KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
   2004/október
CYBERVILÁG
• Varró Attila: A harmadik törvény Amerikai robotok
• Kubiszyn Viktor: Fémmámor Gép és test
MAGYAR MŰHELY
• Muhi Klára: Illetlen filmek Böszörményi Géza (1924–2004)
• Stőhr Lóránt: A vágy játékai Szindbád és Tamara
• Gelencsér Gábor: Szöges ellentétek Tamara
• Pápai Zsolt: Túlvilágon innen, evilágon túl Dealer

• Forrai Krisztián: Álomgeometria Gondry-klipek
• Révész László László: Szerelem az agyamban, szerelem az agyam Egy makulátlan elme örök ragyogása
• Békés Pál: Metafizikai darázsfészek Charlie Kaufman forgatókönyvei
• Hahner Péter: Az ismeretlen ismerős Howard Hawks
• N. N.: Hawks a Filmvilágban
• Báron György: Két férfi, aki... John Ford: Aki megölte Liberty Valance-t
• Géczi Zoltán: Öt hosszú év a pokolban Üldözők
TELEVÍZÓ
• Schubert Gusztáv: Ötkarikás szemek Sport és televízió
KÖNYV
• Kelecsényi László: Párhuzamosok a végtelenbe Fábry Zoltán; Zolnay Pál
KRITIKA
• Bikácsy Gergely: Veszedelmes éden Álmodozók
• Vaskó Péter: Téglák a Nagy Falban Szigorúan piszkos ügyek-trilógia
• Nevelős Zoltán: Vér, arany és sok füstölgő pisztolycső Argo
• Bori Erzsébet: Titokkal, vonóval Bolondok éneke
LÁTTUK MÉG
• Vajda Judit: Osama
• Ágfalvi Attila: Perlasca
• Vincze Teréz: Fallal szemben
• Köves Gábor: A falu
• Varró Attila: Apja lánya
• Mátyás Péter: Ítélet
• Pápai Zsolt: Monsieur Imbrahim
• Kovács Marcell: A halál záloga
• Hámori Dániel: Pokolfajzat
• Kolozsi László: Schulze gets the Blues

             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Argo

Vér, arany és sok füstölgő pisztolycső

Nevelős Zoltán

Alvilági karakterek, fegyvermánia, kincskeresés, argó. Árpa Attila akcióvígjátéka.

 

Az utóbbi évek hazai műfaji próbálkozásainak mezőnyében az Argó a legsikerültebb darabok közé tartozik, noha megmérettetésekor bőven jut a mérleg mindkét serpenyőjébe. Fő erénye nem bárminemű eredetiség, hanem alkotóinak azon szándéka, hogy elejétől végig szórakoztató filmet készítsenek igényes kidolgozással. Az Argó képes magával rántani a nézőt bő másfél órányi hullámvasutazásra, mert izgalmas és pergő, meg tud nevettetni, néhány jól eltalált pillanatban pedig sokkolni is. Működőképes műfaji film akkor is, ha szereplői közhelykarakterek, ha a gengszter- és suttyómiliő magyar filmek tucatjaiból lehet már nagyon unalmas, a könnyűszerkezetű forgatókönyv egyes fontos fordulatai mondvacsináltak, a szemkápráztató képi világ pedig nemigen mozdul ki a reklám- és klipesztétikából.

A kellőképp komolytalan alaphelyzet szerint a rómaiak és dákok hadakozásai során (biztos, hogy jártak dákok a Tisza környékén?) egy láda kincset, egy bizonyos Aranybaglyot ástak el mai hazánk területén, és ezt a kincset keresi ma három válogatott balfácánbanda. A kezdeményező egy náci háborús bűnös milliomos (biztos, hogy ilyen aktív életkorban vannak még?), aki Tejesember nevű megbízottjával bonyolítja a történelmi ereklyék elrablását is magában foglaló kincskereső akciót (miért kell elrabolni a műkincseket, ha feliratukat le is lehetne másolni?). A budapesti múzeumi betörésre felbérelt bunkók önállósítják magukat, és a maguk szakállára indulnak a kincs után. A harmadik és egyben legszínesebb kompánia egy szétpiercingezett fejű régészzseniből, kiégett boygroupénekes tesójából, egy rámenős riporterlányból és csatolt tagokból áll.

Trunkó Bence és Huszár Péter a százéves, bombabiztos forgatókönyvírási szabályok szerint építették fel a cselekményt, ez az olajozottan működő első felvonásban, a szálak végső összefuttatásában és a csattanós befejezésben elismerésre méltóan sikerült. A film középső részében viszont a három szál (a három kincskereső csapat kalandjai) egymástól teljesen függetlenül fut, számottevő feszültség híján ebben a szakaszban csupán az egymás után helyezett poénok változatossága köti le a nézői figyelmet.

Kis filmgyártó országok számára akciófilm készítése kemény dió, ahhoz már ütős látvány és komoly anyagi áldozatok szükségesek. Az RTL Klub kötelékében befutott Árpa Attila rendező és német operatőre, Christoph Vitt aprólékosan átgondolt és hatásos beállításokban mesélik el a történetet. A látványvilágot erőteljesen tévés-klipes rutinjuk határozza meg, ami kezdetben olcsón hatásvadász megoldásnak tűnhet, de a képi kidolgozottság és következetesség, plusz a film alapvető komikus hangvétele a finnyásabb nézők számára is elfogadhatóvá teszi. És nemcsak a kamerával bánnak ügyesen, a kamera előtt is bedobnak apait-anyait: kezdésnek 3 millió forintból rittyentettek egy kosztümös római csatajelenetet, aztán kommandósokat vetnek be egy közel-keleti helyszínen (valószínűleg díszletben), lezúznak egy S8-as Audit, sokat lőnek (igen meggyőzően) és a művérrel sem spórolnak.

Ez utóbbi két jellegzetességben érhető tetten egyébként az akciófilm és a vígjáték közti műfaji egyensúlyozás sikere a legszebben: az erőszak erős és többnyire hirtelen jön. És amilyen váratlanul dörrennek a pisztolyok és fröccsen a vér faarcokba, olyan váratlanul csöppenünk hirtelen váltással a következő jelenetbe. Ez a dramaturgiai és vágási technika nemcsak önálló humorelemként működik kiválóan, de a tempót is segít felpörgetni.

Alvilági karakterek, fegyvermánia, argó szöveg (sokat bazdmegeznek, ám a kellemesen poénos dumákból valószínűleg nem sok vonul majd be aforizmakincsünkbe) – Quentin Tarantino munkássága egyértelmű előkép, de a film a legnagyobb hasonlóságot Guy Ritchie Blöffjével mutatja (akkor is, ha az Argó forgatókönyvét már évekkel korábban elkezdték írni). A csattanós vágásokon túl a Blöffre emlékeztet a karakterek sokszínű gyülekezete, akik bármilyen nagymenőnek is tűnnek is határtalan kapzsiságukban, végül kivétel nélkül kispályás zsiványnak bizonyulnak. Az erős színészgárdának meglepően sokat sikerült kihoznia az ezerszer látott karakterekből, melyek egy része jellegzetesen amerikai eredetű – mint Oszter Sándor és Mucsi Zoltán tekintélyes bűnözői –, más részük inkább a hazai mozihagyományból ismerős – mint Kovács Lajos bunkó bandavezére vagy Görög László hiperlaza értelmiségije –, de feltűnik a színen egy igazi bohócduó is Csuja Imre és Nagy Feró kétbalkezes smasszerpárosának alakjában.

E sok profi esztelenkedés és helyenkénti suta szórakoztatni akarás láttán hivatásos nézőként és lelkes mozirajongóként csak annyit kívánhatok: nem rossz az irány, úgyhogy még egyet, még jobbat!


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2004/10 56. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1606