KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
   2004/április
KRÓNIKA
• N. N.: A 35. Magyar Filmszemle díjai
• N. N.: 8. Francia filmnapok az Unifrance Film International és az Upperstudio szervezésében
• N. N.: Képtávíró
FILMSZEMLE
• Gelencsér Gábor: Árnyékvilág Játékfilmek
• Muhi Klára: Fölösleges bátorság Beszélgetés Herskó Jánossal
• Varga Balázs: Rövidre vágyva Kisjátékfilmek
• Bori Erzsébet: Mindennapi tabuink Dokumentumfilmek
TELEVÍZÓ
• Rádai Eszter: Adáshiba Közszolgálati televíziózás
• Rádai Eszter: Elnézett milliárdok
• Schubert Gusztáv: Magyar plazma Magántévék, közerkölcsök

• Horváth Antal Balázs: Gonoszság-kurzus Neil LaBute
• Stőhr Lóránt: Az ellenállás tragikomédiája Jean-Pierre Melville
• Kubiszyn Viktor: A halál kék angyala A szamuráj
KULTUSZMOZI
• Géczi Zoltán: Katódsugár Misszió Videodrome
• N. N.: Cronenberg a Filmvilágban
KRITIKA
• Szilágyi Ákos: Gömbfilm Visszatérés
• Hirsch Tibor: Vész-kijárat A mohácsi vész
• Takács Ferenc: Szomorú játék Montecarlo!
• Ágfalvi Attila: Múlt, nincs Mélyen őrzött titkok
• Stőhr Lóránt: Szívem visszahúz Getno
DVD
• Pápai Zsolt: Fekete, fehér, igen, nem Delmer Daves: Sötét átjáró
LÁTTUK MÉG
• Pápai Zsolt: A kiskirály
• Győrffy Iván: Bodysong
• Vaskó Péter: Ítélet eladó
• Mátyás Péter: Ház a ködben
• Nevelős Zoltán: Oké
• Varró Attila: Gothika
• Kovács Marcell: Underworld
• Dóka Péter: Minden végzet nehéz
• Kolozsi László: Vodka Lemon

             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Neil LaBute

Gonoszság-kurzus

Horváth Antal Balázs

A Sundance egykori felfedezettje ma a kortárs dráma nemzetközi tekintélye. Missziós pesszimizmus LaBute módra.

 

Mindenki addig megy el, ameddig hagyják. Férfi és nő játszmája nem bízható a lelkiismeretre, mert az hajlik az engedményekre. Félhazugság, elhallgatás, ízléses zsarolás, manipuláció – mindennapos akciók a szerelmi szabadfogás játékában. A pesszimisták alaptételei örök témák, és hogy érdekesek-e, tálalás, stílus, szóhasználat kérdése. Az emlékezetes, eredeti hangütéssel gonoszkodó Férfitársaságban láttán kiderült, hogy a tárgykörben figyelmet érdemlő író-rendező kér szót. Neil LaBute fő erénye, hogy egyszerre ismeri a humort, az életet és az irodalomtörténetet. Látszólag a verbális automatizmus szintjéig megtanulta, hogy kell például káromkodni egy sportöltözőben, nőkkel elhitetni valamit egy kávé mellett, kicsinálni a munkahelyi riválist, meglovagolni a férfiak gyengeségét, illetve mindezt és nagyságrendekkel komolyabb csúfságokat szigorú dramaturgiával szórakoztatóvá tenni. „Bántsunk meg valakit!” – hangzik el a jelszó első filmjében, hosszú távra megadva az alaphangot. LaBute azóta is az elrettentő szókimondás híve, de szokványos düh vagy provokáció helyett az intellektuális aknamunka módszerét választja. Drámaírói iskolázottságából következően színházban gondolkodik, a statikus színpadképet fordítja időnként filmre, az ebből adódó formai korlátok elfogadásával, amelyeket dramaturgiája és nyelvezete nagyvonalúan kompenzál. Színdarabjai tartalmi és formai szinten is kapcsolatba hozhatók a drámatörténet jellegzetes korszakaival, pillanataival. Első két megfilmesített színműve (Férfitársaságban; Gyere! Csere!) például a 17. századi angol Restauráció-kori színpadi hagyomány (Dryden, Sheridan, Wycherley) akadémikus szempontból is elsőrangú modernizációja, az elődök eszköztárának és indulatának pontos felidézésével. Újabb darabjaiban felbukkan Shaw és a Pygmalion-tematika (A dolgok formája), kertvárosi deviáns szociográfia némi Osborne-színezettel (A távolság innen), vagy nyíltan Albee-t idéző privát lélekboncolás (Villamosszék).

A színdarabok filmre adaptálásakor mozgóképes hatásmechanizmusok helyett csak a szavakra és színészeire számíthatott, de a szóba jöhető független filmes közönség vevő volt nyelvi-dramatikai igényességére. Lefényképezett színházában a legemlékezetesebb figurák morális határátlépők, akik egy-egy monológjukkal egyszerre nevettetnek és fagyasztják az arcokra a mosolyt. Az intellektuális erkölcsgyalázó kategóriában nem könnyű az élet, főként egy visszaesőnek. Vulgáris nőgyűlölő, mizantróp, nihilista. Láttunk már sokkal durvább életműveket, LaBute felé mégis repülnek a nyilak, és ezen „biztonságosabb” hollywoodi melléktevékenységei (Betty nővér; Költői szerelem) sem változtattak. Pedig a filmjeiben és darabjaiban felbukkanó, helyenként abszolút inkorrekt, diszkriminatív humort, illetve lelki és fizikai erőszakot nyilvánvaló felelőséggel és szándékkal teszi eszközévé.

Két menedzserkolléga a női nemtől elszenvedett állítólagos sérelmei miatt érzelmileg tönkretesz egy halláskárosult gépírónőt. Az önimádó nőgyógyász szaunában sztorizik a barátokkal közösen megerőszakolt gimis osztálytársról, majd dührohamot kap, amikor partnere menstruációs vérrel szennyezi be a lepedőt. Egy mormon fiatal lelkesen meséli, hogy vitte bálba a barátnőjét, aztán hogy kerekítette ki az estét egy alkalmi lincseléssel. Képzőművész-hallgató lány a művészet nevében szexuálisan manipulál és nyilvánosan megaláz egy akaratgyenge fiút... Moralistától nem rossz taktika, ha látszólag tartja a tisztes távolságot. LaBute témái és a naturális, közönyös tálalás fogódzók nélkül hagyják a nézőt, aki megérzi a tét súlyát, majd önálló reflexióra kényszerül, mivel szerzői ítéletre hiába vár.

„Hogy bízzak meg valakiben, aki egy hétig vérzik, és közben nem hal meg?” Chad Piercewell alfahím efféle viccekkel hangolja munkatársát, a nőkhöz tehetségtelen Howardot, hogy megkezdjék a Férfitársaságban (In the Company Of Men, 1997) minősíthetetlen bosszúakcióját. Kiküldetésben tartózkodó tucatmenedzserek, nőktől szerzett friss sebekkel és David Mamet Glengarry Glenn Ross-át idéző groteszk vállalati paranoiával. Kóros párbeszédeket folytatnak a hátuk mögött leszámolásra készülődő „új generációról”, ellenségekről és védendő pozíciókról. A nőkről megállapítják, hogy „mind hús, mócsing és gyűlölet”, és különben is „kezdik felborítani az egyensúlyt”, ez ellen pedig tenni kell valamit. Tervük lényege, hogy a süket, alig beszédképes gépírónőnek egyszerre teszik a szépet, majd amikor horogra akadt, duplán átverik a palánkon. „Egy héten belül az altatókhoz nyúl, mi meg röhögni fogunk rajta, amíg nagyon öregek leszünk.” Hogy a gerinctelen Howard meginog a végrehajtás során, borítékolható, de a nihilt propagáló Chad szinte valószínűtlenül konzekvens. Egy jelenetben megosztja velünk, hogy ráébredt az igazságra: „felőlem minden le van szarva, minden és mindenki, abszolút nem érdekel”. Később egy színesbőrű gyakornokot teljesen összezavar, és ráveszi, hogy tolja le előtte a nadrágját, hogy megmutassa, „elég tökös-e az álláshoz”. Végül tartja a szavát: porrá zúzza a nő szívét, és közelről vizsgálgatja, hogy milyen hangokat ad ki zokogás közben. Zárásként bevallja Howardnak, hogy neki is hazudott - őt nem hagyta el senki, végig otthon várta egy engedelmes partner. „Akkor miért csináltad?” kérdezi tőle Howard. „Mert megtehettem…” hangzik a válasz.

Chad LaBute első emblematikus szörnyetege. Lefegyverző karizmájú hímpéldány, aki semmiféle felettes ént nem enged szóhoz jutni, hogy minden helyzetet kontroll alatt tarthasson. Valakit az idegösszeomlásig manipulálni, pusztán kedvtelésből, bődületesen homályos indokokra hivatkozva („ideje, hogy helyreállítsuk a méltóságunkat”) – a helyzet a LaBute által sokszor idézett és mintául választott restaurációs vígjátékok amorális világát eleveníti fel. Nincs bölcselet, az erős és a gyenge természetrajza mellett a vállalati struktúrák kommentárja a drámai állítás, még ha ez sokak számára kevés is a megnyugváshoz. A Férfitársaságbant szokás nőgyűlöletként értelmezni, de ez csak felszínes menekülőút lehet. Sokkal érdekesebb a lehetséges feminista nézőpont, ahonnan az üzleti játszmákat kompenzáló hímterror szatírája tűnik elő. Ez persze megint sztereotípia, és LaBute módszerének leegyszerűsítése, amelyben merészség és komplexitás a kulcsszavak.

A Gyere! Csere!Egy erkölcstelen mese (Your Friends And Neighbors, 1998) absztraktabb világában egyetlen tájékozódási pont van: a párzás. Férfi-nő, nő-nő, férfi-férfi változatokban folyik, és majdnem mindig hiba csúszik bele. A két és fél heteroszexuális párral induló cselekmény töredékes jelenetekkel, rondószerű ismétlésekkel jár végig az önzés és hűtlenség regiszterein. A nagyon meztelen valóság van terítéken, és LaBute tobzódik a (maga teremtette) lehetőségben, hogy könyörtelen viccekbe fogalmazza a szexuális kommunikáció szánalmas torzulásait. Az egyik pár (Barry-Mary) megjárta az oltárt, szépíti a fészket, de a férfi csak ajándékokkal tudja kényeztetni a szelíd hitvest. Esténként a kínos próbálkozások után magát vigasztalja a takaró alatt. A megoldásra mentális módszert javasol: „Úgy kell gondolnunk egymásra, mint egy darab húsra. Csak egy péniszt szabad látnod bennem, én meg majd óriási vaginának képzellek.” A másik pár (Jerry-Terri) aktus közben is marakodik, szépen haladnak az elhidegülés felé, de nem baj, mert Jerry rendszeresen döntögeti egyetemi tanítványait is, sőt bejelenti igényét a barátja feleségénél is (Mary): „Férjhez mentél hozzá, ő ért oda elsőnek, de ez nem a végzet, vagy törvényi előírás, ez csak a véletlen, nem nagy dolog”. Az egyedülálló, szupermaszkulin Cary nők tönkretételére rendezkedett be. „Megkérdőjelezte egy szakmai döntésemet, úgyhogy muszáj volt bosszúból megkefélnem. Nem tehettem mást… A jó ízlés ezt diktálta”. Később Terri leszbikus kapcsolatba menekül a hűtlen Jerry elől, aki csődöt mond a félrelépésre rábeszélt Maryvel, aki - így több irányból is kielégítetlenül - eljön a férjétől, és zavarában a lehető legrosszabb helyen, Cary ágyában köt ki, ahol immár teherbe esve viszolyog a közösüléstől. Körbeért a mese, így tengődik az egymásra rímelő nevekkel ellátott, hiperantipatikus társaság, akik (az eredeti cím értelmében) akár a mi barátaink és szomszédaink is lehetnének. LaBute kegyetlenül elemében van; az álságosan intellektuális szemétládától (Jerry) az önimádó pszichopatáig (Cary) teremtményei együttes erővel szedik darabokra az egészséges kapcsolatteremtés ideáját. „A szerelem betegség” mondja fogalomzavarában Terri, de persze a szexre gondol, amiről az a véleménye, hogy „a kefélés az kefélés, nem közös élmény, akármit is mondanak”.

A Férfitársaságban után a Gyere! Csere! tablóján is csak egyvalakit találunk, aki világos irányvonalak mentén gondolkodva kézben tartja az életét. LaBute felforgató drámai felfogásának köszönhetően ez természetesen Cary. Ismét egy vonzó agresszor, aki főként a nőket tapossa. Chad jellemzője a hazugság, Caryé a brutális őszinteség, találkozási pontjuk a kontroll, mint lételem. A nemek természetét illető, ironikus meglátás pedig az, hogy mindezek ellenére őket fogadják el leginkább a nők. A fizikai vonzerő sok mindent meg nem történtté tesz, és erről LaBute-nak mondanivalója van.

A határátlépés vizsgálata a Szentek fecsegése címmel nálunk is színpadra vitt Bash: Latterday Plays egyfelvonásos monológjaiban folytatódik (filmváltozat egyelőre nem készült). A cím LaBute felvett vallására, az utolsó nap szentjeinek egyházára (mormonizmus) utal. A három mesélőben közös, hogy életük egy ösztönös pillanatában (félelem, undor, bosszúvágy hatására) az emberélet mindenekfelettiségét is felülbírálták. A kirúgás szélén álló vállalati középvezető nem akadályozza meg újszülött gyermekének véletlen fulladásos halálát, mert úgy kalkulál, hogy ilyen tragédia után nem ő lesz az, akit leépítenek. Az egyetemista álompár New York-ba utazik bálba, és a giccses éjszakát a fiú és barátai egy arra tévedő homoszexuális halálra verésével zárják. A gimnáziumi tanára által megejtett, majd magára hagyott lány tizennégy év elteltével áll bosszút a rajta rég túllépett férfin: az egyetlen, amit elvehet tőle, közös fiuk élete. A mormon szereplőkre írt darab LaBute eddigi legfeketébb munkája. Kedvelt színpadi eszköze, a monológ tabukig hatoló emberi rétegekbe visz, bűnös és áldozat fogalmait kölcsönhatásba hozva. Más lapra tartozik, mindenesetre tény, hogy a Bash színre vitele után Neil LaBute-ot figyelmeztető kizárásban részesítette az egyháza, és „gyógyító” szolgálatot rendelt el számára. Hogy ezt művekben is teljesítette-e, nem tudni, bár filmen észrevehetően új területek felé is fordult.

A Férfitársaságban filmes kimunkáltságát meghatározták a minimális produkciós lehetőségek. A Gyere! Csere! viszont már szakmailag megnyugtató kivitelű, annak ellenére, hogy a kameramunka nem mindig tart lépést a színészvezetéssel. A lehetőséget, hogy ezek után stúdiórendezőként is részt vegyen a filmiparban, LaBute a Betty nővérrel és a Költői szerelemmel használta ki, miközben újabb darabjai debütáltak színpadokon. Harmadik, saját forgatókönyvből készített filmje, a Dolgok formája (The Shape Of Things, 2003) is színházi előélet után készült el. Adam langyos vérmérsékletű bölcsészhallgató, az életről lemaradó fajtából. Evelyn vadul idealista, végzős képzőművész, aki egy múzeumi rongálóakciótól sem riad vissza, ha úgy érzi, tiltakoznia kell a szemellenzős közerkölcs hatalma ellen. Adam hízásra haljamos, elhanyagolt alig-hím, Evelynről árad a stílus és a szexuális vonzerő. Kettejük között mégis elkezdődik valami - Evelyn a manipulátor, Adam a felriasztott libidójú bábfigura. „Nem dobnád ki inkább a gusztustalanul lehasznált kordzakódat?” „Nem akarsz lefogyni a kedvemért?” „Mi lenne, ha egy kicsit megplasztikáznánk az orrodat?” „Válassz: vagy én, vagy a barátaid!” Adam semmilyen árat nem sokall, ha cserébe Evelyn ágyában maradhat, és nem látja, hogy nagyon átverik. LaBute a Férfitársaságban fordított előjelű játszmáját mutatja be, és az újabb emberkísérlet indítékával sem marad adós. Ami Chad esetében gátlástalan kompenzálás volt, az Evelynnél dühödt lázadás. Adam külsejének kikupálását nyilvánosan kiállított diplomamunkában dolgozza fel, kommentárként a korrupt társadalmi értékrend ellen. „Nyissuk ki a divatlapokat, kapcsoljunk bármelyik csatornára, és a világ engem igazol… ez a férfi érdekesebb, kívánatosabb, normálisabb lett. Egy szóval: jobb. Hús-vér példája annak, hogy a felszín, a dolgok formájának megszállottjai vagyunk.” Hogy mit érez az, akinek a magánéletét fotók, naplók, tárgyak útján, ízekre szedve közszemlére teszik, alárendelődik a művészi felelősségnek. „Semmit sem bánok, és nem furdal a lelkiismeret… Azt az évszázados művészi hagyományt követem, amely nem hisz a vallásban, a kormányban, a közösségben, de még a családban sem. Mert csakis a művészet létezik. A mű, amelynek meg kell születnie, bármi áron.” Evelyn persze, mint LaBute korábbi „negatív” figurái is karikatúra, és az erőlködő forradalmár mögött nem lehet nem észrevenni a duzzogó kislányt. Hogy mindenki ki legyen osztva, a férfinem is megkapja a magáét: a szexuálisan szóba jöhetővé gyúrt Adam fegyvere például hamar félrehord Evelyn háta mögött.

A Dolgok formája visszafogottabb tónusával nem hozza az első két LaBute méregkoktél színvonalát, de melléjük kívánkozó darabja ugyanannak a diskurzusnak. Egy moralista sosem pihenhet, és LaBute él is megnövekedett lehetőségeivel. Egy-egy New York-i, londoni premierje kiemelt színpadi esemény, a plakátokon világhírű nevekkel, a kortársak szűk körének kijáró figyelemmel. Filmes fronton mintha a soderberghi, nagy óvatosságot követelő utat járná a szerzői integritás és az ésszerű szakmai kompromisszumok között kanyarogva. Függetlenként is szabadon szervezkedhet, de látszólag súrlódásmentesen veti alá magát a stúdiórendszer nagyobb összefüggéseinek is. Messze van már Sundance, a Férfitársaságban tizenegy napos, huszonötezer dolláros filmprodukciója, amelyhez ismerősök adták kölcsön a balesetbiztosítási pénzüket. Újabb színdarabjainak várható megfilmesítése mellett meglepő választásokra is számíthatunk. Például egy posztfeminista szatíráig fajuló regényadaptációra (VaporVízpára), vagy egy hetvenes évekbeli obskurus horrorklasszikus, a Wicker Man (Fabábu) remake-jére (az átdolgozás LaBute-ra vall: az eredeti film pogány szektáját matriarchális kommuna váltja fel). Komoly alkotói tempó, de egyelőre úgy tűnik, továbbra is napirenden marad a kockázatvállalás, főként a színpadon.

Még LaBute-i mércével is dermesztő drámai kihívás például a 2001 szeptemberében, a katasztrófa másnapján New Yorkban játszódó Villamosszék (The Mercy Seat). A fehér porral belepett, elegáns loftlakásban három évnyi hazugsággal szembenéző szeretők egy patthelyzet érzelmi foglyai. Ben Harcourt életét az mentette meg, hogy a tragédia pillanata fönöknője szexfoteljében érte. Mobiltelefonja szünet nélkül cseng, de ő nem ad jelt a családjának. Csak magára és Abbyre gondol, akivel most (apokaliptikus) lehetőséget kaptak arra, hogy közös életet kezdjenek. A megalkuvó-reménykedő szerető-állapot minden kínját kibeszélő dialógus végére mindketten kénytelenek felismerni, hogy önzésüknél csak gyengeségük és gyávaságuk erősebb.

Megint ezek a súlyos implikációk. Lehangoló megfigyelések. Szereplők, akiket érteni lehet, de szeretni aligha. Ha más tálalná ezt újra és újra, talán már rég elegünk lenne a pesszimizmusából. Abból, hogy folyton tesztelnek bennünket, mikor kezdjük el szívből gyűlölni azokat, akik mi is voltunk már akarva-akaratlanul. Néha nem is világos, hogy miért, Neil LaBute egyelőre mégis vonzza a figyelmet. Amíg ilyen pontosakat üt, nyert ügye van.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2004/04 26-29. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1879