KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
   1994/január
KRÓNIKA
• Ember Judit: Haláli történet Szörény Rezsőről
FEDERICO FELLINI
• Balassa Péter: Maga
• Kovács András Bálint: Fellini zűrzavar
• Böszörményi Géza: Fellini Circumdederunt
• Mészöly Miklós: A képzelet rab szabadsága
• Nádas Péter: Halál hajnalán
• Jancsó Miklós: A nézőhöz
• Bojár Iván András: A fölösleges kavics
KRITIKA
• Dániel Ferenc: Visszhangtalanul Léolo
• Koltai Tamás: Ilyen az élet A tölgy
LÁTTUK MÉG
• Boglár Lajos: Powaqqatsi
• Barotányi Zoltán: Szigorúan piszkos ügynök
• Sneé Péter: Tehenek
• Bíró Péter: A szerelem tiltott ösvényei
• Harmat György: Jöttünk, láttunk, visszamennénk!
• Turcsányi Sándor: Árral szemben
• Tamás Amaryllis: Dennis, a komisz
• Sárközi Dezső: 2 és 1/2 kém

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Powaqqatsi

Boglár Lajos

Alcíme szerint a film az átalakuló életről szól: de mit tudhattunk meg az életről és az átalakulásról?

A Harmadik Világban járunk: arcok, gesztusok, helyzetek, tarka etnikai kaleidoszkóp, vizuális orgia fojtott ritmusú, lassított képekkel. Szemek, lovak, cipekedő emberek, csónakok, verejtékes hátak, falvak, piacok, piramisok, templomok, vonuló tömeg. Az Andokban vagyunk, majd egyszer csak Indiában, azután Afrikában, hirtelen a nyugati világ fémszerkezetei magasodnak elénk, reklámarcok zuhataga, blokkházak sora és vonuló tömeg váltja egymást, alagút, autók, guberálók, neonfények, dögkeselyűk, hosszan kitartott falfelirat előtt kisgyerek: „éljen a gerillaháború”; majd imádkozók, egy óriáshinta, ismét arcok és szemek, és így tovább...

Hatalmas különbségek, és mögöttük az egység, ahogyan ezt hirdeti többezernyi kötet, és a Faces of Culture című, 26 részes amerikai tv-sorozat, amelyet sokakkal egyetemben bizonyosan Reggio is látott.

Embertömeg: aranyláz hajtotta hangyasereg, sárosbarna termeszek. Mit tudunk meg róluk? Kiderül-e, hogy a képsorok Brazíliában készültek? Serra Pelada vagy Carajás földje rejti magában a hőn áhított aranyat? Rabszolgákról van szó? Az emberi testek irtózatos kizsákmányolásáról? Azt hihetjük, mindezt néhány vagy akár egyetlen emberért teszik. De ott mindenki magának dolgozik, s aki szerencsés, néhány aranyszemcsével gazdagodva térhet éjszakai szállására. Nem tudhatja, mire ébred, így talán le sem fekszik, nehogy kifosszák.

Az ismétlődő, ritmikus cselekvések biztos jelei az alkotó életformának. Az ember alkalmazkodik környezetéhez, és egyúttal át is alakítja, humanizálja. Több ezer éves törekvése ez az Óvilág és az Újvilág lakóinak. Az emberiség egysége éppen abban jelentkezik, hogy hasonló szükségletei vannak: mindenkinek kell ennie, laknia valahol, be kell fednie testét valamivel, fel kell oldania szexuális feszültségeit, és szüksége van – vagy legalább is volt – az együttműködésre, egy szervezetre, amely a túlélést biztosította és biztosítja. A megoldások azonban nagyon eltérnek egymástól.

Powag a hopik nyelvén sámánt jelent, azt az embert, aki a törzsi közösség szemében az élet folyamatosságát biztosítja, s ehhez nem elégséges elfogadni a környezet kínálta javakat, hanem gyakran emberfeletti energiákra van szükség. Lévi-Strauss zseniális meghatározása szerint, a civilizált társadalmak mérnöki tevékenységének ellentéte a sámánok szertartása: amit a sámán mágiájával művel, nem egyéb egyfajta barkácsolásnál, hiszen a tradíciók béklyójában a sámán nem képes megújulni, legfeljebb átcsoportosítja meglevő, hagyományos „eszköztárát”... A mérnök azonban változtathat koncepcióján és technikai felszerelésén...

Hatalmas hit kell annak elfogadásához, hogy egyetlen minőség rendszeres és folyamatos ismétlése – biztosítva a stabilitást – jelenti a túlélést. Ez a mágia egyik funkciója. Kérdés, hogy hova vezet a folyamatosság?

Ha megtaláltuk a választ, miszerint a kultúra különböző megoldásokat tud az alapvető emberi szükségletek kielégítésére, miért nem vesszük ezt tudomásul? Miért akarunk minden áron beavatkozni ebbe a folyamatba? Van, aki nemcsak magyarázni szeretné a világot, hanem megváltoztatni azt – bár ehhez aligha elégségesek a révedező álmok!

Reggio szokatlan lassított révületbe hajtja nézőjét. Nyújtott ritmusaival, a homogén zenei háttérrel, a ragyogó fotók bűvöletével elhiteti vele: milyen csodás a világ! Ha a lassított szekvenciákat normális sebességben látnánk, és hozzá a kísérő muzsikát is felgyorsítanánk, talán nem is néznénk végig a verejtékező Harmadik Világ ezerszer látott képeit.

De mi lehet Reggio véleménye erről a világról? Kontrasztokkal dolgozik, s ez jelzi, van értelme a változásoknak. Korábbi filmjében (Koyanisqatsi) környezetünk, társadalmunk, kultúránk kiúttalannak tűnő, reménytelenül „kizökkent” állapotát mutatta be, erőszakkal, pusztítással. Azt a sivárságot, amely a civilizáció betörése nyomán sok helyütt, így a Harmadik Világ számos pontján eluralkodott.

A Powaqqatsi az átalakítás, az átalakulás mellett voksol. S feltűnő, hogy nem az erőszak, a harc jelenik meg itt, mint a kulturális változás szükséges eszköze, velejárója.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1994/01 55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=183