KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
   1997/december
• Schubert Gusztáv: Gaia-rabság Zöldmozi
• Sipos Júlia: A flamingó nézettsége Beszélgetések a természetfilmről
• Bóna László: A konfekció mámora Technika és idill
• Turcsányi Sándor: A vak asszony fia Bűnfilmek
• Ardai Zoltán: A feledtetés mesterfoka Árnyékzóna
• Muhi Klára: Koldusbögre Beszélgetés Gombár Csabával
• Kövesdy Gábor: Recept nélkül Beszélgetés Tímár Péterrel
• Turcsányi Sándor: Egy rendes üzem Beszélgetés Andrew Vajnával
• Bihari Ágnes: Vándorgépész Csenyétén Beszélgetés Czabán Györggyel és Pálos Györggyel
• Bikácsy Gergely: Az álom szabadsága Szürrealizmus és szerelem
• Schubert Gusztáv: Puhafedelű breviárium Tarantino-éra
HORROR
• Farkas Jenő: A magyar Drakula Nosferatu előtt
• N. N.: Két jelenet a Drakula halálából
CYBERVILÁG
• Kömlődi Ferenc: Cyber-szkepticizmus Baudrillard, Virilio
MÉDIA
• R. Hahn Veronika: A BBC és a többiek Euromédia – Magántévék, közerkölcsök
• Róka Zsuzsa: Francia multicolor Euromédia – Magántévék, közerkölcsök
• Szabó Márta: Itália holdra száll Euromédia – Magántévék, közerkölcsök
• Vida László: Cirill és katód Euromédia – Magántévék, közerkölcsök
FESZTIVÁL
• Báron György: Még itt vannak, már itt vannak... Montreal
KRITIKA
• Hirsch Tibor: Kutyavilágaink A világ legkisebb alapítványa
• Csejdy András: Reszkírotott hányavetiség Bukfenc
• Erdélyi Z. Ágnes: Eltörölt évek „Semmisnek kell tekinteni...”
• Kis Anna: Hó és mű hó Jeruzsálem. A hó hatalma
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Halálhajó
• Bori Erzsébet: Lesz-e hó karácsonykor?
• Hungler Tímea: Kinek a papné
• Csordás Lajos: A félelem országútján
• Mátyás Péter: Álljon meg a nászmenet!
• Csejdy András: A pénz beszél
FILMZENE
• Fáy Miklós: James Dean felfedezettje Leonard Rosenman

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Beszélgetések a természetfilmről

A flamingó nézettsége

Sipos Júlia

Egy mai átlagnéző egy hét alatt több állat- és növényfajt lát a televízióban, mint egy múlt századi botanikus vagy zoológus egész életében. Darwin szelleme azonban nem lebeg ott a képernyő felett. Beszélgetés Lányi András író- filmrendezővel, Csányi Vilmos biológussal, Darvas Béla növényvédelmi kutatóval.

 

Lányi András: Elmorzsolunk néhány könnycseppet

 

Alkalmas-e a természetfilm arra, hogy a nézőben ökológiai érzékenységet alakítson ki?

Lányi András: Éppen ellenkezőleg. Előrebocsájtom, hogy imádom a természetfilmeket, ma már az egyetlen műsor, amelyet kedvtelésből nézek a televízióban – az a természetfilm. De… nem felejtem el, hogy minél vonzóbb tájakat és növényeket, színpompásabb és érdekesebb állatokat látok a filmeken, annál silányabbnak fogom találni a saját környezetemet és annál közömbösebb leszek a saját környezetem és a hazai élővilág iránt, ideértve embertársaimat is.

Ez a gondolat a televíziózás lényegét kérdőjelezi meg, a valóságnál fontosabb lett a látvány.

L.A.: Pontosan erről van szó. A sokféle képernyőnk – a televízió, a számítógép, az internet – olyan vizuális valóságot teremt számunkra, amelyben kockázat, kudarcok és erőfeszítések nélkül találjuk meg, amit a szemünk-szánk megkíván. Túlságosan könnyűvé teszi a menekülést, a kilépést a valóságból, a saját életűnkből, a saját lényünkből, egy más világ lakóivá tesz bennünket és ez végzetes, mert élni, meghalni, szeretni és megérteni dolgokat mégiscsak ebben a mi egyetlen, múlófélben lévő realitásunkban tudunk. A minket becsapó és elcsábító televízióval szemben a mindennapi élet versenyképtelen. S miközben Cousteau kapitány és Attenborough az én hőseim, mégis azt kell mondanom, hogy ebben a mediális kontextusban, ahol a média a társadalom uralkodó intézményrendszere – visszájára fordul Cousteau és Attenborough nemes szándéka és az ő működésük is hozzájárul ahhoz, hogy még kevesebb vágyunk, igyekezetünk irányuljon egymásra. Lemondunk a szomszédos patakpart szépségeiről, pusztuljanak a mindennapi környezetünkben élő, talán közönséges rágcsálók és madarak, mert kárpótol bennünket a képernyőn látható pompázatos flamingó.

Mégis rengetegen kedvelik ezeket a filmeket...

L.A.: Ha úgy hangzik a kérdés, hogy mit nézzek inkább, a folytatásos szappanoperát vagy egy természetfilmet, habozás nélkül az utóbbira szavazok, de ha azt kérdezik tőlem, hogy hogy a televízióban nézzem az őserdőt, vagy vigyem kirándulni a kislányomat, akkor épelméjű embernek az utóbbit kellene választania. Ezzel szemben statisztikai tény, hogy az emberek elenyésző része, ezreléke választja tévézés helyett a kirándulást.

Most nem az író, hanem a filmes Lányi Andrást kérdezem, milyenek ezek a filmek – filmes szemmel?

L.A.: Nem lehet általánosítani, hiszen ahány természetfilm, annyiféle. Az egyik típus alapelve, hogy a műsornak mindenképpen szórakoztatónak kell lennie és teljesen mindegy, hogy vetélkedőt szervezek, játékfilmet rendezek, vagy a méhek nászi táncát filmezem – a lényeg az, hogy hagyományos dramaturgia szerint azonnali élvezetet okozó drámai szituációt hozzak létre.

Ebben csak statisztál, alárendelt szerepet játszik a csodálatos technikával meglesett pikóhal, amikor legyőzi vetélytársát…

–... tulajdonképpen mintha egy hollywoodi akciófilmet vagy horrort látnánk...

L.A.: igen, minden élőlény kiválóan alkalmas arra, hogy behelyettesíthető legyen az emberek szerepébe, gondoljunk csak az állatmesékre. Van egy másik változat is, egy jóval kevésbé lapos, kevésbé művi és hamis természetfilm, amely híven és szeretettel követi azokat a folyamatokat, amelyekre az ember mindig is kíváncsi volt, és itt – a kissé talán rossz lelkiismeretű leselkedő pozíciójából – megfigyelhetjük ezeket. Mintha azt mondanák ezek a filmek, hogy „Te, ezredvégi ember, aki többet tettél az élővilág elpusztításáért, mint bármely előtted járó nemzedék, neked megadatott, hogy kedvedre gyönyörködhess mindazokban a csodákban, amelyeket elpusztítasz…”

Tehát nem az az igazi természetfilm, amelyben élőlényeket látunk, hiszen ezek lehetnek ugyanolyan manipulált, hamis üzenetet hordozó alkotások, mint bármelyik tizenkettőegytucat akciófilm, hanem azok, amelyeknek a művészi szándéka egy ökológiai szemlélet kialakítása.

L.A.: Az előbbit egy példával illusztrálva: van olyan gyilkos a pók és a légy küzdelme, mint a Terminátoré ellenfelével. A filmek egy része feltár és segít megérteni valamit, önismerethez segít – mert mi is ennek a világnak a részei vagyunk.

A harmadik fajta természetfilm nem a természetről szól, hanem az ember és természet viszonyáról – ez nálunk a legritkább. Ezek a dokumentumfilmek azt mutatják meg, korunk legfontosabb történelmi eseménye: hogyan vált civilizációnk önpusztítóvá azáltal, hogy létfeltételeit immár tűrhetetlen mértékben semmisíti meg. Sok ilyen dokumentumfilmre lenne szükség, akár tudományos, ismeretterjesztő munkákra – ebben az angolok és a franciák nagymesterek – akár a pusztulással szembesítő politikai-szociográfiai dokumentumfilmekre.

A hazai dokumentarista műhely nagyon erős. Hol vannak az erről szóló művek?

L.A.: Egyrészt a magyar dokumentumfilmes hagyomány veszélyben van, mert a televíziók mellőzik a dokumentumfilmeket, a társadalmi problémákról úgy adnak hírt, hogy a stúdióban beszéltetik az illetékesnek vélt szereplőket – ahelyett, hogy megmutatnák a problémákat. Másrészt a döntési helyzetben lévők úgy ítélik meg, hogy nincs szükség nyugtalanító filmekre. Ezt véletlenül személyes példával támaszthatom alá. Pályáztam egy környezetvédelmi filmsorozat tervével – még filmrendező koromban – de már a független televízióban, és ezt a pályázatot nem nyertem el, mert az elemző dokumentumfilm helyett egy magazinműsort ítéltek kedvezőbbnek, mondván, nincs szükség olyan nyugtalanító dokumentumfilmekre, mint amilyet én 1990-ben az Utolsó előtti napon című sorozatomban bemutattam.

Van itt még egy fontos tényező: a pénz. Amíg én hosszan vacakolnék azzal, hogy mitől életveszélyes a levegő Magyarország kisebb és nagyobb városaiban, addig a szakértő öt perc alatt elmondhatná, mi hogy van, vágóképben bemutatható lenne néhány beteg gyerek és néhány füstölgő kémény. A megtakarított értékes adásidőben pedig egy busásan szponzorált vetélkedőműsort lehetne sugározni, a vetélkedő kérdései között akár még néhány ökológiai tárgyú is akadna. Reklámbevételre van szükség, nem dokumentumfilmre.

Ha már a reklámnál tartunk, Európa számos televíziójában találkozhatunk ökológiai, környezetvédelmi reklám-etűdökkel. Ez nálunk hiányzik.

L.A.: Ezeket nem ismerem, de a „környezetvédelmi” reklámoktól félek, mert általában nem igazak. Üzleti fogásként élnek vele, a gyárak ugyanúgy gátlástalanul csak a profitra gondolnak, miközben csaliként alkalmazzák a „környezetbarát” szót…

E szerint eleve kizárt, hogy képi megjelenítéssel közelebb kerüljünk a természethez vagy a természetességhez?

L.A.: Nem. Ha optimista akarok lenni, akkor azt mondom, hogy az ember, aki annyi veszélyes állatot megszelídített, a farkasból hűséges ebet nevelt, szerencsés esetben még domesztikálhatja a televíziót is, habár ennek semmi jelét nem látom. Ugyanis Cousteau és Attenborough filmje után jön a reklám és a következő műsor, amely nyomtalanul törli el az előző információt és a katarzist is. Elmorzsolunk néhány könnycseppet a kipusztuló cetfajokért és vége… Hiszen a televízió egy műsorfolyam, amelynek éppen az titka, hogy minden következő információ eltörli a megelőzőt.

 

Csányi Vilmos: Tanítottam, de nem láttam

 

Ön néz-e természetfilmet?

Csányi Vilmos: Természetesen, miután biológus vagyok, időnként megnézem azt, amiről beszélek, tanítok, amivel dolgozom…

Nem érzi-e úgy, hogy mivel az állatok és közénk ékelődik a kamera, a technika, soha nem kaphatunk „természetes” képet az élővilágról?

Cs.V.: Nekem erről más a véleményem. Volt egy hősi korszaka a természetfilmezésnek, amikor egy lelkes biológus vagy rendező-operatőr egymaga elindult megkeresni egy különleges állatot vagy növényt és próbálta felvenni életük rejtett titkait, ezeken a filmeken jól látni a hősies erőfeszítést. Ahhoz ugyanis, hogy az ember valamilyen érdekes, a fajtára jellemző apróságot elkaphasson – esetleg egy évig kell figyelnie azt az állatot. A hőskori filmezést mára fölváltotta a precíz csapatmunka, példaként Attenborough sorozatait említhetem, amely mögött hatalmas, profi stáb többéves munkája áll. Minden egyes állathoz tartozik egy szakértő, aki évek óta a legfelsőbb fokú tudományos szinten csak azzal az állattal foglalkozik. A BBC-nél az Élet a földön sorozatnak 60 millió font volt a költségvetése. Elképesztően nagy összeg. Éppen most készítik a madarakról szóló sorozatot, ehhez először szakértők vázlatot készítenek, hogy az etológia, illetve a biológia szempontjából ma milyen kérdések érdekesek, milyen madarak jöhetnek számításba. 10-15 szakértő dolgozik ezen. Ezután olyan madarakat keresnek, amelyek egyfelől látványosak – hiszen a filmnek eladhatónak kell lennie, másrészt van olyan szakértőjük, aki az adott pillanatban megmutatja, hogy melyik részlet érdekes. Ezután készül egy forgatókönyv, amelyben minden jelenetre legalább három változat – három állat létezik. A következőkben lép színre David Attenborough, aki maga is biológus, tehát szakértőként nyúl az anyaghoz. A végső szöveget azonban ismét szakértők nézik át, nehogy valami félreérthető kerüljön bele, és ezután kezdődik a stáb munkája. Például az Északi-tenger egy bizonyos szigetén él egy lile-féle, csak három napig lehet látni a hímek különleges udvarló táncát. Most képzeljük el, hogy a sziklás szigeten, októberi fagyban kell forgatni egy csónakból, mert nem lehet kikötni… és a három napból kettő ködös – tehát összesen egy nap volt hasznos, amikor felvehették a táncot, ez hihetetlen pénz.

Mindez mégis jó üzlet lehet, hiszen a természetfilmek a világon mindenütt a legnépszerűbb és nézettebb műfajt jelentik. Bárhol eladhatóak.

Cs.V.: Annyi biztos, hogy az Élet a Földön most tart az ötmilliomodik nézőnél. Ez azért fontos, mert ezek a filmek olyan rejtett dolgokat is megmutatnak, amik esetleg elvesznek, az állatok kipusztulnak és többé már nem is láthatjuk őket. Az egyik részben például láthattuk a mexikói jukkamolyt. Magas hegyek között él és jukka virágába tojja a petéit, de mielőtt a petéit lerakja, a porzókról virágpollent gyűjt és azzal megtermékenyíti a virágot. Ezt 1870-ben pontosan leírta egy Morgan nevű biológus és ezt tanítjuk az egyetemen, mert érdekes, hogy ez a moly egy genetikai program alapján rovar létére képes arra, hogy az utódai érdekében ilyen bonyolult műveletet elvégezzen. Én is tanítottam – de soha nem láttam! Amikor először láttam a filmen, hogy ez hogyan történik –, akkor én is tátottam a szájam. Az Attenborough-filmekben tényleg a lényeges problémákat filmezték le, az egész biológiai tudomány a filmek mögött áll… De mondok egy ellenpéldát is, hogy hogyan nem szabad… Vetítették régebben a Sivatagi show című filmet, amely nagyon népszerű volt, sokan megnézték. Bár nem természetfilmnek hirdették, mégis állatokról szólt, és a nézőknek tetszettek a részeg majmok és egyéb „helyes” állatjelenetek. De a kicsit is hozzáértőket a guta ütögette, mert a film idomított állatokkal, fiktív történetekkel, valótlan jelenetekkel volt tele. A majmok nem rúgnak be a romlott körtéktől, mert nem eszik meg. Az állatok ugyanis utálják az alkoholt. Ha a romlott gyümölcstől az állatok úgy dülöngélnének, mint ott, akkor a ragadozók azonnal felfalnák őket… Hangsúlyozni kellett volna, hogy mindez idomítás, és nem a valóság.

Ön szerint mitől függ, hogy egy ország kultúrájában hol a helye a természetfilmeknek? Miért éppen a BBC az élenjáró ebben? Történeti okok magyarázzák, vagy a tudomány társadalmi helyi értéke?

Cs.V.: Mindkettő igaz. Az angol társadalom egyébként hagyományosan állatbarát, nézzen meg egy angol könyvesboltot, összehasonlítva egy hazaival. Mennyivel több gyönyörű könyvet talál ott állatokról, növényekről. Vagy például a madárfigyelés. A legkülönbözőbb foglalkozású emberek hobbija ez, százezrek járják az erdőt, mezőt, figyelik a madarakat és jegyzeteket készítenek róluk. Természetesen ezért kedvelik a természetfilmeket is.

– Egyébként a francia természetfilmek is az ottani tudomány magas rangját dicsérik. Látta a Mikrokozmoszt?

Cs.V.: Igen, de nekem kevésbé tetszett, mint másoknak, úgy vélem, hogy ilyen kiváló technikával valamilyen ökológiai üzenetet kellett volna közvetítenie. Kicsit többet, mint felnagyított hangyákat.

Milyen ökológiai üzenetet kellene kapnunk a természetfilmektől?

Cs.V.: Sokféle üzenetük lehet, az egyik, ma talán a leglényegesebb az, hogy a sokféle különböző faj rendszerré szerveződik össze, mindegyik élőlény a másikhoz kapcsolódik és amikor eltűnik egy rovar vagy egy madárfaj, akkor nem tudhatjuk, hogy az ökológiai szövetben milyen változásokat okozhat eltűnésük. A bonyolult rendszereknek ez a természete, és ez a felismerés még nem vált mindennapi tudásunk részévé.

Jobb lenne-e, ha a természetfilmek élvezete helyett inkább kirándulnánk és nemcsak a látványt fogadnánk be, hanem kezűnkkel érintenénk a természetet?

Cs.V.: Ha 6 milliárd ember mind kirohanna a természetbe, akkor pillanatok alatt tönkremenne még az a kis természet is, ami megmaradt. A természethez való viszonyunknak különböző szintjei vannak. Van, akit az ragad meg, hogy milyen szép egy madár tollazata, vagy egy rovar szárnyának a rajzolata – művészi kielégülést kap és ez elég neki. Nem kér belőle többet, mert utálja a büdös, harapós, piszkító állatokat. Mások viszont kedvet kapnak egy erdei sétához.

A legfontosabb, hogy kevés embernek adatik meg, hogy amikor kimegy a természetbe, akkor ott értse is, hogy mi zajlik, mi miért történik. Ezek a filmek, ha jók, akkor óriási tömegeknek adhatják meg azt a tudást, hogy egy Föld van és ennek mi is részei vagyunk. Új tudást adhatnak a globalizálódó világ új kultúrájához.

 

Darvas Béla: A pokol egy darabja Garéban csücsül

 

Ön szerint, aki rendszeresen publikál ökológiai tárgyú írásokat, van-e hatása a környezetvédő filmeknek? Azt látom, hogy például a riói konferencia után semmi sem változott – van-e akkor értelme a vészkiáltásoknak?

Darvas Béla: Előrebocsátom, hogy én személy szerint nem vagyok ökológus, csak az ökológia iránt érzékeny ember. Az ökológia gyűjtőtudomány, amely maga nem képes a problémákra választ adni, ezt csak az adott kérdésre szakosodott tudomány, vagy specializált szakember teheti meg. Hogy ezeknek az írásoknak vagy filmeknek milyen a hatása? A tudás közvetítője az oktatás – amelybe a természetfilmek és a cikkek is beletartoznak. A kérdéshez tartozik, hogy Magyarországon a tudomány támogatása rendkívül alacsony, 1989 óta a GDP 0,7–1,4 százalékát teszi csak ki. Az ökológia ezen belül is nehéz helyzetben van, például szárazföldi állatökológiával foglalkozó intézmény nem is létezik Magyarországon. Napjainkban próbálkoznak a megteremtésével, de úgy látszik, komoly pénzügyi akadályok tornyosulnak elé. A társadalom pedig oly módon szeretné megoldani az ökológiai problémákat, hogy a megszokott kényelem és ellátottság változatlan maradjon.

Az a nagy kérdés, hogy elvárható-e az emberektől, hogy a megszokott kényelmükről lemondjanak? Én úgy vélem, hogy reálisan nem várható el. Ezért azt kívánják a tudománytól, hogy találjon ki – ha lehet – környezetkímélő megoldásokat úgy, hogy az ő kényelmük ne változzék.

Én elég szkeptikus vagyok. A vegyipari forradalom négymillió vegyületet szabadított az emberiségre, a régi, mérgező vegyületek egy részét kivonták, más részét nem. Például a DDT, amelyet betiltottak Észak-Európa és Amerika területén, még mindig mérgezi a világot, mert a gyárak teljes vertikumukat áttelepítették Afrikába, ahol fokozottabb és intenzívebb a gyártásuk, mint valaha. Egy másik példa: ma a Magyarországon forgalmazott rovarölő szerek 25 százaléka környezetvédelmi szempontból veszedelmes. Viszont olcsók. Az új technológiák beáramlása éppen azért lassú, mert drágák, hiszen drágán megrendelt toxikológiai vizsgálatokra épülnek. Nos én éppen azért írok a szélesebb nyilvánosság számára ezekről a problémákról, mert úgy érzem, hogy a szakmai nyomás nem elégséges. Az emberekhez kell fordulni, megismertetve velük a veszélyeket, hogy tudják, mit kellene visszautasítaniuk.

A természetfilmek is a civil társadalomhoz szólnak.

D.B.: Igen, de súlyozni kellene a témák között, kiválasztani a legfontosabbat és azt bemutatni. Például disszonánsnak érzem a hatmillió forintos elektromos autót bemutató filmet akkor, amikor olyan súlyos környezeti problémáink vannak, mint a vegyigyárak hulladéktárolásának megoldatlansága, vagy az olcsó, de veszélyes növényvédő szerek használatának következményei. Magyarország környezeti állapota igen szomorú és ezeket a problémákat nekünk kell megmutatnunk és megoldanunk. Én tehát az ismeretterjesztést tartom a legfontosabbnak.

Igen, de ezek sokszor bonyolult tudományos magyarázatot igényelnek. Nyilván nehéz mindezt képileg megjeleníteni.

D.B.: Ez az adott témától függ. Például a garéi hulladéktárolóról láttam néhány mellbevágó képsort, ijesztő volt, ahogy rohadtak a hordók. Az Agent Orange nevű gyomirtó szerrel a vietnami háborúban a dzsungelt permetezték és ennek következtében teratogén hatások léptek fel – azaz torzszülöttek jöttek a világra. Ez egy kombinált hatóanyag következménye, amelynek egyik vegyülete a dioxin. Ez a dioxin ott van a garéi tárolóban… A vietnami pokol egy darabja Garéban csücsül…

Azt mondta, hogy szkeptikus – ezek szerint nem lát semmilyen fényt az alagút végén?

D.B.: Optimista csak annyiban lehetek, hogy hosszú hallgatás után megszólaltam, tudván, hogy írásaimmal komoly ellenérzést váltok ki. De a világ tudósai is megmozdultak, figyelmeztetést küldtek az emberiségnek, kérdés, hogy ennek mennyi lesz a foganatja. Az erre érzékeny emberek, ha ezekről a kérdésekről szóló filmet látnak – talán megpróbálják ennek megfelelően átrendezni az életüket, de nem csak ezen múlik. Itt technológiaváltásra – vagyis sok pénzre van szükség. S miközben egy multinacionális vegyigyár finanszírozza a biotechnológiai fejlesztéseket, sokszor utólag derül ki, hogy az új produktumok is veszélyesek. Ami pedig leginkább aggaszt, az a technológia-transzfer a fejlődő világ felé: Ezzel a címmel egyébként egy indonéz orvosprofesszor írt könyvet, ami tavaly került a kezembe, pontosan leírja, hogyan jutnak Afrikába mindazok az elavult és környezetszennyező technológiák, amelyeket Európából és Amerikából kitiltottak. Szomorúbbat én még nem is olvastam.

Így hát még fontosabb, hogy a Föld lakói „zöld tudattal” éljenek…

D.B.: Vigyázni kell ezzel a kifejezéssel. Sokan rossz értelemben zöldek: érzékelik a problémákat, a természetfilmekből és egyéb olvasmányaikból kialakítanak egy képet, félelmek jelennek meg bennük és ezt közvetíteni szeretnék, de ehhez nincsen megfelelő tudásuk, így félig értik meg az összefüggő jelenségeket. Abban a vitában tehát, amelyben, az egyik oldalon megjelenik az ipar vagy a mezőgazdaság, mint környezetszennyező, a másik oldalon az igazából tájékozatlan „zöld”, az utóbbi feltétlenül alul marad. Itt pontos érvrendszer nélkül mindaz rosszul sül el, amit szeretnénk. Amit a környezetvédő filmek bemutatnak, az mindig akut probléma – ennek a bemutatása soha nem lehet kérdés –, a magyarázatnak kell nagyon pontosnak lennie.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/12 06-09. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1704