KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
   1997/november
KRÓNIKA
• Durst György: Filmvilág alapítvány az első filmért

• Geréb Anna: Tbiliszi találkozás Szergej Paradzsanov
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: A bonsai visszavág Velence
TITANIC
• Csejdy András: Tat a mélyben Titanic fesztivál
• Déri Zsolt: A jéghegy csúcsa Norvég hullám

• Földényi F. László: A lehetetlen prófétája Hullámtörés
• Rózsavölgyi Adél: Európa elrablása A bűn mélysége
• Mátyás Péter: Az ördög ifjúkora Ken Russell
• N. N.: Válogatott filmográfia Ken Russell
• Takács Ferenc: Valóság Filmstúdió A beatgeneráció
• Gazdag Gyula: Egy költő a Lower East Side-on
• Eörsi István: Egy költő a Lower East Side-on
KRITIKA
• Bori Erzsébet: A túlélésről Az én kis nővérem
• Ardai Zoltán: Ingertréning Út a pokolba
LÁTTUK MÉG
• Csejdy András: Baráti kör
• Hungler Tímea: Peacemaker
• Barotányi Zoltán: Kapcsolat
• Harmat György: Törjön ki a frász!
• Mockler János: Manhattanre leszáll az éj
• Turcsányi Sándor: Bean
• Bori Erzsébet: Fújhatjuk!
• Tamás Amaryllis: Tűz a mélyben
INTERNET
• Nyírő András: A fiúk a MIR-en
FILMZENE
• Fáy Miklós: Beledöglünk a szépségbe Pillangókisasszony
POSTA
• Dobos László: Sára Sándor Vád című filmjéről
• Szilágyi Ákos: A vád tanúja

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Filmzene

Pillangókisasszony

Beledöglünk a szépségbe

Fáy Miklós

Szépen éneklő Cso-cso-szán. Énekkaros Pinkerton.

 

Operafilmet készíteni annyira rokonszenvesen fölösleges, értelmetlen és gazdaságilag haszontalan dolog, hogy a néző hajlamos önfeledten keblére ölelni a szerzőt. Köszönöm, barátom, hogy nekem, csak nekem, esetleg még két másik, élettől elfordult szerencsétlennek itt, az elhagyatott mozi nézőterén ennyit dolgozott. Tartsunk össze, mi, szép lelkek, a gonosz, kapitalista, értékvesztett, satöbbi világban, mutassuk meg, hogy nem csak kenyérrel él az ember, de Puccinival is.

A barátság azonban lehet kényszerű dolog is. Frédéric Mitterrand-nal összehoz bennünket a Pillangókisaszszony szeretete, de ha nem lenne muszáj, akkor bizony nem szívesen barátkoznék vele. Mitterrand úr filmes, de csak úgy, mint az első ember, aki felvevőgépet vett a kezébe, és azt gondolta, hogy milyen egyszerű az élet, ezentúl nem elmondani kell valamit, hanem megmutatni. Az ilyen ember, ha már operát, akkor Puccinit akar forgatni, akinél a dolgok azt jelentik, amit, a történetnek van helye, időpontja, arról kell csak gondoskodni, hogy amit mondanak, az látható legyen, a szereplők kora egyértelmű, erre az ütemre bejön, leteszi a gyertyát, és arra az ütemre kimegy, közben ilyen és ilyen ruha van rajta. Na jó, nem kell mindent szigorúan betartani, Butterflynak a szövegben említett liliomszín ruhája a filmben sötétkék, de ennek is van bizonyára valami néprajzi oka.

Mitterrand úr szereti az operát, ezért nem rövidítette le Puccini művét, csupán a harmadik felvonás előjátékát hagyta ki, viszont azt is érezte, hogy túl nagy a folyamatosság, egy felvonás, ötven szorosan szerkesztett perc filmen fárasztóan sok lehet, ezért több jelenetre osztotta a felvonásokat, megszakítva a zene folyamatosságát. A dolog elsőre talán képtelenségnek tűnik, de voltaképpen nem más, mint amit a közönség tesz, amikor megtapsolja az áriákat. Ennek ellenére nincs sok értelme az egésznek, javára is csak annyit lehet mondani, hogy egyetlen esettől, a Cseresznyevirág-kettős előtti résztől eltekintve nem zavaró az ötlet. Mitterrand úr azonban, ha kedveli is az operát, elsősorban mégis filmes, természetes dolog tehát, hogy a filmet részesíti előnyben az opera rovására. A címszereplővel szerencséje volt, százötven jelentkezőből talált magának valakit, akinek hangja is van, bájos, és ha nem is japán, de legalább kínai, a nagyária alatt oda lehet állítani a tájba egy lampion mellé, és a kép nagyon hangulatos lesz tőle. Jing Huang azonban ennél többet is tud, szépen és kissé gyerekes hangon énekel, el lehet hinni neki a tizenöt évet életkor gyanánt. Egy édes kis Pillangó, és amikor a fejét megadóan hátrahajtja – igen gyakori jelenet a filmen – és karcsú nyakával olyanná válik, mint virág a szárán, akkor Pinkertont nagyon lehet utálni, amiért elhagyja az ártatlant. Pinkertont azonban egyébként is nagyon lehet utálni, mert az ő esetében a film kiütéssel győz. Komoly tenorhang helyett kiválasztottak egy jóképű énekkarost, hogy vékony hangjával sipítsa el a szerepet, ha nagy vész van, akkor mosolyogjon, vagy veregesse meg valakinek a vállát, hiszen ez csak film, nem hangra megy a játék.

A film előnyökkel indul a színházzal szemben: nem kell díszletet építeni, el lehet menni az eredeti helyszínre, teljes lehet az illúzió. De valóban teljes az illúzió, amikor bejön a japán hölgyekből álló kar, kimonóban, papucsban, és olasz nyelven dicséri a táj szépségét? A Pillangókisasszonynak, sajnos, nem hátránya, ha színpadon adják elő európai szemvágású emberek. Miattuk nem kérdezi meg még az öt éves gyerek sem, hogy tulajdonképpen most miért énekelnek. Minél közelebb hozzuk a történetet a valósághoz, annál valószínűtlenebb az egész. Mitterand azonban semmi mással nem foglalkozik, csak a cselekményt valószínűsíti. A zümmögőkórus alatt korai, fekete-fehér filmrészleteket mutat, hagyományőrző és félszegen europaizálódó japánok vonulnak, feltehetőleg valami ünnepségen. Szamurájok, katonák, urak, asszonyok, belenéznek a kamerába, és önnön néhai létükkel tanúskodnak, hogy bizony, Cso-cso-szán története meg is eshetett volna. Attól tartok, hogy óriási a félreértés. A Pillangókisasszony esetében nem érdekes, hogy igaz is lehetett volna, az a fontos, hogy most igaz-e, estéről estére, vagy, moziról lévén szó, előadásról előadásra, Sanghajban, Fokföldön vagy Budapesten meggyőznek-e az énekesek a maguk igazságáról, vonzó-e Pinkerton léhasága, megható-e Suzuki hűsége, halálos-e Butterfly szerelme. Az operát úgy kell nézni, mint a Tom és Jerryt. Mindenki tudja, hogy a macska nem fogja meg az egeret, mindenki tudja, hogy Pinkerton hűtlenné válik, de Cso-cso-szánnal együtt hinni akarja, hogy nem és nem, ennyi önfeláldozást, hűséget és szerelmet nem lehet megcsúfolni. Százszor és ezerszer is lehet. Mégis föltett szándékom, hogy addig nézem a Pillangókisasszonyt, amíg egy nap Pinkerton visszatér Amerikából, meglátja Cso-cso-szánt, és azt mondja: hazajöttem.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/11 62. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1700