KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
   2004/március
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró

• Takács Ferenc: Az árulás szelleme Kazan és démonai
• N. N.: Elia Kazan filmjei
• Dániel Ferenc: Csillagos-sávos paranoia McCarthy és kora
• Strausz László: Kép és bűnhődés Hollywood cenzorai
MAGYAR MŰHELY
• Horeczky Krisztina: Sorsok a szeren Beszélgetés drogról és filmekről
• Gelencsér Gábor: Ember-tan Az igazság napszámosa
• N. N.: Ember Judit dokumentumfilmjei
• Murai András: Emlékezünk, tehát vagyunk Befejezhetetlen múlt
HORROR
• Varga Zoltán: Óh, irgalom anyja! Családi horror
• Varró Attila: A testrabló támadása Cronenberg parazitái
KULTUSZMOZI
• Kubiszyn Viktor: A félelem csak álom Charles Laughton: A vadász éjszakája
KRITIKA
• Reményi József Tamás: Szólva lett Magyar szépség
• Vaskó Péter: Humor és Magor Magyar vándor
• Pápai Zsolt: Mese hallal Nagy hal
• Ágfalvi Attila: Egy kaliforniai hihetetlen kalandjai Pesten Mix
• Vágvölgyi B. András: Japánóra Elveszett jelentés
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Hideghegy
• Köves Gábor: Lebegés
• Nevelős Zoltán: Torremolinos 73
• Pápai Zsolt: A felejtés bére
• Köves Gábor: Az utolsó szamuráj
• Kis Anna: Ikrek
• Varró Attila: Ördögi színjáték
• Herpai Gergely: Vas
• Tosoki Gyula: A pillangó
• Kovács Marcell: Nem félek

             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

McCarthy és kora

Csillagos-sávos paranoia

Dániel Ferenc

A McCarthy-éra előtt is akadtak nemkívánatos filmesek. Chaplin, Buster Keaton, Orson Welles sohasem voltak kommunisták, csak kényelmetlenül nagy tehetségek.

 

Első megfontolás: Nem kell kitüntetetten számításba vennünk a kilencedik Robin Hoodot, a tizenhetedik Három testőrt, bárhonnét származó remake-et, műfajilag jól bevált sorozat-ismétlést, hogy ne úgy tekintsünk az úgynevezett filmtörténetre, mint a felejtés művészetére. Merő önámítás fogyóeszköznél többet látni a mozidarabban. A mozidarabok tíz-és tízezreiben. A mozgókép elkötelezettjének tudnia kell: a sztárok, az extravagáns helyszínek, a csattanós vágások, a celluloidon végbevitt labortrükkök, egy-egy korszak menő stílus-elemei egyszerűen elévülnek.

Tömegfogyasztási érában élvén a szabadon választott vagy relikviaként fennmaradt iparművészeti műtárgyak: egy horpadt gyorsforraló, kopottas ágynemű-takaró, rozoga hintaló, 8 mm-es filmfelvevő és vágóberendezés ugyanolyan korfestő, de nem létmeghatározó szimbolikát hordoznak, mint a mozi-divatok King-Kongjai vagy éppen Rudolph Valentino varázsa (nagyanyám égő század eleji szerelmével együtt).

„A valóság burjánzása” – Borges Alef című tömör elbeszélésében írta le, elemezte esszéiben, sőt élőszóban is többször megfogalmazta a megjelenítő művészetekre leselkedő legfőbb kísértést s kárhozatot: hogy mintegy hivalkodva vagy versengve, de mindenképp óvatos szelekció nélkül akarjuk összerabolni a teremtett világ, a rejtekező természet, a historikum minden „motívumát”, mondhatni, végtelenített enciklopédiák lapjain. Ma ezt úgy mondják: a virtuális elágazások sokfélesége akkora esély, hogy bőven benne van a pakliban a hálózatok végtelen kiterjedése, amelyben könnyebb elvesznünk, mint célba találnunk. Magyarán: mindenből több van a kelleténél. S az ingerlő választék nem fog szűkülni.

Borges vélhetőleg nem foglalkozott Walter Benjamin „aura”-elméletével, a technikai sokszorosításban rejlő „kifosztás” szörnyjelenségével. Bennünket, kései utódokat azonban kell hogy foglalkoztasson e kirablás végsőkig való elrugaszkodása, hiszen már régóta nemcsak arról van szó, hogy a legfőbb princípiumokat csontig rágták (születéstől halálig, intim szerelemtől a csikorgó gyűlöletig, az önfeláldozástól a vészkorszakáig, e felsorolás is a végtelenbe tart), hanem magának a felvételi technikának a végsőkig csigázódó, speciális effektekben tobzódó teljesítmény-játékairól is.

A maradandó film-remekművek kivételek.

Egy-egy „örökfilm”, mondhatni, kívül áll a filmtörténeten. Annyi biztos, hogy a lánglelkű filmművész – ipari körülmények között – ritkán adódó konstellációban érvényesíti alkotói akaratát.

Az amerikai filmgyártás kezdeteitől máig profit-orientált, s a technika eltökéltje volt és maradt, nyíltan vállalva a „felejtést”, kőkeményen opponálva a remekmű egyediségét. Ez bőven érvényes Elia Kazanra is. Idén halt meg, 94 évesen. Kiváló spíler volt az amerikai mozi-univerzumban, de remekművet nem hagyott az utókorra.

 

*

 

Második megfontolás. Helyesebbnek vélem, hogy a tengerentúli nagyhatalom definitív megszólításában inkább térjünk vissza a talán modorosnak hangzó, de pontos „államok”-hoz, minthogy szíre-szóra, dicsőítve vagy káromolva amerikázzunk. Mi, úgynevezett európaiak hajlamosak vagyunk arra, hogy fennhéjázón s beavatottan ítélkezzünk, vélekedjünk a földrésznyi újvilág erőszakosságáról, túlexponált szabadságáról, durva – már-már látványszámba menő – üzletiességéről, primitív gondolkodásáról. Még földrajzilag sem téve különbséget az államok, mondjuk, Alaszka vagy Oregon, Ohio vagy Minnesota, Virginia vagy Texas, East Coast és nyugati part között.

Barbárok. Nincs történelmük. Eme vádpontokat tetézi, hogy megnyertek két világháborút, több helyi háborút, beleértve a Coca-Cola kontra Pepsi-Cola szörp-csaták kontinentális gyarmatosítókat felülmúló győzedelmeit is. Világszerte elfogadtatták a Kentucky Fried Chicken, a futószalagrendszer, a kosárlabda, Hollywood, a személyi számítógép, a testépítés, a digitalizálás, az eldobható evőeszközök, a géntechnika tűrt primátusát. A globalizáció praxisának – kisebb mértékben elveinek – valamiféle jenki módon összekalapált látomását.

Felrójuk nekik, hogy kudarcaikat vagy fél-vereségeiket idegen földrészeken szenvedték el – más országokhoz viszonyítva aránytalanul csekély emberveszteséggel. Az első megrendülésen túl sokakból érdekvezérelt ambivalens érzelmeket váltott ki Pearl Harbor, avagy a kettős torony szeptember 11-i omlása: e „két égő seb” a háromszáz éve szabadon, érintetlenül gyarapodó államok testén.

 

*

 

A méretek. 1985-ben (Orosz Istvánnal együtt házalva Ah! Amerika című animációs dokufilmünkkel, cégeknél, egyetemeken, filmklubokban) egy lelkes magyar immigrant-kutató elvitt Daytonba (Ohio), a század eleji bevándorlók híres, Cleveland utáni legnépesebb, legszervezettebb településére. A magyar városnegyed helyén kihalt, magára hagyatott utcákat, magyar feliratú, mállott épületeket találtunk. Értéke veszvén még lebontásra sem méltatták. Néhány tucat puerto-rico-i származású család lakott „arrafelé”. Megrendített a vigasztalan látvány. Kívülről, ha úgy tetszik, történetileg szemlélődve, egy migrációs közösség (1–1,5 millió honfitársunk) szétrajzásáról, bukásáról vagy/és beolvadásáról tanúskodott. „Amerika jóu tágas! Nincsen benne kútágas!” – rikkantották kitántorgó elődeink, parasztból lett bányászok, gyári segédmunkások, követvén az indusztrializáció földrészméretű ingásait, hullámveréseit, kíméletlen ütközeteit.

Szerencsénkre (?) a gigászi olvasztótégely elmélete mára már nem hivatkozási alap. Társadalomkutatók megfigyelték, hogy a WASP dominanciájú hatalmas földrészen nem állták útját az úgynevezett migrációs szívóhatásnak, amelynek eredményeként az egymást követő bevándorló etnikai közösségek iparkodtak számszerűleg is, a kifejezés tág értelmében kulturálisan is rekonstruálni az óhazai viszonylatokat (ebben a „hángryk” kivételek), így a lakosság lélekszámát rohanvást bővítették a munkapiac igénye szerint, földrajzilag egyenlőtlenül. Amerika oly módon lett az amerikaiaké, hogy mindenkor a pénz, a pénzcsinálás szégyen nélküli vezérelve s az együvé szövődő jogmánia dominált. Klasszikus kapitalizmus – mindmáig. Ami a történelmi bűnöket, a társadalom konfliktusaiból származó vétkeket, egyenetlenségeket illeti, kiengesztelésükben vagy megoldásaikban örökös késéssel, utólagos korrekciókkal „adóztak”. Területileg és időben sohasem szinkronban. Egymásnak szegülő filozófiák, képtelen mozgalmak, pániktünetek, csődhullámok, időleges tétlenség, bezárkózás, spontán agyelszívás, expanzív hazafiság, cselekvéskényszer egyidejűsége volt, maradt a jellemzőjük.

 

*

 

Harmadik megfontolás. Nem könnyű agyilag, lelkileg feldolgoznunk: a győztes II. világháború utáni államokban (Eisenhower szinte imperátori fensőbbségű berendezkedése idején) a „baby-boom”, a gazdaság békebeli motorjának erőteljes fordulatszám-növekedése közepette, a keynesiánus „fogyasszatok!”-jelszóra lelkesen hangolódva, a puritán hagyományokat hátrahagyva, a fekete dzsessz felívelésekor, a hidrogénbomba és a békés atomerőmű-ipar paralelizmusában miként nyerhetett tért a McCarthy-féle téboly. Mára már elegendő információval bírunk, hogy lássuk az őrület eredetét, de nem lezajlását tekintve, korántsem valamiféle eszelősségből táplálkozott. Roosevelt new dealjének, társadalmi vonzatainak mindvégig voltak elszánt ellenségei. A korlátlan piac érdekeltjei. A masszív idegengyűlölők, befelé fordulók.

Sztálint, Maót, marsalljaikat nem vélhették Walt Disney-szerű víg mumusoknak. Hogy a vasfüggönyt „odaátról” feszegetik, azt ékesen bizonyította a görög polgárháború, Berlin, a forrongó Délkelet-Ázsia, a kettészakított Korea. Főként a koreai háború eszkalálódása. Amelynek során komolyan fölvetült, hogy bevessék-e az atomfegyvereket.

E korban mindig is fő gyökérpont volt Los Alamos. Nemzetközi tudós brancsával. A bomba alkalmazását illető kételyeikkel. A katonai hírszerzés meg a CIA viszonylag hamar megfejtvén a szovjetek titkos kódjait, idejekorán beazonosította a kémeket, a rokonszenvezőket, mindazon teoretikus aggályoskodókat, akik a paritás elvén álltak, s akik a stratégiai ellenségnek ténylegesen kiszolgáltatták az atomtitkokat. A kódfejtés maga akkora titkos fegyvertény volt, hogy a lebuktatások, elszigetelések, kiüldözések stratégiáit a lehető legaggályosabban kellett megtervezni, elodázni vagy kivitelezni. A Rosenberg házaspár szinte bizonyosan nem tartozott a legfőbb célpontok közé, de a másodosztályúakéba igen. Ezért haltak meg villamosszékben. Szilárd Leó, és jó néhány angol atomfizikus ezért úszták meg. Linus Paulingot elszigetelték, de nem üldözték. A „mi” Teller Edénk kontra Oppenheimer csúnya ütközetet az előbbi nyerte meg: a tudós társadalom majdnem teljes bojkottja árán.

Az eszelős szenátor mint a felszín élharcosa kapóra jött, illetve a mélyből animálták. Hitvány rendezésben: zsarolással, inszinuációkkal, a magánéletbe való beleturkálással, anyagi tönkretétellel, a tételes jog kifordításával. A felszínen kommunistákat, idegenszívű kártevőket hajkurásztak, miközben ők vágtak mély sebeket a társadalom élő szövetébe. Kérdezhető: miért? Nevelési célzattal? Miközben egy oregoni vagy baltimore-i család a tengerészgyalogos fiuk életéért izgult. A nagy háború idegi sérültjei pedig, amint azt John Huston félig betiltott dokufilmjében láttam, új módszerekkel rehabilitáltatták magukat. Figyeltek-e vajon McCarthyék performanszaira?

 

*

 

Negyedik megfontolás. Raymond Chandler, ki igazán belülről ismerte Hollywood stúdióinak, moguljainak, közszereplőinek világát, egyik hat hullával spékelt bűnügyi regényében – mintegy közjátékképpen – összeereszti Marlowe nevezetű csóró magándetektívjét egy Goldwyn méretű filmcézárral. Utóbbi boxer kutyáit pisilteti az álomvilág centrumában. Társalkodásuk lenyűgözően abszurd. Mégis, elhangzik benne a „megvilágító varázsszó: ezerötszáz mozi” – a mozgókép hatalmának kulcsa. Ez a hatalom amerikai méretekben nem vetekedhet, mondjuk, az autóiparral vagy az abolicionizmus utáni (?) szeszforgalommal, mégsem hanyagolható. Hollywood nem igazán autochton eredeztetésű helyként tartható számon, ezért termékei is tisztátalanok (voltak) maradtak, akár Detroit krómcsillanású kasznijaiban is tükröződve, tömeghatása miatt azonban a modern politika csinálóinak muszáj volt így vagy úgy számításba venniük.

Hogy a vérbeli őshonos irodalom (publicisztika, létleírás, esettanulmány) tárházából merítsék témáikat, Walt Whitmantól Jack Londonon át William Faulknerig (ő jobbára csak forgatókönyvírónak kellett), arra ritkán került sor. Kivéve talán a westernt, a burleszket, a katasztrófákat s a bűnügyi sztorikat. Vészterhes időszakokban, mint a gazdasági nagyválság, a világháború, a megbékülés, a hidegháború periódusaikor a filmmogulok valóban iparkodtak elébe menni mindannak, felzárkózni mindahhoz, amit a hatalmi érdekek diktál(hat)tak. Találgattak. Latolgattak. Próbálkoztak. Telibe találtak. Tévedtek.

Charlie Chaplin, Buster Keaton, Orson Welles sohasem voltak kommunisták. A film bolondjai voltak. Őket nem kísértette meg a harmincas évek értelmiségi, társadalom-felforgatói bolondériája. „Keep smiling”: egyikőjüknek a fapofája nem tetszett már, a másik infantilisan gúnyolódott a modern idők vívmányain, hinterlandjukat sem kímélve, a harmadik hegyes tűfogakkal mart a földi istenségek, az establishment lábikráiba. Már a McCarthy-szezon előtt nemkívánatos személyekké váltak.

A kirobbantandó politikai hisztériának mindenütt létezik forgatókönyve, szereposztása, tervezett csúcs- és mélypontja, végigvitt menete. Nálunk csak említeném 1979-et, az első szamizdatolások, aláírási akciók kiváltotta megtorló reakciókat, a régi Mozgó Világ 1983-beli felszámolását, a médiaháború 1993-as, görcsösen rángó eseménytörténetét, a magyar televízió 1998-as újbóli legyalulását. Ezek közismert sztorik. Hús-vér emberek „töltik be” szerepeiket: ítélkező, áruló, kollaboráns, szolidáris, szőnyeg alatt sunyító, áldozat, olykor egy személyben megtestesülhet több, ellentmondó szerep is, amelynek minálunk többen is virtuózai voltak.

Ronald Reagan, másodvonalbeli westernhős, FBI-os, eltökélt aknamunkász volt (vélhetőleg 1947 óta), Elia Kazan és sokan mások, filmmakerek, színházi emberek, színészek, írók, kommunista múltjuk, antifasiszta (tehát zavaros!) nézeteik s műveik miatt zsarolhatók. Egymásra s titkolt elvtársaikra kellett vallaniuk a hírhedt Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottságok előtt. Karrierjük, létük forgott kockán. Együttműködésükkel gyorsan összehozták a Tízek Feketelistáját, majd a 250-ekét, a nemkívánatos 100-akét, a nyíltan meg nem bélyegzett – ám félreállítandó – filmesekét. Sokan inkább a börtönbüntetést választották. Néhányan öngyilkosokká lettek. Kazan barátja, Garfield a bírói dresszúrától szívrohamot kapott. Arthur Miller, Jules Dassin, Martin Ritt, Dalton Trumbo, Walter Bernstein, Nicholas Ray, Clifford Odets (valamennyien a nagy rendező korábbi munka- s harcostársai) megtapasztalhatták a görög Jágó aknamunkájának ocsmányságát.

Eredmény: a Hollywood feletti „befolyásolás” kvázi nyílt cenzúrává züllött. Amelytől függetlenül épp kései virágzását élte a színes-szagos-zenés-táncos komédia: élén Fred Astaire-rel, Gene Kellyvel, Frank Sinatrával. Mintegy megágyazva a vérbeli filmmusicalnek.

 

*

 

Ötödik megfontolás. Az álomgyár önnön főnixmadarainak keltető fészke: kinyuvasztotta magát a tébolyult szenátor, túlélték a megalázó vészkorszakot, a négermunkákban bujdokló, indexre tett filmesek egy része előtt megnyíltak a sorompók, sőt biztatták is őket, hogy jóvátételül mozgóképben ábrázolják a „hisztéria történeteit”.

Elia Kazan sem volt rest, hogy konfesszióképpen, látványos bűnbánatát igazolva, megcsinálja saját opuszát. Ez volt Az utolsó filmcézár (1976). Benne minden försztklassz: Fitzgerald alaptörténete, Harold Pinter, a forgatókönyvíró, a vendégsztár: Jeanne Moreau, az új, immár emblematikus színészek: Robert De Niro, Jack Nicholson. Első kockájától az utolsóig mindenen átsüt az „én vétkem! én vétkem!”. És mégis. Hideg, feszélyezett, mondhatni: tompaagyú történet kerekedett belőle. Képi világa merev. A mi dédelgetett francia dívánkat hisztérikus műkedvelővé alázták; De Niro kedvetlenül téblábolt a „szerelem vs hatalom” corneille-i utánérzésű konfliktusában; Jack Nicholson nem többet, mint maroknyit köpött oda megvetéséből. Tét nélkül semmivé töppedt a stúdióhatalom: beleértve hajdani filmcézárokat, kommunistákat, sminkeseket, rendezőket, mozigépészeket. Egy átlagos idegenforgalmi reklámműsor a műtermek között fotózgató japán turistákkal – több figyelmet érdemelne.

Martin Ritt sem járt jobban az igazán tisztességes A jónevű senki (The Front, 1976) című filmjével. Doku-értelemben itt minden részlet „igaz”. Hogy a tehetséges, kitiltott, „néger bedolgozók” jólelkű megrendelőik számára mélységes konspirációban szállítottak jó forgatókönyveket. Hogy szükségük volt fedőnevekre. Strómanokra, akikből nem hiányzott a színészi készség, a talpraesettség, hogy nem várt helyzetekben helytálljanak untermann szerepükben.

A végére hagytam Chaplint. Azt a száműzött, idősödő Chaplint, aki a maga szuverén módján többszörösen vágott vissza a neki nem tetsző, hideglelős Amerikának. Már a Monsieur Verdoux gazdag, erőszakos, félművelt, gyanakvó hölgyeivel, az „endymioni Hold” áldozataival is, akikben zseniálisan ötvözte halálra szánt mivoltukat és sanda, kaján kárörömünket, amellyel kísérjük, miként válnak füstté, javaik elherdálható készpénzzé.

Elégtételül szánta magának és Buster Keatonnak a Rivaldafény (1952) bohózati csúcsjelenetét, amelyben mintegy összegezve (s összejátszva) civil bohócként és mutatványosként vágták a teltzsebűek pofájába véleményüket, fölényes, megsemmisítő ítéletüket. Cirkuszi nyelven szólva indirektből. Kevés kellékkel, alig-maszkkal.

Chaplin 3x6-os kockadobása az Egy király New Yorkban (1957) volt. Nevezhetném fergetegesen megkomponált Csavargó-remake-nek is, hiszen ez az ősz „felség” lényegében csóró, mint ifjonti elődei voltak, hontalan, jövőtlen, ha úgy tetszik, örökéletű vándor. Évei múlásával modora támadt, kikupálódott, spontán igazságérzete még élesebbé vált. Életvágya sem csihadt. Ritmus- és humorérzéke sem. Mindeme kinematografikus tulajdonságok predesztinálták arra, hogy egy látszólag laza előremenetelű történetben frontális s szimultán rohamot intézzen az amerikai értékek, őrületek ellen. A pénz! A film epizódok fűzérével jelzi, hogyan módosulnak a szolgálati magatartások pénzszűke vagy bőség idején. Milyen a biznisz felmenőben, lemenőben. Ki, mikor, hogyan licitál vagy alkudozik. Hízeleg vagy fenyegetőzik. Üzleti és/vagy politikai érdekből.

A reklám! Chaplin pontosan parodizálja, hogy a reklámkampányok „spontaneitásának” éppúgy közvetítője lehet a rejtett kamera, mint a McCarthy-éra „megfigyeléseinek”. A multikulturalizmus cégére alatt bőven megfér a sznobság s a különcség imádata. Fura, visszás hatásaival: melyik profi sejthetné, hogy ha egy „király” hátrahőköl a beharangozott új whisky dögerejétől, abból össznépi siker támad?!

Sorra veszi a paneleket: sietős üzleti szex, feminizmus, a zene túlgerjesztése, a tánc orgiája, a plasztikai szabászat, amitől jellegtelen ifjakká válhatunk, csak nevetnünk tilos (a néző szüntelen röhögni kényszerül).

Végre következik a jövőre felkészítő nevelőotthon, ahol doktor Spock pedagógiai rendszerét követve kicsinkét szabaddá, nagyobbára szörnyetegekké teszik a gyerekeket. Kettős csavar és duplafals! Chaplin itt dobja be vér szerinti fiacskáját partnerül: a kölyök vakítóan okos, egy poszt-marxista rizsáját nyomatja Hyde Park-i hordószónok modorában.

Hiába, hogy a srác retorikus mondatai részigazságokat tartalmaznak, valójában a szeretet hiánya dominál. S innét már nincs is megállás (legföljebb bohózatian fojtogató akadályok) a kommunistának kikiáltott szülők AETB (lásd fentebb) peréig. Ott, a dúvadként viselkedő felnőttek között már csak a kisfiúnak van társadalmi töltetű mondandója. Kiskorú lévén nem lehet elítélni. Patthelyzet. Királyunk, bohócunk fölkerekedik, repülőgépre száll jobb sorsát követvén. Amerika marad az amerikaiaknak.

Hollywood később – életmű-Oscarral – megbékélt az immár tolókocsis Chaplinnel. Oscart adományozva sem tudott mit kezdeni a nagybölény Orson Wellesszel. John Hustont se invitálták túlzottan maguk közé. Buster Keatont végképp hanyagolták. Nicholas Ray-t mint magányos haldokló titánt Wim Wenders dokumentálta. Az államok társadalmi, politikai ingamozgásairól arra szakosodott filmesek post festa már megcsinálhatták leleplező műveiket. De amikor helyzet van, a közvetítő közeg glédába áll.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2004/03 12-15. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1860