KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
   2004/október
CYBERVILÁG
• Varró Attila: A harmadik törvény Amerikai robotok
• Kubiszyn Viktor: Fémmámor Gép és test
MAGYAR MŰHELY
• Muhi Klára: Illetlen filmek Böszörményi Géza (1924–2004)
• Stőhr Lóránt: A vágy játékai Szindbád és Tamara
• Gelencsér Gábor: Szöges ellentétek Tamara
• Pápai Zsolt: Túlvilágon innen, evilágon túl Dealer

• Forrai Krisztián: Álomgeometria Gondry-klipek
• Révész László László: Szerelem az agyamban, szerelem az agyam Egy makulátlan elme örök ragyogása
• Békés Pál: Metafizikai darázsfészek Charlie Kaufman forgatókönyvei
• Hahner Péter: Az ismeretlen ismerős Howard Hawks
• N. N.: Hawks a Filmvilágban
• Báron György: Két férfi, aki... John Ford: Aki megölte Liberty Valance-t
• Géczi Zoltán: Öt hosszú év a pokolban Üldözők
TELEVÍZÓ
• Schubert Gusztáv: Ötkarikás szemek Sport és televízió
KÖNYV
• Kelecsényi László: Párhuzamosok a végtelenbe Fábry Zoltán; Zolnay Pál
KRITIKA
• Bikácsy Gergely: Veszedelmes éden Álmodozók
• Vaskó Péter: Téglák a Nagy Falban Szigorúan piszkos ügyek-trilógia
• Nevelős Zoltán: Vér, arany és sok füstölgő pisztolycső Argo
• Bori Erzsébet: Titokkal, vonóval Bolondok éneke
LÁTTUK MÉG
• Vajda Judit: Osama
• Ágfalvi Attila: Perlasca
• Vincze Teréz: Fallal szemben
• Köves Gábor: A falu
• Varró Attila: Apja lánya
• Mátyás Péter: Ítélet
• Pápai Zsolt: Monsieur Imbrahim
• Kovács Marcell: A halál záloga
• Hámori Dániel: Pokolfajzat
• Kolozsi László: Schulze gets the Blues

             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Charlie Kaufman forgatókönyvei

Metafizikai darázsfészek

Békés Pál

Hol John Malkovich tudatalattijába bújik, hol saját ikertestvéreként mintázza meg magát: Hollywood legtalálékonyabb forgatókönyvírója veszedelmes és makulátlan elme.

 

Statisztikák ugyan nem állnak rendelkezésre, de nyugodtan megkockáztatható: a nagyközönségnek gőze sincs arról, kik írják a filmeket. Egy sikeres produkció nézőinek túlnyomó többsége megjegyzi a sztárok nevét, talán tizenöt-húsz százaléka a rendezőét, de jó, ha százból egy mozilátogató emlékszik arra, ki írta a filmet. Ez persze találgatás. De nem járhat messze az igazságtól. A forgatókönyvírás csak a szakma szemében megbecsült mesterség. (Persze ezt is országa válogatja – Magyarországon a szakma szemében is csupán segédmunka.)

Charlie Kaufman azonban tud valamit. Az általa jegyzett filmek, noha munkáit különböző rendezők, egyebek közt Michel Gondry, Spike Jonze, George Clooney vitték vászonra, mégis magukon viselik „a makulátlan elme” lenyomatát és az eltérő rendezői stílusok leple mögül is előbukkan a közös alap, a Kaufman-kézjegy.

Forgatókönyvei a minden elemében mediatizált világ csapdáit járják körül, történeteiben fikció és valóság, az elmeműködés döccenői, az emlékezés zavarai, az énazonosság kérdései kavarognak. A pályáját televíziós show-kal, sorozatokkal kezdő szerző természetesen és otthonosan mozog a média-terepen, nyilván megsuhintották a tévé-univerzum alapkérdései – mint mindenkit, aki mélyebb kapcsolatba került a mérgező dobozzal. Vajon a tévé tükrözi vagy alakítja a valóságot, netán a maga által gyártott művi valóságot képezi le, és tálalja „valódi valóságként”? És egyáltalán, van-e még világ a dobozon kívül, vagy felemésztette a média és már csak „valóságról” beszélhetünk?

A forgatókönyvírói áttörést jelentő A John Malkovich menet főszereplője, Craig, a bábjátékos, tébolyult munkahelyén, egy irodaház fél nyolcadik emeletén felfedez egy rejtekajtót, mely egyenesen John Malkovich, a színész agyába vezet. Aki átmegy „a kapun”, egy ideig elidőzik az idegen elmében, majd kipottyan az autósztráda melletti üres mezőre. Craig és démonikus munkatársa, Maxine előbb turistautakat terveznek az ünnepelt sztár agyába – az élményre vágyók sorba állnak a bejáratnál – majd Craig hosszabb távra betelepül Malkovichba és átalakítja, magához hasonítja, pontosabban eggyé válik vele. A sztárt, akinek külleme, viselkedése lényegében változatlan, saját vágyainak szolgálatába állítja, bábbá változtatja, s közben azzal birkózik: ki kicsoda valójában, az idegen testbe bújt lélek, vagy az idegen lélekkel továbbélő test közül melyik melyik? Kivel azonos a John Malkovichként fungáló lény? És Craig, amikor a transszexualitás lelki malomkövei közt őrlődő feleségének feltárja kínjait, azt visítja: – Érted már szívem, micsoda metafizikai darázsfészekbe nyúltunk?

A filozófiai ihletettségű alapkérdések végigkísérik Kaufman filmjeit. A Libidó metsző iróniával veszi sorra az ösztönös és a tudatos lét csatájának lehetséges verzióit. A vadonban lelt, majmok-nevelte, beszélni nem tudó férfi (afféle modern Maugli) meg a viselkedés-lélektannal foglalkozó, betegesen túlfinomult kutató, valamint a kettejük között őrlődő, állati szőrrel borított testű asszony történetét klasszikus szerzői fogással tálalja a forgatókönyv. A keretet a kutató meggyilkolását követő vallomások adják. Hárman mesélik el ugyanazt, egyikőjük – az áldozat – a túlvilágról beszéli el az életében történteket. A forgatókönyv-ötlet szembeszökően hasonlít az Akutagava-novellákból készült klasszikus film, A vihar kapujában alapszerkezetére – ott a meggyilkolt japán nemest varázslattal, bűbájjal idézik a bíróság elé, hogy holtában is vallomást tehessen, Kaufman azonban ilyesféle részletekkel nem bíbelődik. A Libidó szereplőjének túlvilági tanúságtétele egy fikarcnyival sem abszurdabb, mint a kifinomult kultúrlénnyé avanzsált valahai majomember kongresszusi meghallgatása, melynek során az állati ösztönök elismertetéséért és alkotmányba foglalásáért emel szót, s tarsolyában a kongresszusi képviselők bíztatásával – „Köszönjük, hogy elmondta, meg fogjuk vizsgálni, hogy mit tehetünk” – távozik. A filozófiai tételeket parodizáló történet szereplői hevületükben alkalmanként Carlyle-, Nietzsche-idézeteket vágnak egymás fejéhez és ószövetségi sorokkal dobálódznak, míg a keretet (vagyis a vallomásokat) még tágabb keretbe foglalja a Spektrum és a National Geographic csatornákból ismerős természetfilmek paródiája: két egér menekül az üldöző ragadozómadár elől, s míg a földalatti lyukba menekülve elkerülik végzetüket, ők lesznek szemtanúi a kutató meggyilkolásának. Egérszemmel nézve a történteket, minden más perspektívába kerül.

A keretes szerkezet Kaufman alapfogásai közé tartozik. Az Egy veszedelmes elme vallomásaiban Chuck Barris, az út végére ért, halálra szánt, kettős életű főszereplő emlékiratot ír: a cím gyanánt szolgáló vallomást. A főcím után megjelenő, a hitelesség látszatát megőrizni kívánó felirat arról informálja a nézőt, hogy a film e vallomás és további többszáz órányi interjú alapján készült. Vagyis áldokumentumfilmmel van dolgunk. A tévéproducerként és CIA bérgyilkosként tevékenykedő Chuck Barris élete különböző terepeinek szemtanúi is vallomást tesznek (megint csak a Spektrum-féle dokumentumfilmek stílusában) s míg az alkotók a hős tevékenységének véres árnyoldalait kutatják, az oknyomozó újságírás eszköztára is beépül a történetbe, akárcsak a Barris által abszolvált tévéshowk elemei. A végletekig hajtott tévé a filmben, film a tévében, dokumentum a dokumentumban játék egy pillanatig sem engedi, hogy komolyan vegyük a látottakat, és egy pillanatra sem engedi lankadni a figyelmet – igazi forgatókönyvírói bravúrária, különösen, ha hozzátesszük: Kaufman nem hagyja, hogy elvesszünk a történet síkjainak dzsungelében, a film követhető. Ebben a forgatókönyvben Kaufman játékosan sötét humorával, az abszurd sorscsapdák tálalásával és a röhejes reménytelenség érzetének felkeltésével lelki rokona, Kurt Vonnegut filmes reinkarnációjának mutatkozik.

A valóság és annak képi mása (a Kaufman-világ lényege) talán az Adaptációban forr össze végleg. A film leplezetlenül önéletrajzi. Hőse a Charlie Kaufman nevű forgatókönyvíró. Mit is művelhetne egy filmben? Teszi a dolgát. Vagyis filmet ír. És természetesen éppen azt, amelynek szereplője.

A történet alapja hiteles. Charlie Kaufman tényleg megbízást kapott, hogy készítsen forgatókönyvet Susan Orlean Orchideatolvaj című könyvéből, mely John Laroche-ról szól, aki a ritka orchideák megszállott gyűjtőjeként és tolvajaként került a floridai kerületi bíróság elé valamikor 1995-ben, mivel egy nemzeti park területén szakított a tiltott virágokból. Laroche kivágta magát, Orlean pedig előbb a New Yorker számára írt cikket a történtekről, majd könyvet szentelt az ügynek – és a virágoknak.

Az említettek tehát létező személyek, az eset megesett, dokumentálható.

Ekkor Kaufman filmet ír Kaufman gyötrődéseiről – nem megy a munka, az Orchideatolvajnak nincs megfogható, jól adaptálható története. A filmíró kínlódik, ráadásul munka közben olthatatlan rajongás ébred benne a sosem látott Susan Orlean iránt. Ikertestvére, a fiktív Donald Kaufman (akinek feltehetőleg nincsen „eredetije” – noha ki tudja?) igyekszik segíteni neki. Donald szintén filmíró, gondolkodása, viselkedése a hollywoodi klisék párlata. Ő testesíti meg mindazt, amitől a szorongó, habozó, nem iparos, hanem művészalkatú Charlie Kaufman borzad.

A film története lényegében az általunk látott film létrejöttének története, vagyis az adaptáció folyamatának elbeszélése.

A fordulatos, az előzetes várakozást minden egyes csavarnál kicselező, meghazudtoló történet nézője egy darabig talán el tudja különíteni a vélhetőleg valóságos és sejthetőleg fiktív eseményeket, ám hamarosan fel kell adnia.

„Valóság” és „fikció” az Adaptáció mesterien épített tükörrendszerében olyan, akár az egymással összekapcsolt monitor és kamera. Ha a kamera a monitorra szegeződik, a monitoron egy kamera látható, amint egy monitort vesz föl, melyen egy kamera látható, amint egy monitort vesz föl… és így tovább. Sem a kamerát, sem a monitort nem érdekli semmi, ami rajtuk kívül áll; önfeledten bámulják önmagukat egymás tükrében.

Bizonyos értelemben az Adaptáció – és a Kaufman-művek többsége – a „médiakritika” kategóriájával volna leginkább leírható. Ám a szerzőre nem jellemző az aránytévesztés, mint a „médiakritikusok” többségére, akik elfeledkeznek arról, hogy a csapdából nem szabadulhatnak: a média kritikája hatásosan csak a médián keresztül mutatkozhat meg, s így a kritika a média részévé, egyben mindenhatóságának reklámjává válik.

Kaufman adottnak veszi az alaphelyzetet, melynek önmaga is része, létrehozója, alkotója, beszállítója. És most már sztárja. Nem áltatja magát azzal, hogy létezik olyan külső szemszög, amelyből rátekinthet az egészre. Ha volna a földön kívül szilárd pont, a földet talán valóban ki lehetne mozdítani sarkaiból. De hát nincs.

Charlie Kaufman forgatókönyveiben a mediatizált világ, az elme és az emlékezet manipulálhatósága oly természetesen van jelen, mint a levegő.

Az Egy makulátlan elme örök ragyogása science-fiction zamatú ötletre épül: egy cég a megrendelők óhajára törli az ember kellemetlen emlékeit. Joel, a főhős szabadulni akar egy gyötrelmes szerelem emlékeitől, s a film története az időben visszafelé haladva követi, ahogy a számítógépes program lépésről lépésre kiiktatja belőle a kapcsolat emlékeit. Az agymosás fázisai valójában a kapcsolat fázisai. Ám az Egy makulátlan elme örök ragyogása lényegében mégiscsak romantikus komédia, melynek végén – talán a hollywoodi kívánalmaknak megfelelően, talán a Hollywood sztárjaként számon tartott Charlie Kaufman meggyőződésével szinkronban – a program megbicsaklik, és felcsillan az esély: ami a lélek legmélyén rejlik, talán mégsem törölhető.

Amúgy meg Charlie Kaufman szüntelenül zakatoló szelleme akkor veti a legragyogóbb szikrákat, amikor előrobban szatirikus, keserűségtől sem mentes, fekete humora. Amikor arról a világról beszél, melyet legjobban ismer. Arról a világról, ahol a lét igazi kérdései és tétjei is tévéötletekben fogalmazódnak, ahol a „találkozás egy fiatalemberrel” örök és szorongató témája így hangzik Chuck Barris, a veszedelmes elméjű producer tolmácsolásában. „Nemrég új vetélkedőötletem támadt. Van három öreg fószer a színpadon töltött fegyverrel. Visszatekintenek az életükre, megnézik, kik voltak, mit értek el, milyen közel kerültek az álmaikhoz. Az a győztes, amelyik nem lövi szét az agyát. Az kap egy frigót.”


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2004/10 29-31. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1598