KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
   2004/október
CYBERVILÁG
• Varró Attila: A harmadik törvény Amerikai robotok
• Kubiszyn Viktor: Fémmámor Gép és test
MAGYAR MŰHELY
• Muhi Klára: Illetlen filmek Böszörményi Géza (1924–2004)
• Stőhr Lóránt: A vágy játékai Szindbád és Tamara
• Gelencsér Gábor: Szöges ellentétek Tamara
• Pápai Zsolt: Túlvilágon innen, evilágon túl Dealer

• Forrai Krisztián: Álomgeometria Gondry-klipek
• Révész László László: Szerelem az agyamban, szerelem az agyam Egy makulátlan elme örök ragyogása
• Békés Pál: Metafizikai darázsfészek Charlie Kaufman forgatókönyvei
• Hahner Péter: Az ismeretlen ismerős Howard Hawks
• N. N.: Hawks a Filmvilágban
• Báron György: Két férfi, aki... John Ford: Aki megölte Liberty Valance-t
• Géczi Zoltán: Öt hosszú év a pokolban Üldözők
TELEVÍZÓ
• Schubert Gusztáv: Ötkarikás szemek Sport és televízió
KÖNYV
• Kelecsényi László: Párhuzamosok a végtelenbe Fábry Zoltán; Zolnay Pál
KRITIKA
• Bikácsy Gergely: Veszedelmes éden Álmodozók
• Vaskó Péter: Téglák a Nagy Falban Szigorúan piszkos ügyek-trilógia
• Nevelős Zoltán: Vér, arany és sok füstölgő pisztolycső Argo
• Bori Erzsébet: Titokkal, vonóval Bolondok éneke
LÁTTUK MÉG
• Vajda Judit: Osama
• Ágfalvi Attila: Perlasca
• Vincze Teréz: Fallal szemben
• Köves Gábor: A falu
• Varró Attila: Apja lánya
• Mátyás Péter: Ítélet
• Pápai Zsolt: Monsieur Imbrahim
• Kovács Marcell: A halál záloga
• Hámori Dániel: Pokolfajzat
• Kolozsi László: Schulze gets the Blues

             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Könyv

Fábry Zoltán; Zolnay Pál

Párhuzamosok a végtelenbe

Kelecsényi László

A magyar filmrendezők monográfiáinak sajnálatosan szerény köre két új portrékötettel gyarapodott.

 

Fábri Zoltán és Zolnay Pál. Két filmrendező a félmúltból. Még egy évtized sem múlott el a haláluk óta, lassacskán mégis kezdik elfelejteni őket.

Fábri és Zolnay. Keresve is nehezen lehetett volna találni filmtörténetünkben két olyan rendezőt, akik ennyire különböznek egymástól. A hajszálpontos alaposságú forgatókönyvből dolgozó, a beállításokat szobamagányban megrajzoló Fábri, és a rögtönzésre mindig kapható, jónak tetsző megoldást a bizonytalan még jobbért azonnal sutba dobó Zolnay – munkamódszerük, mint a tűz és a víz: összeférhetetlen. Képzeljük csak el Fábri Zoltánt a Fotográfia stábjának élén. Dehogyis hagyta volna magát eltéríteni a helyszínen meglelt gyilkossági sztori által. S ugyanez fordítva is áll: Déry nagyregényét, a Befejezetlen mondatot Zolnaynak eszébe nem jutott volna megfilmesíteni.

Most mégis összejöttek, ha csak a könyvkiadás szeszélye folytán is. Két közelmúltban megjelent, vaskos életmű-album, életrajzi kötet sodorta őket egymás mellé, gondolom, nemcsak a szemléző recenzens íróasztalán, de a magyar mozgókép történetét ismerni akaró filmbarát könyvespolcán is. Miként a kötetek alanyai, úgy a róluk író szerzők, összeállítók módszere is radikálisan különbözik egymástól. Szerzői munka az egyik, interjúkból, cikkekből szerkesztett összeállítás a másik, mindkettő – szerencsére – gazdagon illusztrálva.

Marx József szerzői portrékban lassacskán megírja az elmúlt fél évszázad magyar filmtörténetét. Korábbi, Jancsó Miklósról és Szabó Istvánról, a világszerte legismertebb két magyar rendezőről írott nemcsak vaskos, hanem alapos munkái után itt a harmadik, a Fábri Zoltáné. A szerző módszert, a kiadó formátumot változtatott. Mások voltak az írói lehetőségek is. Míg korábbi alanyait úgyszólván testközelből, baráti-alkotótársi kapcsolatból ismerheti, a náluk idősebb Fábri, mint egy előkelő vagy inkább távolságtartó rokon, úgy trónolt már életében klasszicizálódva a filmgyári hierarchia magasában. Ő volt a „japán tornatanár” – miként a Róna, majd Lumumba utcai gyártelep rossznyelvei aposztrofálták a mestert, akit mindenki tisztelt (volt is miért), de kevesen szerettek.

Ezt az életrajzi monográfiát úgy is lehet forgatni, mint egy családi és munkahelyi pletykakönyvet. Ezt most ne rosszalló értelemben vegye, se a szerző, se a kedves olvasó. Épp napjaink egyik hazai bestsellere, az Ördöggörcs bizonyítja, hogy az alkotói magánélet igenis fontos tényezője a szerzők teljesebb megismerésének. Nem igaz az a posztmodern vélekedés, hogy csak szövegtestek vannak, az alkotó személyisége érdektelen. Fábri Zoltán esetében különösen fontos privát szokásainak ismerete. Nyakkendős rendező volt, s ez nem pusztán öltözködési hagyománynak számított nála, a lelki és az alkotói tartását is jelezte. Ahogy azok a rettenetes szarukeretes szemüvegek is jellemezték őt. No meg elsősorban a minuciózus alapossággal megírt és -rajzolt forgatókönyv, amelyet bibliaként használt, attól eltérni vagy mások által változtatást javasolni, szentségtörésnek, eretnekségnek számított. Ezt a figurát állítja elénk Marx József, tévedhetetlen pontossággal rajzolva meg a partitúráját, ha törik, ha szakad eldirigáló karmester portréját.

Mindemellett megírja az 1952 és 1984 közötti magyar filmgyártás jó értelemben személyeskedő krónikáját. Bár a Fábri-univerzum ürügyén megint elénk állít fölé- és alábecsült kortársakat. Nem hinnénk, hogy Szilágyi Gábor az egyetlen, aki örökérvényűt mondott rendezőnk filmjeiről, s a Nemeskürty stúdióvezetőre tett epés megjegyzések sem mindig állják meg a helyüket. Marx József immár harmadik rendezői portrékötetében küzd a „tanár úr” fölébe magasodó apa-képével, csak épp leküzdeni nem bírja e valóban súlyos személyiség filmgyári emlékének idolját.

Az életmű előzményeiről is leleplezően fontos adalékokat olvashatunk. Ugyanis Fábri esetében a többszörös pályaváltás egyáltalán nem elhanyagolható életrajzi mozzanat. A képzőművészeti főiskolás, a színiakadémiás, a nemzeti színházi tag színész, majd díszlettervező útja nem egyenesen vezetett a rettegett rendezői szerepkörbe. Fábrinak az ötvenes évek elején ugyanúgy le kellett rónia adóját a politika oltára előtt, ráadásul a hangzatos művészeti vezetői poszton, mint például a filmrendezői diplomával érkező Kovácsnak és Bacsónak is. S akkor végre bűnbe eshetett, azaz megrendezhette a sematikus Vihart.

A huszonkét (vagy csak huszonegy, attól függően, hogy a tévé számára forgatott, de mozikban is bemutatott Vízivárosi nyárt minek számítjuk) film egyikét sem hanyagolja el az életrajzíró. Műközpontú elemzéseket olvashatunk, a filmeket nem saját koruk egyszerű függvényeként értelmezi a szerző, hanem, helyesen, azokból próbálja kihámozni a korszak legfontosabb jelentéstartalmait. Így volt ez már a Jancsó- illetve a Szabó-portré esetében is.

A módszer tehát változatlan maradt, ám a megvalósítás több sebből vérzik. Nagyon hiányoznak a jegyzetek, az idézett írások forrásai nincsenek megadva (például kíváncsiak volnánk, ki a 209. oldalon hivatkozott, mára jobboldalivá lett egykori „Pándy-boy”). Az nagyon jó, hogy ezúttal műnyomó papíron kapjuk a fotókat, így a szöveggel egyenértékűvé válik a filmek fotografikus felidézése. Marx valóságos mini-esszéket költ képaláírásként. Ám üröm keveredik örömünkbe a névtévesztések miatt. (A 60. oldalon a Vihar című filmben nem Bessenyei Ferenc, hanem Molnár Tibor mulat, a 62.-en pedig nem Misoga László teremti le a dorbézolókat, hanem Szemethy Endre.)

Egyáltalán: sietős nyomtatványnak tűnik Marx József legújabb könyve, sok helyütt kitűnik, hogy munkáját csak egyszer írta meg. Névmutatót sem csatoltak a kötethez, a szokottnál jóval több a sajtóhiba, félreérthető, henye mondatok piszkítják a szépen szedett és tördelt bekezdéseket. Leírni is szörnyű, a mindig pontos, adataiban megbízható szerző tárgyi tévedésen érhető tetten (nem igaz például, hogy Páger a Húsz óráig nem játszott felszabadulás utáni paraszti hősöket: hirtelenében csak a Kálvária és a Felmegyek a miniszterhez villan föl emlékeinkben). Egyetlen filmtörténész sem mindentudó, de hol volt, volt-e egyáltalán lektora a könyvnek, s mit csinált a hosszú kiadói múlttal rendelkező felelős szerkesztő.

Így aztán a mesebeli lánnyal mondhatjuk: kaptunk is ajándékot, meg nem is. Mindenesetre ezután már ez lesz a Fábri-etalonkönyv. Kockázat nélkül megjósolható, hogy még egy ilyen portrét biztosan nem írnak róla. S ez nem a honi filmirodalom szűklátókörűségét jelzi, hanem egy már az életében klasszicizálódott, pályafutása végén valóságkapcsolatait vesztő, maximum két örökérvényű filmet (Körhinta; Hannibál tanár úr) forgató rendező sajnálatos végbizonyítványa.

 

*

 

Zolnay Pál, a másik kötet alanya, asszisztenskedett a Dúvad című Fábri-film forgatásán, de ennél több egybeesést nem lehet, s nem is kell kimutatni kettejük között. (Ha csak azt nem, hogy mindketten játszottak kisebb filmszerepeket, s igen jól. Fábri A tanúban, Zolnay többször is, legemlékezetesebben Mészáros Márta Naplóiban.)

A B. Müller Magda által kitalált, megtervezett és menedzselt Zolnay-kötet az emlékkönyv műfaját választotta, s ebben a kategóriában pontosan meg is felelt a vállalásának. A Fazekas Eszter által szerkesztett „fehér könyv” sikeresen keveri és ötvözi a rendezőről szóló válogatott írásokat a filmjeiből vett fotókkal, olykor még a szöveges oldalak alá is képeket csempészve. Ha Fábri „nyakkendős” rendező volt, Zolnayt fehéringesként lehetne aposztrofálni. A fehér ing nála ugyanúgy kifejezte azt a belső lelki eleganciát, mint rendezőtársa esetében a kultúrmadzag. A tisztaságot jelezte, a puritánságot, a szabályostól eltérő, zakótlan életfelfogást.

Sámán a kötet címe, utalva a rendező pályafutásán negatív fordulatot hozó, még csak nem is zajosan megbukott, még ma is újraértékelésre váró művére. Becsapós kötet ez. Első látásra, felületes lapozásra, egyszerű fotóalbumnak látszik, amelybe a gondos szerkesztő még hosszabb szövegeket is belecsempészett. Az ilyet szokták néhányszori átpörgetés után a hátsó polcra csúsztatni vagy továbbajándékozni. De aztán, ha nemcsak lapozva bámészkodunk, de olvasunk is, kiderül, benne van minden, amit Zolnayról tudni lehet és kell.

Bikácsy Gergely Az eltérített rendező című bevezető esszéje telibe találja az életmű lényegét: mindenütt zseniális részletek és kezdemények, ám ha az egészet nézzük, kudarcok, részsikerek. Nyughatatlan szelleme alkotás közben Zolnayt mindig belehajszolta a változtatásokba, újabb meg újabb, ám nem mindig jobb művészi utak keresésébe. Vabankot játszott a forgatásokon, s egyszer be is jött neki, a Fotográfiával tarolni tudott. De ez öngyilkos módszer: a filmrendező nem lehet szerencsejátékos. Még az életénél is drágább dologgal játszik, a művét teszi kockára minden pillanatban. Nem mondjuk, hogy a Fábri-féle mérnöki precizitás lenne a célravezető, de nem árt, ha a filmes néha fegyelmezi magát.

Barátok, alkotótársak, hozzátartozók idézik föl az alakját, kritika- és interjúrészletekből alakul ki az összkép, Zolnay Pál rögös útja a filmkészítés felé, majd küzdelme, hogy kedvére való művekkel állhasson a nézők elé. Aki a mozi-bemutatók, nézettségi statisztikák felől értékeli pályáját, annak torzónak tűnhet a tételesen felsorolható filmmennyiség. De épp ez a kötet győz meg arról, hogy a műveket folyton újra kell értékelni, s hogy a kevesebb, töredékesebb, zaklatottabb képírás ugyanúgy teljességre tör, mint a készenlétük első percétől klasszicizálónak ható alkotások. Zolnaynak a személyiségében volt valami olyan többlet, a tartás, a lelki elegancia sugárzó ereje, ami a filmjeiben nem is mindig, de lényében állandóan ott vibrált. Ezt sikerült hálóba fogva elkapnia ennek a „fehér könyvnek”. Az emlékmű tehát megvan, most már az kellene, hogy műveinek emléke éljen elevenebben – és tovább.

 

Marx József: Fábri Zoltán. Fák és folyondárok, egy komoly filmrendező pályaképe. Vince Kiadó, 2004.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2004/10 50-51. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1603