KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
   1992/február
KRÓNIKA
• N. N.: Joe Pasternak Magyar producer Hollywoodban
• Molnár Gál Péter: Kinski
MAGYAR MŰHELY
• Grunwalsky Ferenc: A barlanglakók élete Képeink története
• Báron György: Sok cinkos van szerte a világon Beszélgetés Konrád Györggyel és Makk Károllyal
• Szomjas György: Roncsfilm Forgatókönyv-részlet
GREENAWAY
• Balassa Péter: Prospero lapozgat és vonul
TELEVÍZÓ
• Molnár Gál Péter: Helmer Nóra Hollywoodba megy Greta Garbo
• György Péter: Finom kardigánok Twin Peaks (I-VIII.)
KRITIKA
• Spiró György: Illúziók fogytán A hold hangja
• Márton László: A történelem elvonul Könyörtelen idők
• Békés Pál: Na most mi van? Zsötem

• Kéri László: Pipacsok a fóliában Mi történt velük?
LÁTTUK MÉG
• Lajta Gábor: A hercegnő és a kobold
• Boros József: Szerelmes szívek
• Békés Pál: Visszakézből
• Turcsányi Sándor: Krumplirózsa
• Koltai Ágnes: Meghalsz újra
• Nagy Gergely: Marhakonzerv akció
ELLENFÉNY
• Kovács András Bálint: A legszomorúbb tévéműsor

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Beszélgetés Konrád Györggyel és Makk Károllyal

Sok cinkos van szerte a világon

Báron György

Ha az ember elolvassa A cinkost, nehezen tudja elképzelni, hogy film készülhet belőle. Honnan ered a regény megfilmesítésének ötlete?

Makk Károly: Úgy tudom, hogy a holland televízió drámai osztályának vezetője találkozott egy fesztiválon Sipos Tamással, az MTV főmunkatársával, és azt mondta: nagyon népszerű Hollandiában A cinkos, szívesen készítenének belőle a magyarokkal televíziós- és játékfilmet. A tervezett film végülis a holland televízió, egy Intermedia nevű belga cég, a Magyar Televízió és a Dialóg Stúdió koprodukciója. Túl ezen, én minden Konrád-könyvre, amit elolvasok, azt mondom, ebből egyszer filmet csinálunk, vagy azért, mert filmre kívánkozik, vagy azért, mert van benne valami, vagy a szimpátia és a hecc okán; nos, ez az első, amiből talán lesz valami.

Mikor kezdődik a forgatás?

Makk: Azt szeretném, ha el tudnánk kezdeni augusztus vége felé, a nyárból megyünk az őszbe, majd a télbe, mert ez nagyon hosszú időszakot felölelő történet. A tervek szerint háromszor ötvenperces tévéváltozat és egy körülbelül kétórás mozifilm készül.

A forgatókönyvet közösen írtátok?

Konrád György: Főként Makk Károly írta, én egy-egy jelenetbe bedolgoztam.

Nem különös egy ilyen gazdagon felépített regényt forgatókönyvben, vagyis csontvázszerű állapotában viszontlátni?

Konrád: Nagyon kíváncsi vagyok rá, hogy milyen lesz a film, mert az is egy olvasata lesz a könyvnek. Minthogy Makk Károly filmművészetét nagyra tartom, őt személy szerint szeretem, értem, hogy miképpen gondolkodik, és ő is érti valamiképpen az én gondolkodásmódomat, azt képzelem, ha egyáltalán lehet ebből filmet készíteni, akkor ő azt meg fogja csinálni.

Ha a film szempontjából nézzük a regényt, az egyik gondot alighanem az jelenti, hogy a könyv nem annyira „sztori”, mint inkább egy személyiség fejlődésének története. A másikat pedig éppen az, hogy a regény nagyon sok kis sztori. Nyilvánvalóan ez így nem örökítődhet át a filmvászonra.

Konrád: A sok történetből összeáll egy, amely az első oldaltól az utolsóig tart, tehát egy állapot és egy kaland története. Minden bizonnyal radikális lemetszés-sorozat kell a forgatókönyvíráshoz, és természetesen a képi megvalósításhoz is. Úgy gondolom, hogy Makk Károly, aki alaposan elolvasta ezt a könyvet, sok kis részletet, egy-egy mondatnyi képet meg tud eleveníteni. Úgy képzelem, hogy a film ideje és a regény ideje nem ugyanaz lesz.

Ez azt is jelenti, hogy a filmbéli történés nem ugyanazt az időtávot fogja át – körülbelül fél évszázad –, mint amit a regénybeli?

Makk: A születendő film, a maga három és fél vagy öt kilójával mindazt megpróbálja kifejezni, amit a regény a maga több tonnájával. Szóval a probléma most, hogy a megírt forgatókönyvvel túl vagyunk a nehezén, számomra már nem olyan ördögi, most már csak jószerivel megoldhatatlan. Míg olvastam a könyvet, homályos elképzeléseim voltak, hogy ebből milyen remek filmet lehetne csinálni. Amikor eljött a lehetőség, akkor borzasztó nehéznek tűnt, mindaddig, amíg ki nem derült, hogy vagy én nem olvastam el pontosan a könyvet, vagy Gyuri fejében volt egy-két olyan evidencia, ami nem is került bele, és amikor ezekről a dolgokról elkezdtünk beszélgetni, akkor kialakult a forgatandó film váza. Számomra például nem volt magától értetődő, hogy az egész történet a között a két esemény között történik meg, amikor Dani először látogatja meg a bátyját abban az ominózus kis házban, illetve amikor megfojtja a szerelmét. Ez egyszeriben világossá tett bizonyos dolgokat, egyes részeket automatikusan kivetett, másokat magához szippantott. Az egész munkában a legizgalmasabb az volt, amikor arról beszéltünk, hogy mi minden történhet. Vagy hogy mi történik. A többi inkább szakmai gyakorlat és szerkesztés. Az én részem ebben a dologban az – nagyon pici örömök –, amikor Konrádtól el kell szakadnom és kitalálni valamit úgy, mintha ő találta volna ki. Nyilván azon gondolkodsz, hogyan lehet majd a filmet a regénnyel összehasonlítani. Sehogy! A film kísérletet tesz arra, hogy a könyvbéli történeteket megpróbálja háromszor egy órában előadni, ugyanazzal a csapongással, ugyanazzal a gazdagsággal, ugyanazzal a nagyepikára való törekvéssel. De óhatatlanul szegényebb lesz, ami a fantáziát illeti.

Nemcsak a történetek burjánzása jelenthet problémát, hanem az is, hogy A cinkos mindenekelőtt napló, szubjektív vallomás, tele esszéisztikus részekkel, melyek nyilvánvalóan nem tehetők át a filmvászonra.

Konrád: Nem is szükséges, hogy a könyv teljes egészében átnyomakodjék a filmbe. A film nem a regény átírása lesz, hanem olyan mű, amely inspirálva van egy regénytől. Önálló történet lesz, és ezt én, mint érdekelt néző, nagy kíváncsisággal fogom szemlélni.

– A cinkos akár kulcsregénynek is tekinthető: a hős alakjában jónéhány közéleti emberre rá lehet ismerni, akik szem előtt voltak az elmúlt rendszerben. Nyilvánvalóan nem volt egyetlen-modellje a figurának, de alakja meghatározott típusból tevődött össze. Időközben megváltozott a rendszer. Mi lett ezekkel az emberekkel, ezekkel a baloldali, a hatalomban részt vett, a hatalom által besározott, egyszersmind a hatalom által kizsigerelt értelmiségi-funkcionáriusokkal? Egyáltalán: a színen vannak még? Nem lesz A cinkosból történelmi film, mire megjelenik?

Konrád: Minden film történelmi film, amennyiben elmond egy történetet, amely véget ért. Valószínűleg az elmúlt időszak is történelmi regények és filmek tárgya, de vajon befejezett-e ez a történelem? Nem állnak-e elő más konfigurációban hasonló dilemmái az embernek? Erre nem mernék határozott nemmel válaszolni. Tehát azt gondolom, hogy ez a történet annyiban szól rólunk, amennyiben ennek a korszaknak, amelyet átéltünk, kalandos és botcsinálta hőséről szól, aki humorosan, tragikomikusan csetlik-botlik többnyire életveszélyes helyzetekben, amelyekből kimászik így-úgy, szándéka szerint korrekt módon, aztán a dolgok rendje másként alakul, és végül eljut a teljes kilépéshez, amellyel a szabad ember, a kvázi szabad ember állapotát is feladja, és bekapcsolódik az elmebetegek csendjébe. Kiindulás az intézetből és visszaérkezés ugyanoda, a normalitások lehetséges változatain ténylegesen vagy emlékezetben áthaladva. Ennyiben rondó-szerkezetű a könyv. Hogy a történelemcsinálás illúziója vagy mániája teljesen a múlté lenne, azt éppoly valószínűtlennek tartom, mint azt a gondolatot, hogy a történelem véget ért.

Egyébként ezek az emberek többnyire már a temetőben nyugosznak. Egyszer egy nyaralóban jártam, ahol elég sokan összejöttek ebből a társaságból, és az egyik asszony azt mondta, hogy itt van az egész ezer év. Ezen azt értette, hogy a klub a „nagy idősöké”. Voltak olyanok, akik öt-öt évet le-lehúztak Horthy alatt, Rákosi alatt, Kádár alatt. Belső paradoxonoktól dúlt embertípus ez.

Amikor A cinkos íródott, nem történelmi regény volt. Akkor még a cinkosok ott ültek a hatalom székeiben.

Konrád: Ez sajátos kontextust adott a könyvnek, lévén, hogy cenzúra uralkodott, és nem jelenhetett meg. De mihelyt a könyvesboltokban felbukkant, azzá lett, ami, minthogy eredetileg sem azért íródott, hogy ne jelenhessen meg. Noha annak tudatában, hogy nem fog megjelenni.

Makk: Azt hiszem, nem csak arról van szó, hogy egy más politikai vagy társadalmi helyzetben miként visszhangzik ez a dolog... Itt mégiscsak egy férfiemberről van szó, aki ötvenvalahány éves korában végigéli magában az életét, a gyerekkorától, annak összes szépségével és konfliktusával. Az első szerelme, az első házassága, a nagy családi játék, tehát csupa olyan érzékletes és emberi dolog, ami engem ebben az ügyben elsősorban vonz. Nem úgy közelítek hozzá, mint történelmi eseménysorhoz, hanem mint olyan témához, amelyben adott egy pasas, akivel többé-kevésbé összejárunk, barátok vagyunk vagy egész egyszerűen csak szeretünk egymás társaságában meginni egy pohár bort, vagy egymás pofáját nézni, vagyis többé-kevésbé közünk van ehhez a fajtához. Ha az életünk nem is ilyen volt, azért érdemes ezt a típust megörökíteni filmen; hogy pontosan miért, azt nem tudnám megmondani. Vannak ebben az emberben szélsőségek, nagy vágyak, van benne önirónia, tud magán nevetni, sok köze van a nőkhöz, a szerelmi viszonyokból mindig megpróbál úgy kibújni, hogy vesztesnek tűnjék, nem akar uralkodni, de ha valamit jól lépett, akkor meg tudja magát kellően dicsérni. Szóval olyan fickó, aki érdekes lehet, függetlenül minden történelmi kalamajkájától. Akkor olvastam így újra a könyvet, amikor összetalálkoztam a leendő külföldi partnereinkkel, és megdöbbenve tapasztaltam, hogy abból, amit nekünk jelent A cinkos, ők semmit sem értenek. Tehát épp azt nem értik, amiről te faggatózol, viszont valami mást megéreznek benne. Kicsit olyan ez nekik, mint nekem volt Dosztojevszkij, amikor először olvastam. Milyen világ ez? Milyen emberek ezek? Milyen nők ezek? Miért csinálja ez azt, amikor azt mondja, hogy nem szeretlek, és mégis... Szóval föllelhetők benne az emberi lét abszurditásának mindazon jegyei, amik engem rettenetesen izgatnak. Ezért szeretném a filmet nagyon jól megcsinálni. Ez a lényeg, és ami ebben történelem, meg ötvenhat, meg ötvenes évek, az egy kicsit olyan, hogy az embernek van egy kedvenc bekeretezett képe valamiről, megvolt már, ott van.

Nem tudom, mennyire lesz ez komor film, de elég szomorú sors az, ami A cinkosban megíratott. Az utóbbi időben mintha komorabb filmeket készítenél. Sok könnyedebb, frivolabb dolog után mitől komorultál el?

Makk: Sokan kérdezik ezt mostanában tőlem. Az a furcsa, hogy az életem korántsem komor, és valahogy mindig ilyen munkák szaladtak ki mostanság a kezem alól, akarva-akaratlan.

Összefügg ez a politikai változásokkal? Elsősorban a Magyar rekviemre gondolok.

Makk: Én azt hiszem, a Magyar rekviem őszinte, patetikus gesztus volt, hogy egyszer úgy, ahogy van, mindenféle ravaszság nélkül, az ember valamit odategyen. Lehetséges, hogy a kötelező „ravaszságok”, a limitált szabadságból adódó kis búvópatakok, kerülők finomabbá tették a filmjeimet. Furcsán hangozhat, ha arról beszélek, hogy amikor ránktelepedtek és figyeltek, akkor árnyaltabban és sotto vocén kellett fogalmazni, és arra mindenki jobban oda is tartotta a fülét.

Jancsó Miklós is valami hasonlót mondott egy beszélgetésben: az a stílus, amit ő csinál, nem kis mértékben a nyomás hatására jött létre.

Makk: Természetesen, ő kitalálta magának ezt a fantasztikus balettet...

Gondolom, többen vannak így, nemcsak a magyarfilmművészetben. Azt jelenti ez, hogy – a végeredmény felől nézve – könnyebb nyomás alatt dolgozni? Nem mintha szeretnénk...

Makk: Amikor megvalósult, amit mindnyájan óhajtva vágytunk, sőt, kavicsokat, téglákat vagy porszemeket is hozzáraktunk, akkor most azt mondja az ember, annak is megvolt a maga bája; hogyan lehetett féllábbal, egy szál húron nagy érdeklődés közepette valamit elpengetni...

Konrád György ezzel szemben nem ilyen nyomás alatt dolgozott, hanem mindig azzal a „boldog tudattal”; hogy a mű nem jelenik meg.

Konrád: Nem, nem hiszem...

Makk: Nem tudta volna megírni, ha nem hitt volna abban, hogy megjelenik.

Ezen azt értem, hogy nem vette figyelembe a megjelentethetőség napi szempontjait.

Konrád: Én kezdettől fogva minden munkámat megjelentetem, úgy, ahogy lehet. Ha nem lehet magyarul, akkor, ha van rá kiadói kereslet, más nyelveken. De végül is magyarul kiadni technikai kérdés, a szamizdat is technikai kérdés, lehetetlen elgondolni, hogy ne jelenhessen meg magyarul, ha igazában akarom. Ez a könyv magyarul először gépelt változatban látott napvilágot, szépen be volt kötve, akkor még öt forintba került egy oldal legépeltetése, egy forint volt egy oldal, mivel öt példányban lehetett gépelni. Aztán megjelent fénymásolatban, ez már nagyon fejlett technikájú megoldás, majd Demszky Gábor 81-ben vagy 82-ben az AB-kiadónál stencilezett alakban is kiadta, végül már elég mutatós könyv volt. Püski is megjelentette magyarul New York-ban. Úgyhogy komoly előtörténete volt A cinkosnak. Csak el kellett határozni, hogy az ember állja a dolog következményeit, tehát azt, hogy a könyv változatlanul megsemmisítésre ítélt volt. Kaptam néhányszor olyan levelet, hogy az anyagot elkobozták – mindi anyagot mondtak –, és megsemmisítésre ítélték. Úgy gondoltam, ezek akcidenciák, tehát a dolog lényege szempontjából mellékes anekdotikumok. Ami azt illeti, hogy nehezebb-e nyomás nélkül dolgozni, ezt még igazából nem tudjuk megítélni, mert nem ismerjük azokat a műveket, amelyek most születnek. Hiszen a prózához nagyobb distancia, belső átrendeződés, újraérlelődés kell. Egy bizonyos: múlófélben van az a fajta egyszerűsített élethelyzet, amelyben mi itt éltünk, hogy bárki könnyen átstilizálható az áldozat szerepébe, és van valahol egy apai hatalom, egy mindent körülvevő, mindent beborító, mindent látó omniszciens és omnipotens hatalom, amellyel szemben az áldozat megpróbál létezni, örömöket szerezni, túlélni, kibújni, elrejtőzni, szembeszállni. Ez a mentalitás átjárt mindannyiunkat, és ki így, ki úgy, ki brutálisan, ki patetikusan, ki ironikusan, ki célzásszerűen, ki tánclépésekkel, ki nekifutással, de erre reagált. És valamilyen módon – ki-ki a maga módján – apagyilkosságot követett el. Ez volt a tête à tête, a négyszemközti játék a bálvánnyal, amely az embereket rémálmaikban, magányukban, de még társas magányukban is elfoglalta, mert nem nagyon tudták, kiben bízhatnak meg igazán, kinek mondhatják el igazán, ennél fogva együtt is külön-külön voltak, és bújtak, ahová tudtak, mindennap feltámasztott szerepekbe vagy éppen a rejtőzés különféle módozataival be az egérlyukba, ahol talán nem vesznek észre, vagy ahová talán mégis utánad nyúlnak. Ledőlt az apabálvány, kiderült, hogy nem is annyira félelmetes volt, mint inkább ostoba, és hogy egész történelmünket, annak minden pátoszával, belengi egy jó adag butaság. De hát azt hiszem, ettől kap emberi arányokat, ettől válik valóban epikussá. Mert végül is egy regény van mögöttünk. Egy történelmi regény, ami azért több annál, mint ami lezáródott, mert volt benne valami paradigmatikus, mert voltaképpen a megkísértettség helyzete volt. És lehetetlen elgondolni emberi történést a kísértés drámája nélkül.

Ledőlt a bálvány. Ácsolnak-e új bálványokat, emelkednek-e új apa figurák?

Konrád: Bálványjelöltek mindenesetre előbukkantak. Vannak emberek, akik szívesen pózolnának bálványként, de valahogy a fenekükbe csípnek. A legtöbb emberben, akit ismerek és látok, nincs meg kellőképpen a bálványimádás hajlandósága. Hitetlenebb a lakosság, nem hagyja átverni magát, gyanakszik a szenteskedésre, több a humora, a retorikára viszonylag kis fogyasztói réteg vevő. Antitoxinokat termelt ki az előző rezsim az emberi lélekben.

Azt jelenti ez, hogy a cinkosok is eltűnőben?

Konrád: Ó, cinkos örök figura. Nemrég jugoszláviai és nyugat-európai városok polgármesterei voltak a budapesti városháza vendégei, és ott valahogy kiszaladt a számon: Jugoszláviában ahhoz, hogy méltányosan elrendeződhessenek az ügyek, senkinek sem kellene golyó által meghalnia. Azok a politikusok, akik akár erre törekedve, akár felelőtlenségből vagy tetteik ki nem számítása vagy végig nem gondolása miatt, tehát akár cselekvően, akár mulasztásból ebben részesek, erkölcsi értelemben háborús bűnösöknek is tekinthetők. Akik olyan hangulatot teremtenek, amelyben ez a lövöldözés ünnepélyessé emelkedik, azok voltaképpen cinkosok. Sok cinkos van szerte a világon, tartok tőle, hogy lesz is. A cinkosság mindig a morál kísértése, a morál csapdája. Soha senki sem lesz úgy cinkos, ebben a regényben sem, hogy elhatározza, az lesz. Valami nemes elhatározásból inkább.

Az előző rendszerben a cinkos szerepe az értelmiségiekre osztatott. Voltak, tudjuk, más cinkosok is, de nem véletlen, hogy A cinkos értelmiségi férfiról szól. Megint az értelmiségiekre várna az új cinkosok szerepe?

Konrád: A sovén propagandának kik a szószólói?

Ezért kérdeztem.

Konrád: Hogy milyen rangú értelmiségiek, az más kérdés. Hogy mennyire értelmiségiek. Ha jól tudom, a Vatra megalapítója egy virágcsendélet-festő. Művész ő is.

Mostanában mindketten meglehetősen aktív politikai szerepet vállaltok. Már amilyen aktívat egy értelmiségi vállalhat. Demokratikus charta, aláírások, petíciók. Miért gondoljátok, hogy erre most szükség van?

Makk: Én egyszerűen jobban érzem magam. Régebben is mindent aláírtam. Nem mindig azért, mert meg voltam győződve arról, hogy valami konkrét eredményt tudok elérni. De legalább jeleztem azt, hogy vannak még játékosok a porondon, akik más színekben is tudnak játszani, mint amilyen elő van írva.

Konrád: Nemrég találkoztam egy újságíróval, aki összehasonlította a cseh charta iránt szimpatizáló petíció aláíróinak névsorát a mostani aláírókéval. Nagyon sok név egyezik. Valószínűleg ez már egy ilyen aláírásban gyakorlott társaság, akik megtapasztalták annak örömét, hogy milyen érzés személy szerint kiállni valami mellett, azok között lenni, akik úgy gondolják, hogy ez nincsen rendben, vagy hogy ennek így vagy úgy kellene lennie. Valamiféle megnyugvás ez, mert kifejezhette magát az ember, akár ilyen szerény módon is. Ezek az együttes akciók szerények, mert csak a nevünket tesszük oda, és nem ki-ki a maga szövegét; azt a maga műfajában mindenki elmondja. Ezekre a csoportos polgári kezdeményezésekre folyamatosan szükség van minden demokratikus társadalomban. Tapasztalhatja bárki, aki huzamosabb ideig tartózkodik valamelyik nyugati országban, hogy ott ilyen dolgok rendre megesnek, mert mindig van lehetőség a visszaélésekre: a demokrácia folyamat, nem pedig rögzült status quo, és a polgárnak nem ér véget a polgári szerepe és önkifejezése azzal, hogy négyévenként szavaz.

Úgy gondolom, hogy az értelmiségnek ez a politikai porondra lépése, illetve ott maradása jellegzetesen közép- és kelet-európaijelenség: aláírások, demonstrációk, deklarációk.

Konrád: Francia értelmiségi körökben ez oly gyakori, hogy nem is tudom, hány száz aláírás lehet egy-egy nevesebb francia értelmiségi mögött. Nálunk azért volt különleges, mert retorziók érhették az aláírókat. Az a tény, hogy most is ilyesminek az árnyéka lebeg, felértékeli a jelentőségét, megadja a közép- és kelet-európai ízét és felveti a civil kurázsi kérdését. Szükséges időnként ezt a műfajt művelni, mindenféle szinten. El tudom képzelni, hogy kisvárosokban vagy több országot átfogó nagyobb térségekben az emberek megállapodhatnak bizonyos elvekben, amelyeket időszerűsített normákként szembe szögezhetnek a dolgok állásával. IlyesmibőI formálódik a minimális egyetértés európai emberek között.

– Még mindig a politikánál maradva, de visszakanyarodva A cinkoshoz. Ez kulcsregény...

Konrád: Miért lenne kulcsregény? Mert található benne néhány figura – mellékszereplők –, akik betűvel vannak jelölve, és akikről azt gondolhatja az olvasó, hogy Rákosi vagy Nagy Imre?

A cinkos alakja is tekinthető kulcsfigurának.

Konrád: Amennyiben én kulcsfigura vagyok, mert végül is Emma én vagyok. Hogy Mérei Ferenc vagy Fazekas György vagy Haraszti Sándor vagy Donáth Ferenc vagy számtalan más, általam ismert és kedvelt vagy kevésbé kedvelt személy rejtezik életének egy-egy mozzanatával ennek az embernek egy kicsit túlzsúfolt biográfiájában – T. történetében –, az mindazok szempontjából, akik a regényt anélkül olvassák, hogy ezeket az embereket ismernék, irreleváns. A könyv magyar kiadásának belső címlapjára odaírtam, hogy sokat köszönhet a regény nálam idősebb emberek történetének. Valahogy úgy van ez, hogy más csinálja és más írja meg.

Makk: Ami a könyvben igazán megragadó, azok a történelem és az emberi lét finoman egymásra torlódott rétegei; ez adja a gazdagságát. És ez a gazdagság összefügg az idővel. Végül is ötven évről van szó: ennek az ötven évnek mindenféle tragédiája, szépsége, öröme, elviselhetetlensége, gyönyörűsége, nonszensze préselődik itt össze. Nem is tudod pontosan, mi a szebb benne, a rémület vagy a derű. Ahogy az ember az időben menetel ama pont felé, ahol számára az idő megáll, egyre érzékenyebb lesz az időfaktorra.

A főszereplő figurája változott a regényhez képest? Változott a viszonyotok a főszereplő alakjához a regény megírása óta?

Makk: Ezt nem tudom megítélni, de ha változott, akkor csak annyit, amennyit T. élhetett attól kezdve, hogy Gyuri odatette a pontot a regény végére – mostanáig. Annyival lett érettebb, gazdagabb, tapasztaltabb, esendőbb, amennyivel tovább élhetett volna, ha most íródik a könyv.

Konrád: Én is cinkos vagyok... Ez veszélyeztetett ember, aki nemcsak elbújni próbái, hanem szembe is próbál fordulni a számára aggasztóvá váló szituációkkal. És ezek a szembefordulások valahogy mindig félresikerülnek, mert ilyen a történelem játszmája. A jóakarat és a gyarlóság iróniája hatja ezt át. A kelet-közép-európai és talán a kelet-európai irodalmat is mélyen átjárja az a tapasztalás, ami a legszimbolikusabban talán Kafka Perének első mondataiban jelenik meg: Joseph K.-t egyszer csak letartóztatják. Ez valamennyire érvényes erre a regényre és a hasonlóakra is. Emberekről szól, akikkel megtörténik valami, amit eredetileg nem óhajtottak maguknak. Akiknek az életébe belép a nem várt vendég. Elmondhatnánk, hogy ez egy ósdi történet, ha nyugtával dicsérhetnénk a napot. De nem dicsérhetjük.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1992/02 11-15. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=155