzás Mihállyal és Szolnoki Józseffel

• Schubert Gusztáv: A Bastille falfirkái Roland Topor
• Bikácsy Gergely: Malackodás a budoárban Sade márki mozija
MAGYAR FILM
• Sós B. Péter: Önkorlátozás Nincs cenzúra
• Sós B. Péter: Magyar filmjogok: áttekinthetetlen helyzet

• D. Tóth Béla: Miért nem tüntették ki a magyarok Korda Sándort?
• Kelecsényi László: Vágóerkölcsök Szinkronbűnök
KRITIKA
• Turcsányi Sándor: Rá csaj még nem volt ilyen hatással Suttogás
• Nádori Péter: Ostoba barmok Beavis és Butt-head lenyomja Amerikát
• Fábry Sándor: Mindenki másképp csinálja Káma Szútra
FILMZENE
• Fáy Miklós: A nemzeti érzületről
LÁTTUK MÉG
• Hideg János: Nyomul a banda
• Csejdy András: Az Angyal
• Tamás Amaryllis: A nyerő
• Ardai Zoltán: Az Árnyék-összeesküvés
• Vidovszky György: Gyilkos a házban
• Turcsányi Sándor: Légörvény
• Csordás Lajos: Nyerő páros
• Kosztolni Ildikó: Dzsungelből dzsungelbe
• Harmat György: Halálos terápia
INTERNET
• Nyírő András: Agymosakodás

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Szinkronbűnök

Vágóerkölcsök

Kelecsényi László

Avatatlan kezek nyúltak bele abba, amit egyszer Truffaut és Antonioni végérvényesen jóváhagyott.

Százéves elmúlt a mozi, s több mint száz estén és éjjelen tálalta elénk a magyar közszolgálati meg a magyar műholdas azokat a filmeket, melyek méltók az utókor figyelmére. Elővették a naftalinból a régi darabokat, nagypapa zsinóros mentéjét, nagyanya elsőbálozó estélyi ruháját, hogy megmutassák nekünk, nemcsak trikóba és farmerbe lehet öltözködni, s új hollywoodi paradicsompürével leöntött, előre rágott szellemi táplálékot fogyasztani. Jólesett ez a mustra szívünknek, hála érte a képernyők irányító gazdáinak.

Nem kopásálló művészet a film, sok csalódás ért már egykori rajongottjaim újbóli szemlélése során. Öregednek a sztorik, porosodnak a merész lázadások, hajhullató, protézismosolyú sztárok erkölcsi züllése dermeszti nosztalgiázó kedvünk. De hogy rövidülnek a filmek – ezt a hökkentő jelenséget most tapasztaltam először. (Na jó, nem pont most. Már ‘79-ben megcsonkult egy felvonással a New York árnyai a Kőbánya moziban. Meleg nyári este volt, tán randevúra igyekezett a gépész.) Pepin bácsi és Mariska asszony a Sörgyári capriccióból beszabadultak a filmraktárba, s nemcsak szék- és asztallábak estek rövidítésük áldozatául, hanem némely filmhosszok, az eredetiben meglévő zenék és hanghatások.

Nem konokul elszánt, minduntalan csak a kasszára kacsingató amerikai producerek fosztják meg itt a filmeket fontos jeleneteiktől, nem az állítólag kezelhetetlen Orson Wellestől veszik el az utolsó vágás jogát. Névtelenségbe rejtőző, pénzhez se, vágáshoz se értő avatatlanok nyúltak bele abba, mit egyszer Truffaut, Antonioni, Wajda és Louis Malle végérvényesen jóváhagyott.

A Bársonyos bőr rémtörténete 1967-ben kezdődött, amikor a Filmmúzeum műsorára tűzte Truffaut akkor újdonságnak számító filmjét. A mozi gazdái olyannyira ragaszkodtak a bevált, egymást kétóránként követő kezdési időpontokhoz, hogy kissé megstuccolták a művet. Kivágtak belőle általuk fölöslegesnek ítélt jeleneteket itt-ott, jó ötpercnyit, csak hogy a 10–12–2–4 órai kezdések kanonizált időpontján ne kelljen változtatni. Akárha egy kiadó megnyirbálná A varázshegyet, mert nem akar újabb bálát megkezdeni a kinyomtatásához. No de ez rég volt, s feledésbe merült volna, ha a százéves mozi mustrájában nem kerül ismét vetítésre az azóta becsessé vált magyar hangokkal (Gábor Miklós, Bencze Ilona) megtisztelt korai Truffaut-opusz. A TV 1 sorozatában lepergett az 1963-as párizsi szerelmi háromszög – csonkán. Alkalmasint nem raktak vissza minden kimiskárolt képsort, úgy került szinkronműterembe a film, hogy hiányos maradt a befejező, hitchcocki ihletésű hajsza. Döccen a mesélés, gyakorlott szem észreveszi, innét kikerült valami, egy fontos telefonbeszélgetés, amin a házsártoskodó feleségét megcsaló irodalmár élete múlik.

Kisvártatva műsorra tűzte a filmet a Duna TV is. Új remény támadt: hátha teljes lesz, amit ismeretlen kezek szétszabdaltak, s fütyültek újra összerakni. De nem: ugyanott ugyanaz hiányzik. Nosza, irány a videotéka. Az Odeon kazettakészletéből talán kileshetjük azt a régóta hiányolt képsort. Középkori fóliánsok kutatója érezhet ily izgalmat, ki rejtőző ősigék fölbukkanására vár. Ám Jean Desailly itt se hívhatja föl felesége barátait, a 115 percnek tudott film ebben a verzióban is csak 109 percig tart. A hiányzó részlet rég a szemétbe került, jobb esetben egy selejtes orsón lappang valahol.

Kicsike botrány ez, sok-sok, hatalmas disznóság árnyékában, de van másik. Antonioni Napfogyatkozása jóval súlyosabb fogyókúrán esett át. A tévében vetített és a kazettán forgalomban lévő szinkronizált változat, mert csak változatnak nevezhetjük ezt a súlyosan csonkolt leletet, 97 percig tart. A Filmarchívumban őrzött feliratos kópia még őrzi eredeti hosszát: 3600 méter, azaz percekre átszámítva 133 minutum. 36 perc csak úgy köddé vált, eltűnt. Tán mihaszna lurkók lopták el, hogy papirosba göngyölt füstbombát sodorjanak belőle, így tiltakozván az amerikai mozi egyeduralma ellen. Komolyra fordítva a szót, Györffy Miklós monográfiáját hívom segítségül. Azt írja az egyik gátlástalanul kinyírt jelenetsorról, hogy „a film legáthatóbb atmoszférájú részletei közé tartozik. Minden végtelenül nyugodt, levegős, melengető itt, Vittoria (a főszereplő, kit Monica Vitti játszik – K. L.) pedig szinte boldog: eloldozódott a problémáitól” (Gondolat Kiadó, 1980, 173. old.). Nem kis teljesítmény ez: elvenni egy műtől épp azt a részét, amely végső, borúsan ható kicsengését valamelyest oldottabbá hangszerelné. Ki követhette el a vágásokat?! Ki az a sarlatán képkeretező, aki a Guernicát meglátván levág belőle egy karéjt, megfelelő méretű kerete nem lévén szegényes műhelyében? Lehet, hogy új foglalkozási ág alakul ki az új évezred elejére, megindul a filmarcheológus-képzés. E szakemberek hivatása lesz, hogy felleljék az összes – bármely okból – kiollózott képkockát, s visszategyék a helyükre. Felkutathatják majd, hogy hová lett a Napfogyatkozás legvégéről az a Györffy könyvében még hétpercesnek tudott és ötvennyolc beállításból álló befejező montázs, Antonioni keserű álma (I. m. 181. old.), amely most alig négy percig tart, s csak 30 beállítást mondhat magáénak.

Az eljövendő filmarcheológusoknak nemcsak jó szeműeknek, kiváló hallásúaknak is kell lenniük. Másképp nem érhetnék tetten azokat a szinkron-csalafintaságokat, melyeket egyes rendezők elkövetnek. A Hamu és gyémánt bárjelenetében az énekesnő a híressé vált lengyel háborús dalt, a Monte Cassino balladáját adja elő, miközben a kamera a háttérben meghúzódó két főszereplőre, Cybulskira és Adam Pawlikowskira vált. A feliratos változatban szól tovább az ének, míg Maciek lángra lobbantja a szeszt a poharakban. A szinkronizált verzióban (rendező: Csákány Márta) elúszik a dal, elvész szövegének hangulati és drámai funkciója, a két kiégett lelkű harcos süket csöndben töpreng elesett bajtársaik halálának értelmén.

Louis Malle-ra különösen rájár a rúd a hazai szinkronműtermekben. Két filmjét is zsigereiben támadta meg a felületes, nyegle munka vírusa. A szeretőket végigkíséri egy Brahms-kamaradarab állandóan feltörő dallama; a francia rendező fontos szerepet szánt a B-dúr szextett édesen olvadó, megállíthatatlanul áradó hangjainak. A mi magyar szinkronrendezőnk (Andor Péter) azonban gondolt egy merészet, tán sokallta a vonósokat, nem tetszett neki a leitmotívumként minduntalan előbukkanó muzsika, beletett hát a film magyar verziójába egy másik Brahms-darabot is. Pódiumi ráadásdarab, műkorcsolya-kűrök összeállítóinak kedvence, a Bölcsődal került itt-ott az eredeti kísérőzene helyére.

S ha valakinek ez nem lenne elég súlyos vétek, rálicitál erre a folytatás. Malle következő művét, a Zazie a metrónt kétszer is arcul csapták. Az 1973-as, korábbi magyar verzió (rendezője: Gerhard Pál) még csak a játékos kedvű, öniróniára hajlamos Malle egyik finom poénját irtotta ki, amikor – megint zene! – eltüntette a Zazie-ból A szeretőkből átvett Brahms hangidézetet. (Úgy látszik, szinkronrendezőink allergiásak a nagy német utóromantikus muzsikájára.) A második, nemrég a Duna TV-ben vetített magyarítás pedig negatív csúcsteljesítmény. Nemhogy az előbb említett öngúnyra utaló idézet nincs meg benne, de szinte az egész film zenei anyaga kicserélődött. A porcelánboltba betévedt elefánt módjára dolgozó szinkroncsapat (épphogy elhadarják a főcím alatt a rendező nevét, pedig szívesen ideírnám) több helyen is egy klasszicizáló zongoraverseny taktusait tömködte a mindenre inkább, csak épp klasszicizálásra nem emlékeztető Zazie hanganyagába. Egy helyen pedig – nem akartunk hinni a fülünknek, de így esett – Nino Rota valamelyik Fellini-filmhez komponált zenéje is elhangzott. Ki hiszi el, hogy az a hangtekercs merő véletlenségből keveredett ehhez a filmszalaghoz; ez már nem csak erkölcsi és esztétikai anomália, hanem szerzői jogi vétség is.

Lehetne még részletezni a hasonló szinkronvétkeket. Kézdi Kovács Zsolt a Filmvilág egyik régebbi évfolyamában (1985/11.) tanulmányt szentelt a Szerelmem, Hiroshimával szemben elkövetett bűnöknek, aki bővebben kíváncsi az ügyre, fellapozhatja ott. Úgy látszik, Alain Resnais-nek nincs szerencséje a magyarítóival. A Tavaly Marienbadbant (szinkronrendező: Kosztola Tibor) is egyik lényeges hatáselemétől fosztotta meg a magyarul beszélő változat. A kommunikáció és a megértés lehetőségeit kutató alkotás egyik főszereplője, X. úr (Giorgio Albertazzi) idegenes akcentussal beszél. Magyar hangja (Reviczky Gábor) nem tudja, nem is akarja e különleges dialektust utánozni.

Akadna még bosszantó példa elég. Sokakat dühített például Godard Weekendjének szemérmeteskedő feliratozása. Csak a franciául tudók érthették meg, miről beszélget a házaspár a film elején, mielőtt kannibalizmusba torkolló vad utazásukra indulnának. Ami pedig a százéves mozi sorozatában vetített Dreyer-némafilmmel, a Jeanne d’Arc-kal történt, minden képzeletet felülmúl. A Magyar Televízióban képernyőre került filmmaradványból egyszerűen hiányoztak az inzertek. Helyükön egy lángoló máglyát láthattunk, s egyszer-kétszer Lőte Attila hangján némi magyarázó szöveget.

 

*

 

Kinek a zsebében lapul a böllérkés?

Kicsoda nyíratja ki klasszikusok fontos képkockáit, tünteti el eredeti hangját, semmibe véve azt a védelmet, amely a legócskább tucatterméket is megilleti: mű maradjon olyan, amilyennek létrehozója először publikálta.

Meglehet, nemsokára úgy fogunk járni-kelni, mint a Fahrenheit 451º könyveket kívülről fújó menekültjei, mindegyikünk tudja majd kedves filmje teljes kép- és hangsorát.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/07 48-49. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1493