KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

      
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
   1997/június
KRÓNIKA
• Csantavéri Júlia: Ferreri halott

• Csejdy András: Egyedül nem egy Lost Highway – Útvesztőben
• Horváth Antal Balázs: Végtelen rosszullét David Lynch-portré
• Báron György: Az örökös háború korában Brigantik – VII. fejezet
• Schubert Gusztáv: Szépen égnek? Délszláv harcművészet
• Bakács Tibor Settenkedő: Utolérni Joszelianit Portrévázlat
• Kemény István: Hogy állunk a Gonosszal? Német filmek
• Landesz Tamás: A valódi humor fekete Beszélgetés George Táborival
LENGYEL FILM
• Pályi András: Másról, másnak, máshonnan Lengyel filmtavasz
• Bori Erzsébet: Nagyok a kispályán Dokumentumfilm: Kieslowski és a többiek
• Kovács István: Mozgóképrombolás Beszélgetés Jerzy Wójcikkal
MAGYAR MŰHELY
• Kövesdy Gábor: Krumplibogár és telehold Független Film- és Videófesztivál
• Bihari Ágnes: Távol Afrikától Beszélgetés El Eini Sonjával
• Muhi Klára: Nosztalgiaműhely, kevés illúzióval Beszélgetés Surányi Andrással és Vészi Jánossal
• Sós B. Péter: Pénzszerzők vagy szerzőtársak? Magyar producerek

• Bikácsy Gergely: Don Bábu és Szenyorita Ordas Egy regény Buñuelig
• Kovács Ilona: Casanova papagája A titokzatos tárgy
• Tillmann József A.: A kartéziánus bazilika Mozi-hatalom
• Almási Miklós: Égi háborúk Szatellit-Monopoly
KRITIKA
• Nádori Péter: Idegen Lucifer Gyilkos kedv
• Schubert Gusztáv: Mennyei békétlenség Az Út
LÁTTUK MÉG
• Bori Erzsébet: Mennyei teremtmények
• Simó György: Államérdek
• Hegyi Gyula: Két túsz között
• Tóth András György: Halálos tézis
• Hirsch Tibor: Sorvadj el!
• Ardai Zoltán: A nagy dobás
• Nevelős Zoltán: Balhé Bronxban
• Hungler Tímea: Esthajnalcsillag
• Tamás Amaryllis: Zűrangyalok
• Békés Pál: Egy igaz amerikai
• Takács Ferenc: Változások kora

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Az Út

Mennyei békétlenség

Schubert Gusztáv

Moldoványi Ferenc portréfilmje egy szélmalomharcos kínairól. Érzelmes utazás a Dunától a Jangce-kiangig.

 

Út. Utunk. Utak és tévutak. A szocializmus „útján”. Utak a semmibe. Belső utak. Nagy utazás. Az Út. A téma örök és öreg, lapos és poros, mint az országút. Nem az a kimondott zsöllyébe csalogató buja filmcím, még így nagybetűvel írva sem, sőt, így aztán igazán nem. És mégis. A filmszemle meglepetésfilmjét láttam, rendhagyó dokumentumfilmet, a dekád egyik legfurcsább szerelmesmoziját, és vékony tusecsettel selyemvászonra festett road movie-t, vagyis olyasmit, ami nincs mifelénk. Aminek még a hiánya sem mardosott, fehér foltja sem csúfolódott mengyelejevi kémiámban. És most itt van, zavarba ejtőn, a táblázaton is túl... Öreg rutinié ilyenkor gyömöszöl, itt-ott levág egy-egy sarkot, kilógó lábacskát, zöldfülű kritikus inkább rendszert vált. És kinyittat egy tágas külön lakosztályt a váratlan vendégnek. Kínaiul beszélő magyar film (A szomszédban egy „magyarul beszélő orosz”, Hagyjállógva Vászka lakik.)

Ez az első nagy ötlet Az Útban, elhúzni innét, messziről nézni, angyaltávlatból vagy kínaiul, mert – látva látjuk a moziban – magyarul egyelőre nem megy. A hős tehát: kínai. Nem vénember, úgy hatvanöt éves, tízet még le is csalhat belőle, gyanítjuk le is tagad, különben nem nagyon pászentosak történetében a dátumok. Hat-hét éve itt él Budapesten. És néz bennünket, azzal a hamiskás, ferde szemével. Kezdődhet a komédia, a Vadember története. Félreértés ne essék, a Vadember mi vagyunk. Négyezer év tekint le ránk. De a szatíra – egyelőre – elmarad. Hai Ming (hogy végre álnevén nevezzük a film hősét) nem civilizátor: nem érdeklik a bennszülöttek, ő itt is otthon van, egy szebb lelki világ szent óráit éli, a józsefvárosi chinatown a világ közepe. Budapest amúgy gyönyörű, a Duna Hai Ming lelki szemei előtt nyilván úgy gördül által rajta, mint egy pompás tusrajz drága tekercse. Pannónia Kínával határos. Mit határos, meghódított, odacsatolt tartomány már. Csak a szerelem hiányzik. Tudjuk, tudja, egy ilyen „csak” égig érő tornyokat ficamít egy pillanat alatt a porba. Újra kell hát kezdeni, vissza kell menni a Jangce-kiangig, nőt kell szerezni, kínai énekes madárkát, ki majd belopja friss dalával a tavaszt az agglegény alkonyába. Kezdődhet a tragédia.

De valami más kezdődik megint.

Édes-savanyú kínai mese, a bábu bácsiról, akit a kívánatos lánykák rendre megaláznak, kifosztanak, miheztartás végett olykor kékre-zöldre vernek, csupa kiművelt céda – énekesnő, orvosnő – teszi ezt egyébként, de hát mért is ne férne meg békében bárca és diploma.

Savanyú-édes pikareszk az utolsó lovagról, aki Dulcineákat hallucinál egy haszonelvű, tenyeres-talpas világba. Az utolsó bölcsről, aki az Út, a Taó törvénye szerint él, elmélkedik és cselekszik (vagy inkább nem cselekszik) egy szőrevesztett, törvényehullott társadalomban. „Az élet, a szerelem és a halál megbonthatatlan egységet alkot. És egybefogja az ember életét a születéstől az elmúlásig. A szerelem teljessége érzelem és vágyakozás, test és lélek egysége. Jómagam is ezt vallom, és minden kudarcom ellenére ez irányítja a cselekedeteimet.” No hiszen. Modernben, posztmodernben kiművelt igaz magyar ember ilyet szájára nem venne. De egy szatelliteken szörföző forróvérű kasztíliai hidalgó sem. Ilyet már csak Kínában mondanak. Vagy ott se. „Ha megvan a pénz, meglesz a szerelem is.” – célozgat a szerelmi apróhirdetésre jelentkező porcelánfinom pekingi népdalénekesnő a bölcsnek. Korrekt. És nem túl taó. „Na jó – mondja Wu kisasszonynak a bölcs józsefvárosi kínai –, de ezt nem tudom elfogadni, én azt vallom, ha van szerelem, meglesz a pénz is. Mindig is tiszteltem a szerelmet. Olyan számomra, mint egy szentély. A haszonelvűségnek nem szabad bemocskolnia.” Lelkeknek lelkekkel egyesülni, nincs menyasszonyágy. Lehet visszautazni Budapestre. Uramisten, hol él ez? Könnyű a válasz: a múltban. Legalább két és félezer éves. Kicsit nagy a korkülönbség. Lesz még nagyobb is. Túlélte a könyvégető vörösgárdistákat, túléli majd a mi szofisztikált kulturális forradalmunkat is. Akkor, mert nem hülyült el, most meg, mert nem hisz a szemének, úgy él, mintha Lao Ce kiművelt-gáláns kora mindörökké tartana. Komikus fenség, elmés-nemes nevetségesség, Az Út Don Ki Ho Te filmje.

És akkor mostantól mégiscsak muszáj a sápadt arcoknak lassan szégyenpírba borulni. A filozófusoktól nem kell tartanunk, de a szélmalomharcos buggyant lovagoknak mindig igazuk lesz (úgy persze, hogy Sancho Pansaként mindig ott kocog ösztövér igazságuk mellett a kerekképű kétely): aki nem próbálta meg a kalandot, a szerelmet, centikkel sem járt soha a valóság felett, csak a matériát tapogatta, az higgyen bármit is magáról, csak jó húsban lévő holttest, nem élt sohasem. Hai Ming kezében van egy igazi adu ász, amit semmiféle erő, semmiféle röhej ki nem csavarhat onnan: ez a férfi hatvan-egynéhány évesen ráébred, nem volt még szerelmes sohasem, és nem hagyja annyiban. A vidékre száműzött irodalomtanár, a „kilencedik büdös reakciós” kategóriájába sorolt értelmiségi a kulturális forradalom idején magára húzott egy földszagú, sótlan parasztlányt, gondolván, feleségnek, álcázásnak jó lesz, tizennyolc évet guggolt le ebben a kacsaólban, közben felragyogott egy pillanatra valami szép tanárnő, aki aztán mégsem a szíve szavát követte, bele is őrült. Hatvan év néma csend: van mibe beleborzadni. Van mivel dacolni: Hai Ming az utolsó pillanatban „csatába száll”. Ki meri követni? Ki nem lép „csöndben az éjszakába át”? Ki „dúl-fúl, ha megszakad a napvilág”? Ne áltassuk magunkat, alig-alig. A temetők San Diegótól Csinghuangtaóig tele vannak szertedobált, alig használt, be nem váltott életekkel.

Az út nem moralizáló tanmese, egy vakmerő ábrándos portréja, nem egy filozófusé. Egyáltalán nem mellékesen egy filozófus is van a filmben, a főhős Kínában hagyott nagyfia, fennen lebegő asztrálember, csupa elmélet, csupa költészet, csupa fénysugár, nem tűri, hogy „az idő anyagi létbe szorítsa”, nem akar „felnőni, megnősülni, gyereket nevelni, korán megvenni a koporsót, és várni a halált”. Mintha ugyanazt mondaná, mint az apja, ne adjuk olcsón az életünket. És mégsem: a fiú nem az életért küzd meg, húszévesen is egyre a születés ellen viaskodik. Tragikusabb, és szimplább karakter. Az az út járhatatlan, nincs mit mesélni róla. „Te voltál már szerelmes?” – kérdezi tőle az apja (több nem is érdekli igazán felőle). „A művészet a barátnőm. A versek az én hőn szeretett szerelmeseim. A regények a kurtizánok, akik eltartanak engem. A novellák szolgálók, árnyékként követnek.” Szép, de csupáncsak irodalom. A fiú költészete elvont okoskodás, az apa bölcselkedésének dallama van. Ahogy a filmnek is. Szemző Tibor kínai nyelvzenétől ihletett akusztikai szőttese, Máthé Tibor mindvégig úton lévő, örökmozgó kamerája érzékiséggel telíti a máskor puritanizmusra kárhoztatott dokumentumfilmet. Az út nem a taónak, nem a divatos keleti kurzusnak szerez majd híveket, hanem ennek a bátor és botor lélekzenének. „Az út, mely szóba-fogható, nem öröktől való.” Ide zene kell. Az elrepedt sárga harang hangja, csorbája a hajdanvolt egésznek, a mi fülünknek sem lesz majd kínai.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/06 56-57. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1530