KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
   1997/október
KRÓNIKA
• Muhi Klára: Zsurzs Éva

• Schubert Gusztáv: A rejtőzködő filmes Bresson-óramű
• N. N.: Robert Bresson filmjei
CYBERVILÁG
• Nádori Péter: Az ötödik elem Kamaszos báj sok lézerrel
• Tóth András György: Mézières és Moebius Képregénytől a filmig
• Kömlődi Ferenc: Túlélési stratégiák Douglas Rushkoff könyve
• Bíró Yvette: Szintről szintre Chris Marker-multimédia
• Nyírő András: „Emil” Ha elolvasta, tépje össze

• Forgách András: Iráni mesék Filmhét után
MAGYAR MŰHELY
• Sós B. Péter: Húzóágazat? Filmtörvény
• Bori Erzsébet: Diplomatafilm Beszélgetés Bereményi Gézával
TELEVÍZÓ
• Dessewffy Tibor: Kis Magyar Időutazás Rendszerváltó évek
• Dániel Ferenc: Színkép-sugárzás Spektrum TV
VIDEÓ
• Turcsányi Sándor: A szabad világ foglyai Michael Cimino filmjei
FILMZENE
• Fáy Miklós: Lengyel kapcsolat
FESZTIVÁL
• Róka Zsuzsa: Örömfilmfesztivál Ouagadougou
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Nem azok a fiúk Witman fiúk
LÁTTUK MÉG
• Báron György: A kaukázusi fogoly
• Bori Erzsébet: Ragyogj!
• Simó György: Ál-arc
• Turcsányi Sándor: Fedőneve: Donnie Brasco
• Békés Pál: Hullámsír
• Harmat György: Első csapás
• Csordás Lajos: Az elnök különgépe
• Tamás Amaryllis: Raszputyin
POSTA
• Jeles András: Nyílt levél Forgács Péternek
• Forgács Péter: Tisztelt Szerkesztőség!

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Ouagadougou

Örömfilmfesztivál

Róka Zsuzsa

Hőseposzba illő erőfeszítések árán évente legalább kétszáz film készül Afrika-szerte. A legjobbak útja Ougadougouba vezet.

 

Afrikában a film mást jelent, mint nálunk. Nyolcszázhatvanmillió ember közül minden másodiknak esemény, ha mozgóképhez jut. Még Fekete-Afrika európaias tengerparti központjaiban, vagy a Száhel-övezet sivatagba kifutó, földszintes fővárosaiban sem magától értetődő moziba menni. Mozi is kevés van, pénz is, amit rákölthetnének. Az utcától magas fallal elzárt udvarokban három-négy család nézi a mangófa alá tett egyetlen tévét. Benne hongkongi, amerikai, francia filmeket. Afrikai elvétve kerül a képernyőkre. A bozót, meg az őserdő falvaiban nincs villany. Amikor a vándor mozis megérkezik, segélyszervezetek mezőgazdasági oktatófilmjeit vagy libanoni terjesztők indiai szerelmes históriáit vetíti a faluház okkersárga döngölt földfalára.

Ez a csoda százával, ezrével ihleti filmcsinálásra a fiatalokat. „Minden afrikainak van egy film a hasában” – mondja a fekete mozi nagy öregje, a szenegáli Ousmane Sembéne. Az afrikai teátrális társadalom: akiben mozog valami, nem verseket vet papírra lírai magányban (magány itt amúgy sincsen), hanem énekel, mesél, megjelenít – és néz és hallgat. Odahallgat. Aki itt egyszer mozit látott, a dimenziójában maradt, még ha a falon mozgó figurák embernagyságúnál nagyobbak is. Afrikában megnyilvánulni nemcsak profán dolog, hanem bármelyik pillanatban lehet szakrális is.

Így hát a fiatalok – köztük nem kevés lány – mesebeli batyujukkal útnak indulnak Beninből, Nigerből, Angolából, Guineából Afrika filmes fővárosa, Ouagadougou felé. Aki közülük roadmovie-s kalandok és tanulságok után végül célba ér, mestert és munkát keres Burkina Fasóban. Ha szerencséje, tehetsége és elfogadható forgatókönyv-terve van, talál olyan rendezőt, aki a szárnya alá veszi. Burkinában ugyan a többi ország hozzájárulása híján befulladt a forradalmi lendülettel megindított pánafrikai filmoktatás, de húsz év alatt legalább több rendezőgeneráció állhatott csatasorba, és ami ugyanilyen fontos: képzett technikusok is. A volt francia Felső-Voltában egy furcsa, egyedülállónak megmaradt, marxista-leninista ihletésű modernizációs program a filmipar megteremtését tette nemzeti prioritássá a hetvenes évek legelején. Burkina Faso – Földünk hetedik legszegényebb országa – az egyetlen afrikai állam, ahol ma létezik átgondolt filmpolitika, beleértve a jogi kereteket, a mozibevételek 10 százalékának kötelező visszaforgatását a nemzeti filmiparba, és egyáltalán, a filmipari infrastruktúra meglétét.

Ez a kontinentális hírű állami filmes infrastruktúra egészen pontosan négy Arriflex kamerát jelent – két 35 milliméterest és két 16 milliméterest –, továbbá egy 161 Ci Edair kamerát. Hangrögzítésre két Nagrát, világításra négy fényszórót. Van ezen kívül egy fahrt-kocsi is, 30 méternyi sínnel. Ezeket használják Fekete-Afrika francia és portugál nyelvű országainak vegetálásra ítélt filmesei, és nem kevesen az anglofon Kelet-Afrikából is, ha nem tudják megfizetni a zimbabwei vagy dél-afrikai koprodukciót.

Hőseposzba illő erőfeszítések árán, kalandfilmet, burleszket és thrillert idéző körülmények között évente összesen körülbelül 200 film születik Afrikában, afrikaiaktól. Nagy- és rövidjátékfilmek és rengeteg dokumentumfilm. Ezeket hozzák el kétévente Ouagadougouba, a Pánafrikai Film és Tévéfesztiválra, a legendás Fespaco-ra.

A Fespaco története 1969-ben kezdődött, nem egészen évtizeddel azután, hogy Franciaország függetlenség címén magukra hagyta fekete-afrikai gyarmatait, így Felső-Voltát monokultúrás kiszolgáltatottságával, éhínségeivel és 80 százalékos írástudatlanságával. A francia egyetemekről, kikötőkből, gyarmati hadseregből és párizsi rendezők stábjaiból hazajött első afrikai filmesek 1969-ben filmhetet rendeztek Ouagában. Összehordták mindazt, amit immár ők maguk csináltak önmagukról, önmaguknak, a sokáig kizárólag misszionárius és nyugati kommersz filmekhez hozzászokott szűk közönségnek.

Az önmagáról alkotott kép az egyén, és a társadalom számára életfontosságú. Az identitásában fél évezrede tépázott Afrikának különösen, ez az egyetlen kontinens, amely úgy lépi át az évezred küszöbét, hogy száz év alatt valamennyi fő mutatója romlott. Fejlesztés és kultúra összefonódásáról, a film hivatásáról valószínűleg sehol nem beszélnek olyan tételszerűen, mint Afrikában, és kiváltképpen most, a diadalmas globalizáció korában. Tátong is itt mindjárt egy csapda: a programfilmek, egyfajta megmerevedett harmadik világ-ideológiától áthatott agitprop csapdája. A 15. Fespaco tanúsága szerint ez a csapda elkerülhető.

Az idei versenybe nevezett 19 nagyjátékfilmnek és 24 kisjáték-, illetve dokumentumfilmnek legalább fele Afrikán kívül is piacképes lenne. Egyesek már sikerrel jártak meg más kontinenseket, és – mint például a mali Souleyman Cissé Waati-ja Cannes-ban, vagy a zimbabwei Ingrid Sinclair háborús Lángja New Yorkban, Fokvárosban és Hararéban – elismerést arattak egyéb fesztiválokon is.

Egészen friss azonban az idei Fespaco nagydíjával, az Etalon de Yennenga-val jutalmazott burkinai szuperprodukció, Gaston Kaboré európai uniós együttműködéssel forgatott filmes fejlődésregénye, a Buud Yam. A cím Nyugat-Afrika egyik nagy népének, a mossziknak a nyelvén családi szellemet jelent, és lenyűgözően fotografálva, a hagyományos afrikai mesemondás epikusságával adja elő egy fiatal férfi, Wend Kuuni múlt századba helyezett történetét. Ahogy az afrikai mesékben és a mesés afrikai valóságban lennie kell, Wend Kuuni elindul a fogadott húgát egyedül meggyógyítani képes csodaszerért, és bejárva Nyugat-Afrika meg a tulajdon lelke tájait, a próbatételektől szinte megrokkanva, de győzedelmesen tér vissza közösségébe. A Buud Yam igazi „emberi színjáték”.

A film összes vetítését életveszélyesen túlzsúfolt mozikban néztük: a közönség az őrök sorfalát átszakítva zúdult a termekbe, hogy európainak hihetetlen odaadással élje meg Wend Kuuni sorsának fordulóit. Wend Kuuni ugyanis regionális népi hős lett – kocsmák, lacikonyhák, borbélyüzletek névadója –, amikor Kaboré tizenhat évvel ezelőtt megcsinálta gyermekkorának elbűvölő tablóját, az időtlen Afrika esztétikai és morális szépségeit elősoroló nagy filmjét. A Wend Kuuninak a Buud Yam állítólag nem folytatása, de a közönség annak tartja, és egyetértő kiabálás fogadta, amikor Kaboré arról beszélt, hogy filmre kell menteni Afrika történeteit, és hogy Afrikának van mit mesélnie a világnak.

Igen ám, de miként meséljen? Az ősi kasztba tartozó hivatásos történetmondók, a griot-k hagyományos – hol filozófiai, hol bohózati kitérőkkel fűszerezett – modorában-e? A griot-kéban, akik ma is nagyobb kommunikációs személyiségek Fekete-Afrikában, mint a tévébemondók. „Eredj, lányom szórakozni a griothoz!” – biztatja az anya az egyik most bemutatott rövidjátékfilmben, a Sita-ban kényszerházasságtól fenyegetett gyermekét, és a lány coca-colás üvegét lóbálva el is ballag vigaszért a falusiak gyűrűjében kuporgó mesélőhöz. A griot-k történetei így kezdődnek: „1256 éve, 4 hónapja és 3 napja…” Mintha a Music Television klipvillódzása nem is volna a világon.

Pedig Ouagadougou-ban MTV módra ott hőbörgött, tekergett, baszdmegelt (angolul!) a Mozibanda, a kameruni Jean-Pierre Bekolo frenetikus filmjében, az Arisztotelész csapdájában. A gonoszokat úgy hívják benne, hogy Cobra, Bruce Lee, Van Damme, Schwarzenegger meg Nikita, uralmuk alatt tartják a várost, mozistul. Mígnem egy nap felbukkan az Európából kiebrudalt Afrikai Filmes, aki közértkocsijában tologatva filmjeit, úgy találja, hogy a Mozibanda közönséges tolvajok gyülekezete, amelyik szeméttel eteti a közönséget. Lévén kemény fickó, Afrikai Filmes a szemükbe vágja ezt. Ki is készítik az akciófilmek összes hatáselemének lelkiismeretes felhasználásával, de persze Afrikai Filmes nem adja fel. Sikerül rávennie a kormányt, hogy tisztítsa meg a terepet a Mozibandától és vetítsenek a termekben rendes afrikai filmeket. Ropognak a fegyverek, roppannak a csontok. Csakhogy a Mozibandának sikerül elcsórnia Afrikai Filmes tekercseit, legyilkolnia a mozigépészt (vérözön!), meg az afrikai filmek egy szem nézőjét. „A halál oka: kultúra” – veszi jegyzőkönyvbe a rendőrség. És a Mozibanda vetíteni kezdi az afrikai filmeket az afrikai közönségnek, hogy pénzt facsarjon ki belőle, de maga megvész az unalomtól: oh, guy, végtelen lassúság, pepecselő epikusság, sehol egy akció, fuck, oh, fuck… Közben az ő filmjein gazdagodó gonoszok megszállta mozi sarkában Afrikai Filmes mordályt ragad és elindul igazságot tenni. Jean-Pierre Bekolo tüneményes paródiája mesterien kezeli a hollywoodi kliséket, miközben öniróniával lankadatlanul filozofál mozi és élet viszonyáról, afrikai és egyetemes filmnyelvről, filmgyártás és filmterjesztés afrikai, illetve világtendenciáiról. Akinek sok a filozófia, nézheti úgy is, mint a Terminátort.

Igazi gyöngyszem a 40 perces majátékos, a zairei Balufu Bakupa Kanyinda – egyúttal nem mindennapi tehetségű író – műve. Egy államfő – aki hogy, hogy nem, fekete keretes szemüveget, leopárdprém fezt és botot hord –, egy álmatlan éjszakán dámát játszik az „utca emberével”, aki a játék igazi nagymesterének bizonyul. Népi szabály, hogy minden lépésnél madárneveket – és olykor egyebet is – üvöltenek egymás képébe, ez már csak hozzátartozik a meccs hangulatához. De mivel illesse, és milyen hangnemben az ember partnerét, ha az történetesen „elnök-alapító, népének atyja”, élet és halál ura?

A politika megkerülhetetlenül jelen van az ideológiák széljárásnak annyiszor kitett, a különböző diktatúrákat oly jól ismerő, háborús Afrikában. Elkötelezettségre van-e ítélve a rendező? Vagy beszélhet magánéletről is, kijelentve: ő elsősorban filmes, történetesen afrikai, de ez sem korlátot, sem felmentést nem jelenthet – egyszerűen modern, nézhető és jó filmet kell csinálnia. Ennek adja remek példáját a németországi bevándorló sorsot bemutató Clando huszonéves rendezője, a kameruni Jean-Marie Teno, meg az afrikai nagyvárosok neonfényes-bádogkannás proliboldogságáról megragadóan értekező zaire-i José Laplaine a Macadam Tribu-ban. Nagy film a szenegáli Moussa Sene Absa műve, a Tableau Ferraille is, amely Dakar egyik nyomornegyedének nevét választotta címéül, főszereplőjének az énekes szupersztár Ismael Lo-t, témájának pedig egy miniszter nyomorba és alkoholizmusba hullását, a korrupció és a hagyományok erejét, a többnejűség egész Afrikában vitákra sarkalló kérdését.

Az ouagadougoui fesztivál igazi aranybánya, örömfilmfesztivál.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/10 53-54. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1666