KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
   2004/március
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró

• Takács Ferenc: Az árulás szelleme Kazan és démonai
• N. N.: Elia Kazan filmjei
• Dániel Ferenc: Csillagos-sávos paranoia McCarthy és kora
• Strausz László: Kép és bűnhődés Hollywood cenzorai
MAGYAR MŰHELY
• Horeczky Krisztina: Sorsok a szeren Beszélgetés drogról és filmekről
• Gelencsér Gábor: Ember-tan Az igazság napszámosa
• N. N.: Ember Judit dokumentumfilmjei
• Murai András: Emlékezünk, tehát vagyunk Befejezhetetlen múlt
HORROR
• Varga Zoltán: Óh, irgalom anyja! Családi horror
• Varró Attila: A testrabló támadása Cronenberg parazitái
KULTUSZMOZI
• Kubiszyn Viktor: A félelem csak álom Charles Laughton: A vadász éjszakája
KRITIKA
• Reményi József Tamás: Szólva lett Magyar szépség
• Vaskó Péter: Humor és Magor Magyar vándor
• Pápai Zsolt: Mese hallal Nagy hal
• Ágfalvi Attila: Egy kaliforniai hihetetlen kalandjai Pesten Mix
• Vágvölgyi B. András: Japánóra Elveszett jelentés
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Hideghegy
• Köves Gábor: Lebegés
• Nevelős Zoltán: Torremolinos 73
• Pápai Zsolt: A felejtés bére
• Köves Gábor: Az utolsó szamuráj
• Kis Anna: Ikrek
• Varró Attila: Ördögi színjáték
• Herpai Gergely: Vas
• Tosoki Gyula: A pillangó
• Kovács Marcell: Nem félek

             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Beszélgetés drogról és filmekről

Sorsok a szeren

Horeczky Krisztina

A drog évtizedeken át tabunak számított nálunk, beszélni róla, képekben megmutatni nem lehetett, vagy ha mégis, mindenért a drogost tették felelőssé; az utóbbi idők magyar dokumentum- és játékfilmjeinek alkotói már más szemmel néznek a szenvedélybetegekre.

 

Dr. Csernus Imre pszichiáter, az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet VII. Osztályának orvosa a legelismertebb hazai szaktekintély a „menekülő ember” kezelésében. Maga is szenvedélybeteg volt, közel másfél évtizede kipróbálta majd’ az összes drogfajtát. Drogma című könyvében (melynek társszerzői hajdani kezeltjei, Dobai Benedek és Tárnok Alfonz) „kommandós kiképzés”-hez hasonló első beszélgetéseiről és pácienseiről – mindenkin átgázoló „rabszolgák”-ról ír. Vezényszavai: az elveszett önérzet visszaszerzése, őszinteség, tudatos önfejlesztés. Az impulzív-„teátrális” fehér köpenyt sutba vágó pszichiáter dolgozott Bozsik Yvette Csoportterápiájában, Szász Jánosnak, a Gyulai Várszínházban megrendezett Marat/Sade-jában, és a rendező munkatársa lesz Csáth Géza Egy elmebeteg nő naplója című írásának külföldi, filmes adaptációjában. Januártól sajátos „talk show”-t vezet az egyik televíziós csatornán.

Dr. Csernus Imre beszélgetőtársai: Surányi Judit szociológus, aki a módosult tudatállapot tanulmányozására egy évet töltött ösztöndíjasként Amszterdamban, és a tavalyi Filmszemlén – Janisch Attilával megosztva – neki ítélték a legjobb rendezés díját Tiszta románc című antropológiai dokujáért, valamint Fliegauf Benedek, akinek Dealer című filmje az idei Filmszemlén szerepelt.

 

*

 

– Vajon miért van, hogy az alkotók ilyen gyakran választják filmjeik hőséül a szenvedély- vagy a mentális betegeket?

Fliegauf Benedek: Susan Sontag A betegség mint metaforában úgy véli, a XX. századi művészet legfontosabb múzsája a patológia. A modernizmusban és a posztmodernizmusban hős, illetve antihős lett a beteg, azon belül az addiktív beteg, a függő.

Surányi Judit: Az élet minden területén ott van a betegség: elfojtható vagy kiélhető. Számszerűsíthetetlen, magam is hányféle függőségben szenvedek. Dolgoztam produceri irodában, kulturális egyesületben, és mindemellett négy évig a Tűcsere-programban – ami számomra katarzist jelentett, pedig abban a pincében olyan emberek vannak, akiket egyszerű betegnek bélyegezni. A filmem mindkét főszereplőjének megvan a maga gyönyörű története, ami visszavezethető a családra vagy a társadalomra is, de a lány, Zetor életében tetten érhető, hogy ő sokkal inkább egy életforma függője, mint az anyagoké. Ha nem megy le a Moszkva térre, hogy a haverjaival vagánykodjon, szipuzzon, ordenárén berúgjon és ordibáljon, akkor otthon ül és tévét néz. (Az öccse Harry Potter-függő, de ha drogozna, Zetor „leverné” a fejét.) A tévé-függő ugyanolyan virtuális életet él, mint az, aki az anyag illúzióiban veszett el. Zetor színötös volt az iskolában, szamárfülmentes füzettel, és senki nem tudta róla, hogy drogozik. Ezért jelentett problémát, hogy a filmet be lehet-e mutatni vagy sem. A Szemle viszonylag zárt közönség, de megjelent egy kép róla a Pesti Estben, és lement a film a Dunán. Zetor elkezdte vállalni, hogy ki is ő, fölvették a főiskolára, és erősödött a józan énje. Úgy érezte, ami a filmben látható, az már a múltja. Balázst eleinte nem bírtam elviselni, parazita véglénynek tartottam, aki mások vérét szívja. Minél inkább megismertem, annál jobban tiszteltem. A filmnél már láttam: tudatos választásról van szó.

– Amit elfogadsz.

S. J.: Teljes mértékben. Ezért érte meg ezt a filmet leforgatni. Nincs ítélkezés, itt meg tudom mutatni a kontextust is – ellentétben az írással, amit nagyon megszenvedtem. Több tűcserés mondta nekem: de mi ebben a film? Hát ez van egész nap. A drog-téma (különösen a drogtörvény óta, ami olyan, mint a tojásfehérje fölverve) egyszerűen megragadható jelenség. A drog valódi veszélye az, hogy parkolópálya. Nem vezet sehová. Egy ideig még nem megyek vissza a Tűcserébe. Most tudom, hogy az önbecsülés milyen fontos. Tudom, még akkor is, ha idealisztikus, hogy a szeretet gyógyító erejű.

F. B.: Az elfogadás rendkívül rokonszenves. Számomra az a legfontosabb, hogy az alkotó tápláljon szeretetet a hősei iránt. Ha szeretettel beszél a deprimáltságukról, reménytelenségükről, pusztulásukról – nekem ez elég.

Amikor kábítószeresekről vagy sorozatgyilkosról csinálok filmet (akik az előítéletek mezején találkoznak egymással), bármilyen szemszögből is nézem, kizárólag áldozatokról beszélek. A dealer – bűnöző. Törvényt sért azzal, hogy drogot árul – és drogos is. Értelmiségi körökben talán egyértelmű, hogy a drogos áldozat, de nehéz ezt elfogadni, mikor heroinista van a családban. Azért volt alapvető számomra, hogy filmem főhőse, a dealer – metafizikai értelemben – neutrális hős legyen, hogy véletlenül se támasszam alá a toxikológia vagy a prevenció irodalmán végighúzódó közhelyet: a joggyakorlatot úgy kell alakítani, hogy a dealereket ítéljük el, rettentő keményen. Egy filmben evidencia, hogy megmutassuk: attól, hogy találtunk egy bűnbakot, még nincs meg a bűnös. Hogyha egy rákos beteg morfiumot kap a kibírhatatlan szenvedései csillapítására, nem lehetséges-e, hogy a kábítószeres is az elviselhetetlen fájdalmai enyhítésére, a heroin esetében megszüntetésére vásárol drogot? Ha ezt továbbgondoljuk, nehéz bűnözőnek tekinteni egy dealert. A New Jack City, a Requiem egy álomért, egy picit a Trainspotting és a Traffic egyik közös sztereotípiája, az általam is képviselt romantikus drogfelfogás mögé komoly üzlet szerveződik. Ugyanazt gondolom erről, amit az államról és a maffiáról, vagyis a gazdaságról és a feketegazdaságról: az egyik legális, a másik nem. Más különbség nem nagyon van. A drog köré szerveződő bizniszt tehát semmivel sem tartom mocskosabbnak, mint a gyógyszerészet, a média vagy az étteremláncok köré szerveződő üzletet.

– Pszichiáterként-addiktológusként miért száműzted a szótáradból a beteg szót?

Dr. Csernus Imre: A beteg szó már önmagában kiszolgáltatottságot jelent, felesleges hangsúlyozni. Ott állnak az orvosok a nagy, fehér köpenyben, amely a köztük és a beteg között lévő óriási különbséget szakadékká mélyíti, a mindenkori kommunikációt pedig olyannyira megnehezíti, hogy a beteg azonnal az orvosra támaszkodik. Ha az orvos nem ismeri fel mindezt, ez akár devianciává fajulhat. Társadalmi probléma az a közvélekedés, hogy a beteg bemegy a kórházba, és kijön a futószalagon, mint egy új konzerv. Ezek az emberek eleve rettenetesen szeretik sajnálni magukat. A „beteg” szó igazolja, hogy mások segítsenek rajtuk. Ezzel kikerülik azt a nyilvánvaló tényt, hogy az orvos mondhat véleményt, tájékoztathat lehetőségekről, de ha ők nem hozzák meg azokat a döntéseket, amelyeknek segítségével kimászhatnak a bajból – hiszen ők sétáltak bele –, akkor az orvos kepeszthet orrvérzésig. Mindeközben mit mondanak a hozzátartozók az orvosnak? „Doktor úr, gyógyítsa meg!” Ők meg folytathatják tovább a családi játszmáikat otthon, mintha mi sem történt volna.

F. B.: Tetszik, amit mondasz: ha drog kell, van akaratod, amikor megváltozik valami, nincsen. Egy ember nagyon nagy bajban van, és meg kell vele értetni, hogy ebből csakis a saját akaratával mászhat ki – viszont a szenvedést, a bajt, a problémát nagyon fontos lenne nem jellembetegségnek vagy akaratgyengeségnek mondani.

Cs. I.: Számtalanszor teszik föl nekem a kérdést: ezeket az embereket meg lehet gyógyítani? Igen. Talpra lehet állni – de bele is lehet halni. Maga a választás – így a másik ember akaratának tiszteletben tartása – a fontos. A mai orvoslás autoriter szakmává vált, ahol a „betegek” gépek, és az orvos – a nagy, fehér köpenyes hadúr – azt mondja: ha ezt teszed, ez lesz. Ez kollektív befolyásolhatóságot feltételez. Akikkel találkozom, átélik az abszolút kiszolgáltatottságot, és rájönnek, ennek fele sem tréfa. Az „autoriterséggel” csak a kezdeti fázisban élek, hogy áttörjem a másik védekezési variánsait. Utána azonban választásokat kínálok – például, hogy van szabadság –, és elfogadom a másik ember döntését. Engem tudatbeszűkült állapotban keresnek meg. Ilyen állapotban nincs esély mérlegelni, választani, dönteni. A perverzió és a patológia ereje – gondoljunk csak a kortárs filmekre vagy a reklámokra – hatalmas. Éppen ezért csakis a rettenetesen erős, intenzív ingerek billenthetnek ki valakit a masszív önsajnálatból. Fölhívnak, és azt mondják: „Doktor úr, szeretnék elbúcsúzni. Most ugrom ki az ablakon.” „Minden jót kívánok! Jó ugrást!” Vagy: miután jó ideig iszonyúan nyomakodtam, erőszakoskodtam, ordibáltam, így már megint arra számítanak, hogy jön a nyomakodás, de félidőben három lépés távolságot teszek, vákuumot teremtek, és megkérdezem: „Amikor nem jön össze a dolog, ugye milyen gyakran hivatkoznak arra, hogy a »kurva« doki túl későn vagy túl korán engedett ki? Mi lenne, ha Ön döntené el, mikor megy el innen?” A legváratlanabb pillanatban adom vissza az illető életét. Teljes a döbbenet: „Úristen! Én döntöm el, mit csinálok!”

S. J.: Eleve úgy kezdődik az ember élete, hogy kórházban van. Orvosok veszik körül, és a megszületés pillanatát is áthatja a betegségtudat. Számomra perverzió, hogy egy kis csecsemő mérlegre kerül, és fehér köpenyes emberek veszik körül. Az ember tud szülni, miközben gyógyszereket kap, hogy csillapítsák a fájdalmát. Nem arról van tehát szó, hogy ha valakinek elromlik az élete, és az alkoholhoz nyúl, hanem hogy a legelső pillanattól fogva mindenre a gyógyszer a megoldás. A félrecsúszott élet mindennek csak a keresztmetszete.

Cs. I.: Nagyon fontos dolgot mondtál: „csillapítani”. Mert a csillapítani nem egyenlő a „megoldani” szóval. A fájdalmat csillapítjuk, az öregedést lassítjuk. Most a nyugati civilizációról beszélünk: ne nézzünk szembe az elmúlással, az öregedéssel, a pusztulással, a rothadással. Az nincs. Az örömszerzésben pedig pontosan az ellenkezője dominál. Milyen érdekes!

S. J.: Balázs a legkonzekvensebb önpusztító, a legdestruktívabb figura, akivel valaha találkoztam. És ennek az árát megfizeti. Igazi punk – gyakorlati értelemben. Hiszek az utca-becsületben. Ugyan a drogosok – legyenek elit-drogosok, vagy a Balázs-félék – csalnak, lopnak, hazudnak (nem ők teszik ezt, hanem az anyag, ami mögött már nincsen ember), Balázst barter-jellegű viszony fűzi az emberekhez. Ellop egy dinnyét a zöldségestől, és addig tarhál, amíg vissza nem tud vinni egy másikat. Neki ez a szabadsága. Elenyésző mennyiségű használható anyagom volt róla, mivel már képtelen a kommunikációra, egy szavát nem lehet érteni. Mégis, amikor megkérdeztem, mi volna, ha az elvonót ténylegesen megcsinálná, ha újrakezdené, olyan meggyőzően hangzott a válasz: amint innen kimegy, csavarogni fog.

F. B.: A szabadság lenne a lényege annak, hogy élünk. De az igazi szabadság eléget és megöl. Feldmár András pszichoterapeutával rengeteget beszéltünk arról, hogy a heroinista nem hülye, amikor az egész életét föláldozza a heroinért. Ezt azért csinálja, mert neki abban az állapotban sokkal jobb lennie, mint a családtagjai körében, a munkahelyén vagy a drog-ellenes központban kaporteát kavargatva meditálni az életéről. Szimplán: így jó neki. Más kérdés, mi van akkor, amikor a rabjává válunk valaminek. Az élet függés-láncolat. A behaviorizmus kiválóan igazolja, a legsúlyosabb függés is megszűnik akkor, ha a függőséget kiváltónál jóval erősebb inger éri az embert. Rögtön átnyergelünk.

Cs. I.: Ha nem tartod tiszteletben a tested kereteid, ráfizetsz. Halhatatlan lelked elszáll a fenébe. Bizonyos szempontból igazad van, mert a lelked a testedtől függ. Nem hiszek abban, hogy azok az élmények, amelyeket a heroin vagy akár az LSD ad, nem érhetőek el másféle úton.

S. J.: A szervezetet is tiszteletben kell tartani – ahogyan annak idején azt az anyagot is tiszteltem, amit magamba vettem. Amikor kipróbáltam valamit, azzal tettem, hogy ez egy anyag, ami majd csinál velem valamit. Iszonyú erős élmény volt. Boldogságot okozott. Az LSD-nél megtapasztaltam, milyen hatalmas a világegyetem. És hogy a bársony énekel. Kellettek ezek a pontok, hogy kijjebb toljam a határaimat. Arra gondoltam: annyira jó ez a tudás, amit majd ezután el akarok érni – de LSD nélkül. Azt az élményt keresgélem majd, amiről addig nem tudtam.

Cs. I.: Amíg ezt az élményt akarod elérni, mindig az LSD-hez viszonyítasz.

S. J.: Nem.

Cs. I.: Belecsúszhatsz.

S. J.: Ezek csak referenciák.

Cs. I.: Majd akkor éred el ezeket az élményeket, amikor az etalont elfelejted, és csak az érzésre emlékszel. Nem az etalon okozta érzésre, hanem: az érzésre! Ha arra törekszel, hogy ne gázoljál, eljön majd a pillanat, ami olyan, mint amikor szerelmes leszel. Amikor azt mondod: van bennem valami! Hogyan értem el? Fogalmam sincs. Van. Én meg benne vagyok. Aki szerelmes akar lenni, sosem lesz az. A viszonyítási alap mindenképpen szükséges. De azt, hogy jól érzem-e magamat a bőrömben, az élmény, és a mindenkori, valódi kiszolgáltatottság aránya szabja meg.

F. B.: Ha én valakibe szerelmes vagyok, annál kiszolgáltatottabb nem lehetek! Még a heroinnal sem. Szerinted mi okozza a kiszolgáltatottságot?

Cs. I.: Valószínűleg a gyors pusztulás esélye.

F. B.: És mi okozza a gyors pusztulást?

Cs. I.: Hogy pusztulnak mellőlem a szeretteim, pusztul az egzisztenciám, pusztul mellőlem a „van”. Hogy „kopogtat”.

F. B.: Az a kérdés, hová hozol vissza valakit a heroinból? Abba a társadalomba, melynek a hipokrácia és a konformizmus az alappillérei?

Cs. I.: Amikor azt mondod, örömmel vennéd, ha választást ajánlanék neked, ezzel megint a könnyebb út felé mozdulsz. Ahogyan az a heroinista, aki a lét elviselhetetlen fájdalmát csillapítaná. Azt csinálod, amit mondok. Hol itt a te választásod? És hogy mi tudok felajánlani egy drogosnak vagy egy alkoholistának? Mit gondolsz: amikor valaki benne van mindebben, foglalkozik-e azzal, hogy meghalhat?

F. B.: A tudattalanában mindenképp foglalkozik, mert – mindent összevetve – a heroin teljes kivonulást jelent a társadalomból, vagyis az életből.

Cs. I.: Azokat, akikkel találkozom, sosem érdekli a halál. Ugyanazt hajtogatják: aki meghal, hülye volt, velem ez sosem történhet meg. Az anyagtól csodálatos élményeket kapsz, de egy idő után rettenetesen kiszolgáltatottá válsz. Ez a kiszolgáltatottság szüntethető meg. Kétszer éltem át, hogy majdnem meghaltam. Volt egy irtózatosan súlyos karambolom, másodszor meg kis híján kinyírtak Moszkvában, ahol egy durva ügyben jártam. Tíz percen múlt az életem. De ezek a majdnem-meghalások pontosan a lét elviselhetőségéhez vittek közelebb. Rádöbbentem, hogy kicsi vagyok, ember vagyok, és meg fogok halni. Abban a pillanatban, hogy ezt elfogadtam, megszűnt a félelmem a kicsinységtől. Miért gondolkodjam én azon, hogy milyen lesz, ha meghalok, miért generáljam magamban folyamatosan a félelmet, amikor a halál nincs itt? Nem ismerem a filmjeidet, ám annyi bizonyos, hogy rombolni mindenki tud. De te is fölkínálhatsz választási lehetőséget, még akkor is, ha rombolsz. A rombolás után fölcsillanthatod a remény esélyét.

S. J.: Az elfogadó társadalom nálam ott kezdődik, hogy az embernek van önbecsülése. És ha te elfogadod magad, a társadalom pozitívan reagál. A magabiztosság: önbecsülés. Négy évig dolgoztam a Tűcserében. Ott nincs kézzelfogható siker. Az illúziója sincsen meg. Azért szerettem ott lenni, mert azok, akik az utcán bolyonganak, ha oda lejönnek, becsülhetik magukat. Nekem, mint ügyelőnek, nem volt szabad gondolnom sem arra, hogy a hozzánk érkező „tiszta” lesz-e, vagy sem. Szegény drogos, ha majd leáll, tanulja meg becsülni önmagát. Mert attól fogva nem érdeklik majd a sztereotípiák.

Cs. I.: Az elfogadó társadalom reakció lenne a kimondott szavakra – ha azok nem lennének visszafojtva, vagy nem konganának üresen. Az elfogadásnál fontosabb a befogadás. Így a halandóság befogadása – önmagamba. Ezt követően mérlegelhetek: hogyan tovább? Választhatok. Majd dönthetek. Ez után jön az elfogadó társadalom. Ha ezen a fázison nem megy keresztül a társadalom, és annak alkotóeleme, az egyén, sosem lesz elfogadó társadalom. Csak lebegnek a szép szavak az égben.

– Televíziós műsorodban – a kamerák, és mégis csak sok millió néző „előtt” – változtattál-e valamit igen radikális módszereden – amelynek egyik feltétele az intimitás?

Cs. I.: Nem. Miért tettem volna? Ugyanúgy dolgozom. Csakhogy ebben az esetben nem kezelésről és – ellentétben a kórházi praxisommal – nem folyamatról van szó, hanem egy adott problémáról beszélgetek. Nem orvosként vagyok jelen.

– Beszélgetőtársaid közül volt-e valaki, aki később ebbéli minőségedben szeretett volna találkozni veled?

Cs. I.: Igen.

– A Dealerben – lemondva a drog-szociológiáról – egy ember története érdekel – nincs már drog-szociológia. Magadat is meglepted, hogy lemondtál a „véresen-egyszerű-kőkemény-de-őszinte” attitűdről…

F. B.: …és hogy mennyi érzelem került bele. Ez a film – tulajdonképp, mint egy vakcina – üt egy nagyot, de ha a saját életedben találkozol ezzel a problémával, akkor már valamennyire fölkészültél arra, mi jöhet. Mintha egy legyengített baktériumtörzs kerülne a szervezetedbe.

Cs. I.: A vakcina kicsit üt.

F. B.: Ez nagyot.

Cs. I.: És védettséget ad. A védettség – bizonyos szempontból – remény.

F. B.: Van remény. Bár bizonyos körökben azt mondják, a remény a vereség első jele. A reneszánszból ránk hagyott, különös gondolat: a művészeknek reményt kell adni. A művész azonban nem szociálpszichológus, nem pszichoterapeuta. Privát viszonylataimban kell reményt adnom – az államnak, a szociális hálónak pedig nekem kell(ene) reményt adni. Lehet boldognak lenni, ezt senki sem vitatja. Engem filmkészítőként az érdekelt, mi van akkor, ha a minőségi, boldog élet reménye sem csillan föl.

Képtelen vagyok eldönteni, a Tiszta románcban Zetor hányféle dologtól függ, ám az anyag mellett Balázstól feltétlenül. De vajon szerelem ez?

S. J.: Ez a legizgalmasabb. Úgy érzem, ez szerelmes film, bár a saját életemben mást gondolok a szerelemről. Zetor és Balázs állandó téma voltak a Tűcserében: Zetor „nem nő”, Balázs „nem ember”. Az ügyeletben mégis azt éreztem, nagyon valóságos a viszonyuk – függetlenül attól, hogy a drogok mennyi kamut építenek az ember életébe. Szinte csak kamut. De így van ez a párkapcsolatokban is: folyamatosan átverjük magunkat, ábrándokat kergetünk. Balázsnál nem tudom, ez szerelem-e, vagy sem, de Zetornak Balázs a választottja. Vele valódi impulzusok érik. Olyan ez, mint a megvilágosodás. Ettől lesz hiteles két véglény kapcsolata. Érdekes, hogy mindketten, egymástól teljesen függetlenül azt mondták (amikor a filmet odaadtam nekik, „éppen” szakítottak), az a gondjuk a filmmel, hogy úgy tűnik, mintha ők kukázásból élnének. Holott ők tarhálnak, ami számukra mégiscsak aktív viszony a létezéshez, és ez nekik rettentően jelentős társadalmi különbség.

Füst Milánnal szólva – „Mindig az erősebb vágy győz.” – jut-e hely a szerelemnek egy másik szenvedély mellett?

Cs. I.: Megtalálhatja a zsák a foltját, de valószínűbb az önbecsapás. Minek neked a másik, amikor ott van a heroin, a szerelmed? Egyszerre van jelen az életedben az aktív és a passzív. És ha a passzívval vagy, azt érzed: nem lehetsz olyan rossz, mert „valaki” még mindig ott van veled.

F. B.: Akkor valami hamis.

– A Dealerben van-e erkölcse a drogosoknak?

F. B.: Az erkölcs társadalmi luxus – mint a konyakozás vagy a szivarozás; akkor jelenik meg az ember életében, akkor beszél róla, ha tele van a hasa, és gondolkodni tud a körülötte lévő világról. Azok a figurák, karakterek, akiket ábrázoltam, semmilyen magas rendű intellektuális tevékenységben nem tudnak elmerülni, mert apokaliptikus állapotban vannak. Abban a pillanatban, amikor valaki Depridolért (ez szintetikus heroin) könyörög, hogy ne remegjen, ha jönnek a gyámügyesek, ne lássák, hogy drogos, mert akkor elviszik a gyerekét: nincs erkölcs. A dealer két rossz közül megkísérli a kevésbé rosszat választani, de halvaszületett próbálkozások ezek. A Dealer lényege: ne kelljen mindennek hisztérikusan sikerülnie. Mert igenis vannak olyan sorsok, életutak, amelyek nem sikerülnek, amikor semmi nem segít, és senki, semmilyen segítséget nem adhatott volna. Alapvető, hogy itt nem arról van szó, hogy az élet ilyen. Az életnek ez a szelete ilyen. Az ismert drog-filmekkel az a legnagyobb bajom, hogy mindegyiket elviccelték – ez részben generációnk egyik sajátossága, az infantilizmus következménye: én és a haverjaim hogy drogoztunk mackónadrágban, szakadt kanapén szívogatva a trombita jointot, szól a Bob Marley, néha valaki kicsit elcsúszik, kis börtön, kis elvonó – kikerül, minden rendben. A Dealerben a drog „csupán” asszisztens, katalizátor. Mert az a furcsa, spirituális vonatkozás, ami áthatja, független a kábítószertől, sokkal kevésbé szól a drogról, mint a klinikai értelemben vett, ólomlábakon járó, pusztító depresszióról. A filmidőben a dealer már csak egy volt heroinista. Az a kérdés, mi marad, amikor kimegy a heroin? A pszichotikus szintű, kiüresedett depresszió. Nekropolisz halottakkal. A saját depressziómban ezt láttam. Ilyesmi volt.

Cs. I.: Ha a tudatos létet választod, elkezdesz látni. És a látás rettenetes fájdalmat okoz. Kérdéses: tudatosan látva lehet-e „lelki szegény”-nek lenni. Ez is a „fejlődés” egy állomása lehetne. Csak azt nem értem, valaki miért ijed meg attól, hogy lát? Ha már így döntött, vállalja az ezzel járó összes fájdalmat! Bizonyos filozófiai művekben azt állítják, ahhoz, hogy jól érezzük magunkat, le kell győzni az Egót – így a siker elfogadását, a presztízst, a rangot. Mostanság azon gondolkodom, nemsokára befejezem a kórházi praxisomat. Elég volt. Nem tudok ellentmondani a szenvedésnek és a nyomornak, nem tudom megoldani a világ gondjait-bajait. Ha tiszteletben tartom a saját emberi mulandóságomat, kijelentem: vége. Aki fél elfogadni, hogy múlékony, elkezd rettegni a haláltól. Ez brutális félelmet okoz, és minél erősebben tolod ki a tudatodból, annál erősebben csap majd vissza. Itt kezdődnek az elfojtások. És az elfojtásoknak irtózatos ereje van.

F. B.: Sosem találkoztam olyan emberrel, aki nem fél. Ha nem félsz, abban a pillanatban halott vagy. Jó dolog félni. Az a baj, hogy sokszor nem merünk félni. Amikor a barlangban szőrösen ültünk, és nagyon féltünk, lett tűz, és nem evett meg az állat. Aztán házat építettünk, hogy kívülről ne figyeljenek minket. A szakócától könnyen eljuthatunk az atomerőműig. Egész életünket a félelem irányítja, ettől működnek a dolgok. És jó valakit bátorítani arra, hogy merjen félni.

S. J.: A kíváncsiság ugyanolyan erős, mint a félelem. Engem alapvetően a kíváncsiság mozgat – néha pedig félek.

Cs. I.: Itt fogalmaztam meg magamban: a kíváncsiság felkeltésével indul a bátorság. „Pánikolós” betegek is járnak hozzám. Úgyhogy gyakran kapok olyan telefont: „Most jövök!” Mi van akkor, ha valaki, miután sokszor bebizonyította magának, hogy a „ne-ne-ne” nem működik, egyszer csak megfordítja a dolgot? És belemegy a rosszullétébe. Én ezt teszem. A negatív krízisből egy pillanat alatt pozitív krízist csinálok azzal, hogy kíváncsiságot ébresztek. „Gyerünk! Menjél bele!”

F. B.: Ez nagyon jó!

Cs. I.: Ezt mondom neked is: ha belemész, elfogadod. De ha nem mersz belemenni tényleg, akkor rettegni fogsz. Megtorpansz, megállsz, blokkolsz, aztán azt mondod, mint az Elfújta a szélben: „Majd holnap!”

– Úgy hiszem, a terápiád lényege, hogy erősebb vagy az anyagnál. Elveszed az anyagot, ott vagy helyette – de csak átmenetileg.

Cs. I.: Mostanság már kezdem elvágni a szálakat – ilyen-olyan technikákkal. Azt mondom: „Ne haragudjon, kedves uram. Megbeszéltük, hogy tudja. Miért nem használja? Menjen a levesbe! Ne sajnáltassa itt nekem magát ötödszörre azzal a problémával, amivel két hónapja jött!” – aztán kirúgom. Nyavalyogjon a saját tükrével szemben. A felelősség vállalása tanulási folyamat. Minden lépcsőfok újabb lépcsőfokot jelent: alapítványt, másik segítőt. De nem engem. Nemrégiben engedtem el egy huszonéves egyetemista heroinista srácot. Másfél hónapja nem láttam. Váltott, másik helyre jár, napi tizenhat órákat melózik. Tipikus: megfogod az ingát, kifeszíted, és az átbillen a másik oldalra. Aztán visszabillen. Ha meglesz az egyensúly, majd a gravitáció következtében megáll. A harmóniát azonban sosem érheted el, mivel ember vagy. Mindig lesz egy pici, láthatatlan, ide-oda rezgés. Csak látszólag vagy egyensúlyban. Rezegsz – ide-oda. A minket körülvevő megszámlálhatatlan inger nem zsákutca. A lét varázsa, hogy egy adott pillanatban el tudod dönteni, mit csinálj.

F. B.: Azt veszem észre, hogy ez az inga-állapot csak akkor jöhet létre, ha egyfajta hanyag eleganciával elfeledkezem bizonyos dolgokról. Vagy nem veszem észre. Direkt nem figyelek oda. Ez az az élmény, amit nagyon nehezen építek be a személyiségembe. Amikor a világról gondolkozom, és szembesülök a rengeteg paradoxonnal, szenvedéssel – például négyéves rabszolga-gyerekek csomózzák azokat a jin-jang-jeles takarókat, amiket keleti orientáltságú fiatalok a lakásaikba tesznek a lelki harmóniájuk megóvásáért, vagy öngyilkos merénylők porig rombolják a WTC-t –, akkor… Szóval, ha nekem ebből egy ilyen van, az én ingám sosem fog finoman rezegni, hanem vadul leng ide-oda.

S. J.: Van olyan, hogy kompetencia. Az én kompetenciám pedig nem terjedhet Szomáliáig. Még Magyarországig sem. Ha jól értettem, minél ideálisabb a világ működése, annál kisebb az inga rezgése.

F. B.: Az én ingámé.

S. J.: Azt tapasztaltam, akkor állt nyugvóponton az inga, amikor devalválódtam, amikor nagyon egyedül voltam, és amikor magamtól, magamnak kellett megváltoznom.

– Ez hasonlatos ahhoz az „üresség”-állapothoz, amelyről Lao-ce ír a Tao Te Kingben. Ezt idézted a könyvedben.

Cs. I.: Ha elfogadjuk a paradoxonokat, megszűnik a félelem.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2004/03 20-24. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1859