KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
   2004/április
KRÓNIKA
• N. N.: A 35. Magyar Filmszemle díjai
• N. N.: 8. Francia filmnapok az Unifrance Film International és az Upperstudio szervezésében
• N. N.: Képtávíró
FILMSZEMLE
• Gelencsér Gábor: Árnyékvilág Játékfilmek
• Muhi Klára: Fölösleges bátorság Beszélgetés Herskó Jánossal
• Varga Balázs: Rövidre vágyva Kisjátékfilmek
• Bori Erzsébet: Mindennapi tabuink Dokumentumfilmek
TELEVÍZÓ
• Rádai Eszter: Adáshiba Közszolgálati televíziózás
• Rádai Eszter: Elnézett milliárdok
• Schubert Gusztáv: Magyar plazma Magántévék, közerkölcsök

• Horváth Antal Balázs: Gonoszság-kurzus Neil LaBute
• Stőhr Lóránt: Az ellenállás tragikomédiája Jean-Pierre Melville
• Kubiszyn Viktor: A halál kék angyala A szamuráj
KULTUSZMOZI
• Géczi Zoltán: Katódsugár Misszió Videodrome
• N. N.: Cronenberg a Filmvilágban
KRITIKA
• Szilágyi Ákos: Gömbfilm Visszatérés
• Hirsch Tibor: Vész-kijárat A mohácsi vész
• Takács Ferenc: Szomorú játék Montecarlo!
• Ágfalvi Attila: Múlt, nincs Mélyen őrzött titkok
• Stőhr Lóránt: Szívem visszahúz Getno
DVD
• Pápai Zsolt: Fekete, fehér, igen, nem Delmer Daves: Sötét átjáró
LÁTTUK MÉG
• Pápai Zsolt: A kiskirály
• Győrffy Iván: Bodysong
• Vaskó Péter: Ítélet eladó
• Mátyás Péter: Ház a ködben
• Nevelős Zoltán: Oké
• Varró Attila: Gothika
• Kovács Marcell: Underworld
• Dóka Péter: Minden végzet nehéz
• Kolozsi László: Vodka Lemon

             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Filmszemle

Beszélgetés Herskó Jánossal

Fölösleges bátorság

Muhi Klára

Miről szólnak az új magyar filmek – és ami ennél is érdekesebb – miről hallgatnak? Herskó János, a Filmszemle játékfilmes zsűrijének elnöke a szakma régi bűneiről, és a friss tehetségekről.

 

– Az a kettős beszéd, ami évtizedekig jellemezte filmjeinket, mára végérvényesen eltűnt. De szinte ezzel együtt a valóságvallató, közéleti film is. Az új játékfilmes generáció – az egyébként teljesen átpolitizált országban –felettébb óvatos.

 

– Mikor 1991-ben nyugdíjba mentem, Gazdag Gyula meghívott, hogy tanítsak a budapesti Főiskolán, s a bevezető órán azt kértem a gyerekektől, válasszanak maguknak témát. Mindegyikük azzal jött vissza, hogy ő valami szürreálisat meg halálközelit szeretne csinálni. Az isten szerelmére, gondoltam, mi van itt? Mire való akkor, hogy most már szabad beszélni!? Kiküldtem őket az óbudai gázgyárba, gondoltam, ha akarnak valami szürreálisat, ott találnak. És „szerencsémre” az egyik toronyban két munkás épp egy vashidat vágott maga alatt, és az lezuhant. Gyönyörű film lett belőle. Akkor tanultam meg, hogy itt valami idioszinkrázia lépett fel aziránt, hogy a dolgokban nem veszünk részt. S ez tulajdonképpen a mai napig tart. Ezen a Szemlén is azt láttam, hogy aki korábban valamit elkezdett, most az is visszalép. Török Ferenc második filmjét, a Szezont én kevésbé izgalmas filmnek tartom, mint annak idején a Moszkva teret, mert ő akkor vállalta, hogy csinál ‘89-ről egy filmet, arról a pillanatról, amikor minden megváltozik. A Szezonban látható három fiúról lehetett volna filmet csinálni akár húsz évvel ezelőtt is.

 

– Egyébként a mai napig Török szinte az egyetlen a fiatalok között, aki a rendszerváltás témáját egyáltalán felvállalta.

 

– Ennek nyilván az az egyik oka, hogy annyi piszok gyűlt fel az előző rendszerben, amiről most tudomást kellene venni! S aztán rögtön utána belefutottak a következő rendszer piszkába! De menjünk végig a Szezon nyomán ezen a dolgon, tekintve hogy a fiatalokat nagyon tehetségesnek tartom, Törököt pedig különösen. Megcsinál egy filmet szezonban dolgozó huszonéves fiúkról, de a legfontosabbról, hogy mit csalnak össze egy ilyen helyen, egyetlen szó nincs. Helyette ott van egy közhelyes epizód a képviselő feleséggel, meg egy könnyed kritika a helyüket nem találó fiatalokról. Mindez már a kádárizmusban is lehetséges lett volna. De nem Török az egyetlen, aki mintha visszafelé utazna a maga témájában. Hajdu Szabolcs a Tamarában például olyan problémához nyúlt, ami csak neki az, egy művészi válság ábrázolásához. Ő is izgalmasabb filmet csinált elsőre, a Macerás ügyekkel. Nem szabad hagyni ezeket a fiatalokat visszatáncolni valami szürreális vagy groteszk világba, csak azért, mert ma is olyan a helyzet, hogy egy frászt fogok én valamiről őszintén beszélni!

 

– Az őszinteség hiányzik vagy a dolgok átlátása? Mert a helyzet ma sokkal zűrösebb, kaotikusabb, mint a Kádár-korban.

 

– Szerintem fölösleges bátorságnak tűnhet, amiről én beszélek. Mindig ez volt a gond a magyar filmmel! A tizedes meg a többiek bemutatója előtt Keleti Márton azt kérdezte: Jancsikám, nem lesz ebből baj? Marcikám, mondtam, ha baj lesz, akkor nekem lesz bajom, mert ezt a filmet én erőszakoltam ki. Ha jó lesz, akkor viszont maga klasszikus lesz. És az is lett! De nem a vicc kedvéért mesélem ezt, hanem mert most ugyan már nem az a gond, hogy a pártközpontban ezt vagy azt mondják a filmre, hanem hogy a közvélemény előtt esetleg vállalni kellene valamit. És minek vállalni, minek bepiszkolódni? Miért legyen akár egy szava is egy filmesnek ahhoz, hogy például mennyire kettéválasztották ezt az országot a legutolsó választásokon?

 

– A Madzag Filmegylet a legérdekesebb ebből a szempontból, akik aktívan politizálnak, ha kell – szórólappal, akcióval –, filmjeikben viszont mindennek nyoma sincs. Szerintem úgy vélik, mindez ma már a filmnek nem dolga.

 

– Nem hiszem. A fiatalok egy visszavonult esztétikus, etikus szempontból hajlandók csak filmet csinálni. De itt az ellenpélda: amikor nehéz volt a politikai helyzet miatt filmet csinálni, akkor az a fajta film volt a leginkább sorok között is olvasható, amit Jancsó csinált. Ma ő az egyetlen, aki mindennnel hajlandó viccelni, mert neki már ez semmibe se kerül.

 

– Azért a Kontroll is nagyon eltalált valamit. A siker oka tán ott keresendő, hogy a „sorok között” a magyar társadalom legnagyobb rendszerváltás utáni traumájáról, a lecsúszásról beszél.

 

– A Kontrollnak különböző rétegei vannak. Az egyik kétségkívül a legalul lévőkről szól, meg azokról, akik bármelyik pillanatban oda kerülhetnek. De van egy amerikaias rétege is, mert a főhős nem egy proletár, hanem egy tehetséges fiú, aki valamilyen lelkiismereti vagy más okból lejött ide, a föld alá, és nem akar fölmenni. A végén persze az angyalkával – szimbolikusan – mégis fölmegy. A filmnek ezt a rétegét én kevésbé szeretem, de kétségkívül ez is hat. Sokak szerint az magyarázza a sikert, hogy mindenki utálja az ellenőröket, a szó egyenes és átvitt értelmében egyaránt. Kétségtelenül eltalálta a rendező, hogy mi az, ami ezekben a közép-európai rendszerekben a legjobban bántja az embereket. Az, hogy mindig lenyomták őket, de ha megfelelő volt a származásuk, vagy jó helyen álltak, adtak nekik bizonyos hatalmat, hogy ellenőrizzék a többieket. Azokat is, akik föntről jönnek, és látszólag szabadok, de ha le mernek jönni a metróba, akkor: tessék a jegyeket megmutatni! Minden új rezsim előhívja ezeket az embereket. Előhívja, aztán visszaküldi. Mint negyvennégyben a nyilasok, negyvenkilencben a kommunisták. Ezek mindig lenn vannak, és ha kell, fel lehet őket hívni – mint ‘19-ben a különítményeseket vagy az előző választásokon az árpádsávosokat.

 

– A Kontroll nem beszél azokról, akik fönt vannak. Talán szerencsére, mert hosszú évek óta az a legügyetlenebb rétege a magyar filmnek, amikor nagy ritkán a győztesekről van szó.

 

– Tényleg nem készül film erről. Nem tudom miért, mert nem élek itt. Ráadásul az én utolsó filmem, az N. N. a halál angyala épp a középosztályról és az értelmiségről szól, eléggé ironikusan. Pedig az értelmiség valóban elég fura szerepet tölt be a magyar társadalomban, s nyilván őrült jó történetek vannak erre a témára. De gyanítom, épp ez az a piszok, amihez nem akarnak hozzányúlni. A győztesek persze valóban antipatikusak, mert félnek. Mert nagyon kevés olyan győztes van – legalábbis én a televízióban keveset látok –, akik valamit csináltak. Inkább olyan győztesek vannak, akiknek valami sikerült. Egy jó átdobás, akár politikailag, akár pénzügyileg, mert mondjuk idejében ott voltak. És persze attól félnek, hogy ez bármikor megszűnhet.

 

– Minden bizonnyal ezek a témák az idősebb rendezőgenerációra várnak. Vajon ők miért hallgatnak?

 

– Tudja, hogy van, aki a saját mítoszából él, az minek másszon bele? És miért versenyezzen ezekkel a gyerekekkel? Ennek az idős generációnak van egy joggal megszerzett mítosza, amiből meg akar élni. Egyébként pedig hagyják őt békén! Ez már nem az ő felelőssége. Viszont az ő felelőssége, hogy 1970 és ‘89 között hagyott tönkremenni két-három generációt.

 

– Az elmúlt évtizedek legnagyobb vesztese épp Jeles András, aki hosszú évek után a Szemle egyik legkülönösebb filmjével jelentkezett.

 

Jeles épp az egyik utolsó osztályomba járt, úgyhogy – miután itt hagytam őket – én is árulónak mondható vagyok. Ő valóban rendkívüli tehetség volt. Egyszer le kellene vetíteni azokat a filmjeit, amiket Kardos Sándorral még mint amatőrfilmes készített. Ismertem valamennyit, mert – most nagyképű leszek – én voltam az utolsó sztálinista funkcionárius, a szónak nem ideológiai, hanem hatalmi értelmében. Nemcsak a Főiskola tanszékvezetője, a Filmgyár egyik fontos csoportjának vezetője, de az Amatőr Filmszövetség elnöke is én voltam. Jeles egy becketti, Thomas Mann-i figura, aki a saját helyzetébe lélektanilag is egyre jobban belebonyolódik. Ő úgy érzi, hogy ez a társadalom nem az ő társadalma. Nem véletlen a József és testvéreinek keretjátéka, ami a teljes nihilista anarchia. Ezt a filmet csak úgy szabad fölfogni, mint egy lélektani térképet.

 

  Amihez Jeles nem adja oda a kulcsot...

 

 – Nem, mert már késő! Ő is ahhoz a generációhoz tartozik, amelyiket otthagytak, amelyikkel nem törődtek. Szóval itt mindenféle bűnök vannak. Érti már, miért nem akarnak ezek a fiatalok a szarba nyúlni?

 

– Maradjunk még egy kicsit a Szemle komoly teljesítményeinél. A Másnapra és a Dealerre gondolok.

 

– A Dealer rendezője nagyon tehetséges. Íróilag is. De szerintem ritmustalanul használja, amit kitalált. Az jó fogás, hogy nem látom az arcokat, de milyen döbbenetes lenne, ha egyszer-egyszer véletlenül mégis meglátnám. Ha mindig egyforma távolságra vagyok a szereplőmtől, akkor oda az alaphatás. Ezzel együtt ez egy jó film, nem is volt vita erről a zsűriben.Végül is akár a Dealer, akár a Kontroll, mindegyik lehetett volna fődíjas. Janisch Attila Másnapja lett végül, mégpedig épp annak jegyében, amiről szó volt, hogy itt két-három generációt is eltettek a spejzba. És ha ebből az elkaszált nemzedékből valaki még talpon van, és csinál valami jelentőset, akkor azt kiváltképp lehet jutalmazni. Mert a Másnap abban a nagy semmiben, ahol játszódik, olyan feszültséget tud teremteni, ami magyar filmben ritkán áll elő. És Janisch ehhez talált egy színészt is, akiből teremtett egy figurát. A dolognak csak az a hátulütője, hogy ötven évvel ezelőtt A vihar kapujában Kuroszava mindezt már megcsinálta úgy, hogy annak emberi filozófiai tartalma volt. Mert ugye, ott arról volt szó, nem tudni, hogy egy gyilkosság megtörtént-e, úgy történt-e, mert minden szereplő a maga szempontjából meséli a történetet. A Másnapban ez az ötlet a francia új regény stílusában el van egy kicsit mismásolva. Kuroszavánál mindenkinek vannak elnyomott indítékai. A Másnapban maga a főhős az, aki nem tudja, hogy elkövette-e a gyilkosságot, és ennek következtében a rendező sem tudja. Ennek ellenére a film a feszültséget nálam majdnem egy órán át fönn tudta tartani.

 

– Ez a Szemle a közönségfilm áttörését hozta. Mit gondol a színvonalukról?

 

– Idén valóban sok ilyen film volt, és az tűnt fel nekem, hogy a legtöbb kiutazik az országból Monte-Carlóba, Krétára, Amerikába. Az egyik azért, hogy csináljon egy IBUSZ-filmet (Apám beájulna), ahol két jó alakú kislányon csorgathatja a nyálát a néző, a másik meg, hogy csináljon egy régi, rossz értelemben vett „propagandafilmet”: így jár, aki azt hiszi, hogy Amerikában lehet élni (Getno). A főhős új életet akar kezdeni az új világban, de kezét, lábát kitöri, kitol vele a biztosító, az ügyvéd, a felesége, mindenki.

 

– Talán azért utaztatják a rendezők hőseiket, hogy kiderüljön, mit viszünk az egyesüléssel nyugatra. Mi van a magyar zsákban? Jellemző, hogy a Montecarlo! férfihőse az itthoni kaszinóban mindig érzi a számokat, Monte-Carlóban viszont csődöt mond. Az emberekben sok szorongás van a jövővel kapcsolatban.

 

– Ehhez képest minden magyar, aki az elmúlt hatvan évben kiment, nagyon jól megtalálja a helyét. Vagyis épp az ellenkezője igaz annak, amitől tartanak ezek a filmek. A magyarok valahogy mindig kibulizzák a dolgot. Mert ez egy ilyen ország. A törökök óta az a magyar alapállás, hogy minden helyzethez lehet alkalmazkodni. Ha Csurkával gondolkozom – minden magyar zsidó. Mert minden magyar tud alkalmazkodni. (Történetesen ő is, mert rögtön átállt íróból népvezérnek.) A Getno meg egy ellenpropaganda: jól gondold meg, mert ha disszidálsz, akkor aztán minden utolér. A világ Isten kalapja, Magyarország a bokréta rajta. Ha itthagyod a bokrétát, megnézheted magad. Pedig a nagy élvezet az, amit most épp én csinálok, hogy visszajövök ide, és elmondom, hogyan kellene filmet csinálni. És még talán igazam is van. Abban mindenestre, most hogy van itt két és fél, filmet csinálni tudó generáció – öregek, fiatalok, egész fiatalok –, a szakma köteles olyan munkalégkört teremteni, amelyben az új tehetségek nemhogy nem tűnnek el, de új lendületet adnak a magyar filmművészetnek.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2004/04 09-11. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1873