KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
   1997/december
• Schubert Gusztáv: Gaia-rabság Zöldmozi
• Sipos Júlia: A flamingó nézettsége Beszélgetések a természetfilmről
• Bóna László: A konfekció mámora Technika és idill
• Turcsányi Sándor: A vak asszony fia Bűnfilmek
• Ardai Zoltán: A feledtetés mesterfoka Árnyékzóna
• Muhi Klára: Koldusbögre Beszélgetés Gombár Csabával
• Kövesdy Gábor: Recept nélkül Beszélgetés Tímár Péterrel
• Turcsányi Sándor: Egy rendes üzem Beszélgetés Andrew Vajnával
• Bihari Ágnes: Vándorgépész Csenyétén Beszélgetés Czabán Györggyel és Pálos Györggyel
• Bikácsy Gergely: Az álom szabadsága Szürrealizmus és szerelem
• Schubert Gusztáv: Puhafedelű breviárium Tarantino-éra
HORROR
• Farkas Jenő: A magyar Drakula Nosferatu előtt
• N. N.: Két jelenet a Drakula halálából
CYBERVILÁG
• Kömlődi Ferenc: Cyber-szkepticizmus Baudrillard, Virilio
MÉDIA
• R. Hahn Veronika: A BBC és a többiek Euromédia – Magántévék, közerkölcsök
• Róka Zsuzsa: Francia multicolor Euromédia – Magántévék, közerkölcsök
• Szabó Márta: Itália holdra száll Euromédia – Magántévék, közerkölcsök
• Vida László: Cirill és katód Euromédia – Magántévék, közerkölcsök
FESZTIVÁL
• Báron György: Még itt vannak, már itt vannak... Montreal
KRITIKA
• Hirsch Tibor: Kutyavilágaink A világ legkisebb alapítványa
• Csejdy András: Reszkírotott hányavetiség Bukfenc
• Erdélyi Z. Ágnes: Eltörölt évek „Semmisnek kell tekinteni...”
• Kis Anna: Hó és mű hó Jeruzsálem. A hó hatalma
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Halálhajó
• Bori Erzsébet: Lesz-e hó karácsonykor?
• Hungler Tímea: Kinek a papné
• Csordás Lajos: A félelem országútján
• Mátyás Péter: Álljon meg a nászmenet!
• Csejdy András: A pénz beszél
FILMZENE
• Fáy Miklós: James Dean felfedezettje Leonard Rosenman

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Zöldmozi

Gaia-rabság

Schubert Gusztáv

Lehet, hogy minden híradó végén fél percre kapcsolni kellene valamelyik épülő amazonaszi autópályát.

 

Természetfilmből annyi készül, hogy hétszer körbeérne az Egyenlítőn, és még masnit is lehetne kötni a filmszalagon. Mivégre? Jóhiszeműen kérdezem, magam is lelkesen legelem a tévében bőven burjánzó zöldet. Dallast nem nézek, kusza lelkiéletet élő olajmágnások helyett rezignált hegyi gorillák, lazacra halászó grizzlymedvék, ravasz rozsomákok, ínyenc orángutánok, lusta koalák, eleven sáskákkal szadizó madagaszkári koboldmakik a kedvenc hőseim. David Attenborough még arra is rávett, hogy hosszú percekig figyeljem, hogyan kúszik és fojtogat a karmos szederinda, hogyan csapja be kártevőit a malájföldi golgotavirág. Sárga tojáskákat növeszt levelein, az utódainak csemegét kereső lepke, látva a frissen lerakott „petéket”, tovaszáll, miért végezne dupla munkát. A természet zseniális. Meglehet a zöldmozi is ilyen körmönfont biológiai védelem, csak ne nagyon igyekezzünk vissza a természetbe, leselkedjünk inkább a tévé üvegfala mögül. De ártalmatlan-e az effajta leselkedés? Honnan ez az olthatatlan vágy bennem a gangeszi gaviálok, sisakos kazuárok, háromujjú lajhárok, kaméleonok, cikászpálmák és vénuszlégycsapók iránt. Miért kérdezek meg mindent az állati és növényi szexről, amit sohasem akartam tudni? A hét-nyolcéves hajdani amatőr természetbúvár serénykedik bennem, aki mámoros szorgalommal fogdosott tücsköt-bogarat, szöcskét, imádkozó sáskát, horgászott szurokgolyóval cselőpókra, lesett órák hosszat a kamra homályában csalinak kitett diónál kisegérre. Akkoriban még alig voltak természetfilmek – Kollányi Ágoston premier plánban fotografált nektárgyűjtögető méhei, Homoki Nagy István mulatságos kutyatörténetei, Walt Disney kalandos állatmeséi kivételszámba mentek –, de volt természet. Alighanem itt a magyarázat. A kép, hiány. Azt mutatja, ami eltűnt, vagy tűnni készül. A reneszánsz is akkor fedezte fel az érintetlen tájat, mikor már alig maradt belőle. A természetfilm megőrzi a természet tünékeny csodáit, de nem bűnrészes-e maga is a pusztulásban? Nincs-e igaza az indiánnak, aki lelkét félti a fényképezőgép gonosz varázslatától? Lehet, hogy a leltárba vett, örökéletbe dermesztett életet már nem becsüljük annyira, öntudatlanul a halál kezére játsszuk? Lehet, hogy a tévé, a lejárt szavatosságú, többnyire öt-hat éves természetfilmjeivel, mint egy késve reagáló monitor, buja őserdőket, gazdag faunát lát oda, ahol ma már sztrádák húzódnak, felhőkarcolók nőnek? Lehet, hogy minden híradó végén fél percre kapcsolni kellene valamelyik épülő amazonasii autópályát? Vagy inkább valamely magyarországi erdőirtást? Mert mi dolgunk a bőgőmajmokkal, jaguárokkal, fügedarazsakkal és a quebrachofákkal? A távolbalátó megtéveszt, világpolgárnak képzelem magam, s közben kivágják házam elől a körúti platánokat. A hazai természet állapotát vizitáló ökomagazinokkal a Zöldövezettel, Talpalatnyi zölddel, a Zöld békával, a Zöldkalappal alighanem többre megyünk, mint Attenborough bravúros és egzotikus sorozataival vagy a Time Life Video ragadozóportréival (a sorozat reklámja, behódolva a korhangulatnak, „vad erők diadaláról”, az állatvilág nyerteseiről harsog, a filmékben nyoma sincs efféle bombasztikus és hamis hangnak, inkább iskolásan korrekt). Azokban, legyenek mégoly mértéktartók és tudományosan megalapozottak, csak a sztároknak van helye, az állatok királyának, a levegő urának, az óceán császárának, a négyezerével fenyőóriásnak, meg a különcöknek és a rekordereknek, a legbüdösebb virágnak, a legcselesebben szaporodó növénynek, a „szorgos, csúnya fácskák”, vagy a közönséges barnamoszat senkit sem érdekel. Pedig az örök körforgás szempontjából sokkal fontosabbak, mint mondjuk a gepárdok. A kényes léptű gepárdon legfeljebb a Thomson-gazellák népességszabályozása múlik (persze az sem csekélység), az unalmas barnamoszat viszont az egész légkör dimetil-jodid szintjét szabályozza, ha nem tenné, a gepárd anyagcseréje éppúgy borulna, mint a miénk. Hiába ő az egyik főszereplő a természetben, a tévében sohasem lesz a főműsoridő hőse.

Vásári érdeklődésünk nemcsak a természetet rajzolja el, saját szerepünket is félreértelmezi. Akár a zöldnek, a zöldmozinak is többféle árnyalata van. Tájfestészettől, az állatmesén át a tudományos ismeretterjesztésen át a katasztrófafilmig terjed a skála. Valójában azonban mindnek ugyanaz a kiindulópontja, az emberfaj sárkányfogvetemény, szörnyek vagyunk, puszta létünk ellentmond a természet törvényeinek. A zöldfilm ökohorror. Nagyon is rászolgáltunk erre a szigorú ítéletre, az ember az egyedüli faj, mely kivonta magát az egyetemes természeti körforgásból. Evett a tudás almájából. Bűn ez? A hívők szerint igen. Pedig az írás majdnem tudományosan fogalmaz. Az Édenkert boldog rabságába született ember még állat, a jó és rossz tudásának gyümölcsét elfogyasztva, a „tudat almáját” leszakítva az állatvilágból szakítja ki magát. És lesz választásra, és így bűnre, erényre képes lény. A Paradicsomban még nem az: a természetben nincs bűn és erény. Kiemelkedésünk az állatvilágból, tekinthető csodának vagy üzemi balesetnek, de véteknek semmiképpen. Bűnbeesni csak emberré válva, az Édentől keletre lehet.

A környezetvédelemnek nem az embergyűlölet a legjobb formája. A drámaírásnak sem. A méregzöld ökohorror mit sem tud az ember tragédiájáról. Az édent elvesztő, de az isteni halhatatlanságot el nem nyerő ember nem szörnyeteg, hanem tragikus hős. A szörnyeteg öntudatlan, akár az állat, csak épp nem az élet automatizmusa irányítja, hanem a pusztulásé. A drámai hős viselkedhet szörnyként (ha elfelejti a jó és rossz tudását), de a szörny sohasem lehet drámai hős, mert képtelen választani. Hacsak el nem veszti monstrum-jellegét, mint a szépségtől megszelídült szörnyeteg, a szőke lányba beleszerelmesedő King Kong. Az ember-szörny rémképe a hisztéria kezdete, nem pedig a bölcsességé.

A pasztellzöld idill minden szelídsége ellenére ugyanolyan mizantróp, mint a horror. A közhiedelem szerint idilli csak az lehet, amit emberi kéz nem illetett. Ha mégis embert látunk a paradicsomi tájban, az igazából szörnyeteg vagy a bűnbeesés előtti ember-ősök hasonmása. A zöldgiccs mottója: minden szép, ami nem emberi.

Ha a természetfilmezés mai közhelyeit, az idillt vagy a horrort komolyan vesszük, csak rossz választásunk marad, vagy visszatérünk a természetbe, hogy hatmilliárd pár láb végleg letarolja, vagy marad kollektív hekatomba. A modern bogyógyűjtögető vagy az emberszörny képeit látva inkább gyanakodjunk. És ne csak a természetet féltsük. Magunkat is. A ökodrámának valójában két tragikus hőse van: a természet, mely tökéletes, de magatudatlan, ezért könnyen sebezhető, és a tudattal, szabad választással megáldott/megvert lény, aki frissen szerzett tudását arra használja, hogy visszataláljon az öntudatlanság elvesztett paradicsomába, miközben minden lépésével távolabb kerül tőle. Pedig lehet, hogy nem is szükségszerű a drámai szembenállás. A legjobb környezetvédő program az embervédelem. Ha a magunkban megsértett természetet óvjuk, abból a természet is hasznot húzhat. Meglehet, erre lettünk kitalálva, hogy a test, a földanya teste, a mi tudatunkban fájjon. Lovelock Gaia-elméletének nem annyira az az újdonsága, hogy a földi ökoszisztémát már szinte tudatos lénynek látja, hanem hogy elveti az ősellenségek mítoszát. A bűntudattal terhelt természetszemlélet helyett egy korántsem kockázatmentes, de kölcsönös előnyökkel járó ember-természet együttélést feltételez. („Magának a környezetszennyezésnek a fogalma emberközpontú és lehetséges, hogy gaiai összefüggésben nincs is értelme.”) A természet sebezhető, de mégis sokkal erősebb és bölcsebb, mint gondolnánk. A fanatikus zöldek éppúgy lebecsülik erőit, mint az önhitt természetátalakítók. Az emberiség sokkal nagyobb veszélyben van, mert még mindig nem találta meg azt, amire Gaia eónok óta tudja a választ, hogyan képes az élet folyton alakot váltva, évezredekig eljárni tengelyén. Az ember vakon rohan előre, míg tart a szufla, a rabszolga, az olaj, a plutónium; egyenes vonalú történelmet él. A Föld forog. Ezt kellene eltanulni, a természetes, önfenntartó civilizációt. Hogy ne Gaia rabjai vagy végzete legyünk, hanem hajósai. De az még arrébb van. A szeméthegyen is túl. Ahol még sohasem jártunk.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/12 04-05. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1703