KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
   2004/szeptember
• Vaskó Péter: Minotaurusz-rend Titkos társaságok
• Beregi Tamás: A király álma Arthur-legendárium
• Kubiszyn Viktor: Kémiai menyegző Az okkult film
• Molnár Gál Péter: Orfeusz alászállt Marlon Brando
• N. N.: Marlon Brando (1924–2004)
MAGYAR FILM
• Hirsch Tibor: Csak a húszéveseké… Fiatal film
• Varga Balázs: Egyről a kettőre Török Ferenc: Szezon

• Fekete Ibolya: „Kívül van a történelmen” Holocaust és mozgókép
• Kemény György: Halál-klip Auschwitz Album
TELEVÍZÓ
• Dániel Ferenc: Aranylábak A berni gyász
DVD
• Pápai Zsolt: Missouri, kolorlokál Vincente Minelli: Találkozz velem St. Louisban
KRITIKA
• Bikácsy Gergely: Nevető viaszarcok Pedro Almodóvar: Rossz nevelés
• Vágvölgyi B. András: Kampányfilm Michael Moore: Fahrenheit 9/11
• Muhi Klára: Euroszkeccs Európai víziók
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Terminál
• Vincze Teréz: Az élet nélkülem
• Nevelős Zoltán: McDagadsz
• Pápai Zsolt: Carandiru
• Vaskó Péter: A hazugsággyáros
• Varró Attila: A sötétség krónikája
• Hungler Tímea: Garfield
• Köves Gábor: Az igazi szőke
• Dóka Péter: A semmi

             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Európai víziók

Euroszkeccs

Muhi Klára

Töredezett mozaikkép az Egyesült Európáról, huszonhat rendező szkeptikus pillanatfelvétele.

 

Isten azt mondja, igen… és az EU mit mond?

Beszéljük meg Európát mi, filmrendezők, európai vizionáriusok is! A belépést, meg a kívül maradást. Ezt a kétezer éves nyelvi, etnikai, morális, hitbéli zsibvásárt itt az északi féltekén, mely roskadozik a kultúrától és a szörnyű történelmi emlékektől! Beszéljük meg a környezetszennyezést, az örök történelmi exodusok várható újabb drámai fejezeteit, a gyerekeinket, a szegényeinket, az asszonyainkat, a bevándorlóinkat! Beszéljük meg újra Jézus Krisztust, meg a csodákat! Mindenki kap öt percet, mint a parlamentben, Máltától Dániáig, Ciprustól Lettországig; Greenawaytől Tarr Béláig.

Jóllehet, a felkérések nem mindig ennyire reménytelenül nehezek, a rendezők szokták szeretni a szkeccsfilmeket. Vélhetően, mert a szkeccs szabad ujjgyakorlat, amikor épp amúgy sincs mit csinálni. Nem is túl nagy a tét – hacsak a kollégákkal való azonnali megmérettetést nem vesszük – ráadásul szabadon ki lehet próbálni egy-egy új vizuális gondolatot, vagy továbbfejleszteni a régit. A néző viszont többnyire csalódott. A szkeccsfilmekkel gyakran úgy jár az ember, mint Mátyás király az okos lánnyal, meg a szitába tett galambbal: „Hoztam is meg nem is.”...Néztünk ugyan valamit közel két órán át, de a sok gondolat- és képforgácsból valahogy sehogy sem kerekedik ki értelmes filmes állítás. Nem nagyon cáfol rá erre egyik ismert példa sem – a réges-régi Rogopagtól a tavalyi Jött egy buszig, vagy a 10 perc összeállításokig. De mivel épp friss tagjai lettünk a vén Európának, illetve örökös tagokként muszáj megértenünk az újjáépülőt, érdemes megnézni, mit mond a filmesek parlamentje!

Mindenfélét, mindenféle színvonalon.

Jean Troell tekintélyes svéd „honatya” – első hozzászólóként – azon zsörtölődik, hogy micsoda hely az, ahol egy ronda, sárga műanyaglappal kötelezően megbillogozzák a haszonállatokat (A sárga cédula). Majd meg is mondja/mutatja: ez bizony a Magritte által vizionált szürreális büróvilág, ahol esőzés idején csak úgy zuhog az égből a sok keménykalapos hivatalnok.

Dán kollégája, Christoffer Boe ehhez hozzáteszi, hogy a nyakkendős Európa-hivatalnokok e pillanatban még a kontinens nevét is sem tudják kimondani: „Már nem álmodom Európáról, egyszerre csak úgy eltűnt...” - nyögi csalódottan testes bürokratája, aki szinte Troell filmjéből csöppent ide.

Az „új tag” észt Arvo Iho is euroszkeptikus (Euroflot). Példabeszédének teljesen eukomform, angolul csicsergő csinos szőke hősnője mindössze Párizsba szeretne repülni az Euroflottal, de csak Kafka és Josef K. elhájtekesedett akta- és űrlapországába sikerül megérkeznie.

Szomszédja, a lett Lula Pakalnina csendesen és bizonytalanul csak tolmácsolni szeretné honfitársai reménykedő üzenetét, mely néhány tucatnyi, találomra kiválasztott, kamerába pillantó lett tekintetből összeáll: „Jó lesz nekünk...”

A máltai felszólaló Kenneth Scieinca ellenben szépen, cirkalmasan beszél (A sziget) sajnos belőle egy kukkot sem értünk.

Bezzeg Martin Sulík szlovák rendező-képviselő úr! Zene füleinknek... Egy rövidre fogott groteszk példabeszéd az övé (A csoda) a szeplőtlen (újra)fogantatás elképzelhető kelet-európai fogadtatásáról. A 16 éves falusi kislányt meglátogatta a Szűzanya, mondott neki mindenfélét, majd közölte vele, hogy gyermeket vár. De se az apja, se az anyja, se a papja nem hisz neki. „Persze, majd pont Te!” – dohog a mama. „Az ember járt a Holdon, birkákat klónoznak, te meg szeplőtelen fogansz!. … Micsoda szégyen!” – kontráz a Fekete Péter apukájának derék szlovák filmes klónja. De amikor az abortusz lehetőségeit latolgatják, a papból mégis előbújik az óvatos, pragmatikus közép-európai: „Azért azt tán mégse… Mit lehessen tudni”.

Tulajdonképpen az olasz Francesca Comencinit szeretné Sulík lélekben megerősíteni, aki mindössze annyit lehel oda erőtlen kis felszólalásában, hogy: „Nagyon nagy a kosz, Velence ötszáz éves épületei a világ legkoszosabb vizében áznak”. És hogy itt már tényleg csak a csoda segíthet (Anna Margherában él).

Ezek a kelet-európai „újak” persze nemhogy az EU-n, de még a Jóistenen is viccelődnek. A cseh honatya, Sasa Gedeon elénekeltet egy hazafias cseh dalt a prágai kultúrattasékkal (Unisono); kínos, röhögtető mutatvány. Malgorzata Szumovszka (Keresztút) pedig a lengyel frissen belépettek nevében két gyászhuszárral lecserélteti a keresztútnál álló sokat látott, időette Megváltót: új tánchoz új férfi kell, ez a lényeg. A kaucsukrózsaszín, frissen fröccsöntött Krisztus biztatón mosolyog a lengyelekre, mint egy sorsjegynyertes.

Néhányan aggódnak az EU-ban eluralkodó bábeli nyelvzavar miatt. Andy Baush dolgozatában (A nyelviskola) litván kurvák tanulják megértetni magukat Luxemburgban. De melyik nyelven? A strici angolul veszi fel a rendelést, a nyelvtanár franciául exkuzálja magát, a nyelvlecke ilyesfajta példamondatait , mint: Ó tigrisem, ilyen orgazmusom még sosem volt! – megintcsak angolul kellene a lányoknak bemagolni.

Kisebb vita alakul ki a bevándorlók ügyében. A görög Constantin Giannaris képviselő hangja kissé elvész a sokadalomban. Valami olyasmit mond, hogy náluk román-bolgár-orosz-pakisztáni-török-jugoszláv bevándorlónak lenni – ha a sűrű hivatali sorbanállásokat nem számítjuk – nem a legrosszabb állapot.

A portugál Theresa Villaverde (Hideg, háborús vizek) mindössze néhány dokumentumrészletet prezentál a világ ki tudja melyik vidéke felől úszva érkező menekültekről, de mivel képeit nem kommentálja, azok sokkal nyugtalanítóbbak, mint általában a vacsora mellé feltálalt hasonló felvételek valamelyik EU- tévéhíradóban.

A legnagyobb súlya e kérdésben kétségkívül az ír Aisling Walsh próféciájának van (A láthatalan ország). Az ő EU-bürokratája egy modern látnok-hivatalnok, aki nagyon is tudja mennyi szenvedést hoz majd az általa kitalált közös EU-jövő: „Vannak, akik most csomagolnak, és új életet keresnek. Ők a kísértetek, a csempészáruk. A menekültek, a kivándorlók, a potyázók, akiket mindig visszaküldenek a feladóhoz. Csak az embercsempészek és rabszolgakereskedők örülnek majd nekik... Az Úr szól Beckettel: próbáld keményebben, próbáld újra! Az Úr igent mond, az EU nemet. A média nemzeten-kívülinek mondja majd őket, élősködőnek, idegennek, állásrablónak. Én azt mondom, embertársaim”.

Apropó, média… Érdekes módon csak Theo Van Gogh holland hozzászóló céloz arra a nyilvánvaló tényre, hogy a televízió a bárgyú egyenműsoraival valójában már rég megvalósította a nézők közös Európáját. Eurokvíz című műsorába (melyre tökéletesen illik Jeles András tömör, friss tévémeghatározása: „Úszik benne minden, ami nincsen”) betrappol egy bumfordi lilaruhás, negyvenes nő – Elsbeth, a hollandiai Harlemből – és azt ugyan bónusz pontért se képes megmondani, hogy mi Albánia fővárosa, de mindent kipakol az átlageurópai múltból és jelenből, ami nem odavaló: alkoholizmust, válást, holocaustot, terhességi pszichózist, látens gyerekgyűlöletet.

Sok minden úszkál ebben a kétórás szkeccsfilmben is, ügyek, ötletek, aggodalmak, csak nagyhatású, gazdag jelentésű originális képi gondolatból van kevés.

A török nevű, német Fatih Akint említenénk azért (Avítt, gonosz dalok), aki olyan érzékeny, intelligens és tanulékony, hogy pillanatra azt hisszük, a nagy Fassbinder szól hozzánk. Fatih bonyolult, ideges retróérzéseket komponál a Schumann megzenésítette Heine-vers (Lidérces álmok) szcenírozásába. Veronika Vossra emlékeztető médiumán a német romantika öröksége, a nagy német birodalmi érzés, és a toleráns, kelet felé is nyitott új németség tudat egyaránt végigráng. Mindenképpen az egyik leghatásosabb felszólalás…

Akárcsak Peter Greenaway zuhanyzós látomása (Európai tusfürdő), melyben éltes meztelen európai férfiak és nők lépnek egymás után egy óriási közös zuhany alá, pocakjukon, combjukon, hátsójukon rikító színekkel, mint megannyi élő zászló – csorog a lefolyóba a sok nemzeti szín. De mikor már szinte mindenki ott van, a víz eláll. Pedig volna még mit lemosni… Ki tudja mit akar mindez jelenteni? Greenaway tán előre látta a júniusi csúfos parlamenti választásokat, ahol elakadt az egész integrációs folyamat? Vagy tán emlékeztetni akart a zuhanyrózsa egyértelműen baljóslatú történelmi (és filmtörténeti) konnotációira?

Hasonlóan enigmatikus Tarr Béla hozzászólása is, a Prológus, mely egyetlen kocsizó beállítás egy végeérhetetlennek érzékelt tömött sorról. Magyar nyomorultakról, számkivetettekről, nehézsorsúakról, akik összezsúfolódva, türelmesen várnak valamire. A hátráló kameratekintet végül befog egy kis ablakot, (tán a mennyországét, tán az EU-ét, vagy csak a menhelyét) – amit kinyit egy kedves, angyalarcú lány, és kiadja rajta az első ételadagot.

 „Ó Európa, kicsi de csinos. A legtakarosabb földrész – írja Konrád György. Itt lett a gondolkodó én a gondolkodás legfőbb tárgya. Itt tanuljuk a legélesebben, hogy az Én és a Világ az nem egy. Ami másutt abszolút, az itt viszonylagos. Megtanultunk semmilyen emberi állításnak nem adni maradéktalanul hitelt.” A filmesek Európa parlamentjében is az marad a legfontosabb, hogy kételkedhessenek, és kételkedve szólhassanak. Hogy mondhassák a magukét. Persze mindannyian úgy járunk jobban, ha nem csak öt percben.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2004/09 56-57. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1802