KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
   2004/április
KRÓNIKA
• N. N.: A 35. Magyar Filmszemle díjai
• N. N.: 8. Francia filmnapok az Unifrance Film International és az Upperstudio szervezésében
• N. N.: Képtávíró
FILMSZEMLE
• Gelencsér Gábor: Árnyékvilág Játékfilmek
• Muhi Klára: Fölösleges bátorság Beszélgetés Herskó Jánossal
• Varga Balázs: Rövidre vágyva Kisjátékfilmek
• Bori Erzsébet: Mindennapi tabuink Dokumentumfilmek
TELEVÍZÓ
• Rádai Eszter: Adáshiba Közszolgálati televíziózás
• Rádai Eszter: Elnézett milliárdok
• Schubert Gusztáv: Magyar plazma Magántévék, közerkölcsök

• Horváth Antal Balázs: Gonoszság-kurzus Neil LaBute
• Stőhr Lóránt: Az ellenállás tragikomédiája Jean-Pierre Melville
• Kubiszyn Viktor: A halál kék angyala A szamuráj
KULTUSZMOZI
• Géczi Zoltán: Katódsugár Misszió Videodrome
• N. N.: Cronenberg a Filmvilágban
KRITIKA
• Szilágyi Ákos: Gömbfilm Visszatérés
• Hirsch Tibor: Vész-kijárat A mohácsi vész
• Takács Ferenc: Szomorú játék Montecarlo!
• Ágfalvi Attila: Múlt, nincs Mélyen őrzött titkok
• Stőhr Lóránt: Szívem visszahúz Getno
DVD
• Pápai Zsolt: Fekete, fehér, igen, nem Delmer Daves: Sötét átjáró
LÁTTUK MÉG
• Pápai Zsolt: A kiskirály
• Győrffy Iván: Bodysong
• Vaskó Péter: Ítélet eladó
• Mátyás Péter: Ház a ködben
• Nevelős Zoltán: Oké
• Varró Attila: Gothika
• Kovács Marcell: Underworld
• Dóka Péter: Minden végzet nehéz
• Kolozsi László: Vodka Lemon

             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Montecarlo!

Szomorú játék

Takács Ferenc

Fischer Gábor elsőfilmjében a szatíra céltáblája a tanári hivatás abszurd nyomorúsága.

 

Valamikor, még az ötvenes-hatvanas-hetvenes években, s talán később is, viszonylag rendszeresen gyártottak Magyarországon úgynevezett közönségfilmeket, amelyek a szintén rendszeresen képviselt „művészfilmmel” ellentétben nem próbáltak felszárnyalni a poétikus létértelmezés magasába, mint ahogy a kortársi társadalom – az akkori „mai magyar valóság” – mélységeinek sötét árnyait sem idézték fel sugallatos erővel. Helyette Hollywood és a Gyarmat utca örökségével gazdálkodtak: országos hírű és népszerűségű színészekkel mentek tutira, jól bejáratott műfaji sémákra építettek, a szokványból fabrikáltak nézhető és szórakoztató fogyasztási cikket a nagyközönség számára. Fogyasztották is őket rendesen: mindenki, aki moziba járt, megnézte őket, sokáig voltak műsoron, gyakran felújították egyiket-másikat, volt, hogy egy évtized is eltelt, mire valamelyik falusi kultúrház fapados vetítőtermének a gépházában utoljára pergett a tépett, össze-vissza ragasztgatott, esős-villámlásos kópia. (Emlékszem, a Felfelé a lejtőnt, Gertler Viktor 1958-as filmjét még az eredeti bemutató után tizenkét évvel is játszották, legalábbis Hajdúszoboszlón, ahol egy téli fürdőzés során 1970-ben viszontláthattam.)

Ez volt a magyar „kommersz” és ennek volt jellegzetes műfaja a szatirikus filmvígjáték. (Ha a szatíra-elem uralkodott benne, filmszatírának nevezték, ha nem volt ilyen célzata, filmvígjátéknak.) Találomra válogatva filmemlékeim között: az És akkor a pasas…, A veréb is madár, a Hét tonna dollár, a Gyula vitéz télen-nyáron az előbbire volt példa, a Micsoda éjszaka! (Latabár Kálmán utolsó filmfőszerepe 1958-ból), a Felfelé a lejtőn, a Rangon alul, a Butaságom története az utóbbira. Jó példák voltak; némi camp iróniával véve őket ma is bármikor megnézhetők, sőt élvezhetők.

Erre a nosztalgiától sem mentes múltidéző felvezetésre – már a terminológia is mennyire megkönnyezni valóan archaikusnak hat manapság: „művészfilm”, „közönségfilm”, „felújítás”, „kommersz”, „nagyközönség”! – az adott alkalmat, hogy a szatirikus filmvígjáték újabb időkben zajló felélesztési kísérleteihez, a Sose halunk meg, A miniszter félrelép és társaik sorához most elsőfilmes rendező, Fischer Gábor csatlakozik Montecarlo! című debütáns munkájával.

Teljesen műfajszerű, azaz szabályos és – a szót semleges, leíró értelmében használom – szabványos szatirikus filmvígjáték, tehát elemezni és értékelni is ennek a szabványnak a mércéjével illik, vonatkoztatási pontként pedig önként kínálkozik az imént felidézett magyar filmtradíció.

Lássuk tehát, mire jutunk evvel a mércével.

Általános műfaji értelemben a Montecarlo! megnyugtatóan „hozza” a szabványt, amennyiben „tisztán” szatírai és „tisztán” vígjátéki elemek elegyét kínálja a nézőnek. A szatíra – amint ez az ilyen filmeknél szokásos – nem különösebben mélyenszántó és nem különösebben eredeti, viszont olyan üggyel foglalkozik, amely az átlagnézőnek is mindennapi tapasztalata. A céltábla ennek szellemében az oktatásügy és a tanári hivatás abszurd nyomorúsága. Egy külvárosi gimnáziumban vagyunk, évzáró táján (miért, miért nem, talán a vicc kedvéért, az intézmény a lánya megbecstelenítését gyilkolással megtorolni próbáló, királya ellen lázadó Zách Felicián nevét viseli), ahol krónikus a pénzhiány, beszakad a tető, kétséges, hogy ősszel beindulhat-e az új tanév, mivel a költségvetési források kimerültek, a szponzorszerzési igyekezet és az alapítványi pénzek összekoldulása nem hozta meg a várt eredményt. Az évzárón a díszvendég kenetteljes hülyeségeket makog szónoklat gyanánt, az érettségin történelemből felelő leánytanuló úgy tudja, hogy „ezerkilencszázötvenhatban Kádár János vezetésével felkelt a nép” (átmegy kettessel), az elvált és édesanyjánál lakó matematikatanár az igazgató kölcsönkért lakásában dugja titkos szeretőjét, az albérletben lakó fiatal franciatanárnőt, kettőjüknek összes pénze alig elég egy közepes éttermi vacsorára.

Ebbe a szatirikus állapotrajzba lép be a „tisztán” vígjátéki elem. Mégpedig úgy, ahogy kell: képtelen, de megfelelő izgalom- és nevetésgerjesztő potenciállal rendelkező vígjátéki alapötlet alakjában. A szentendrei kaszinóban kiderül, hogy matematikatanárunk (Mucsi Zoltán) előre meg tudja mondani, melyik számon áll meg a rulett golyója. A felfedezést elhatározás követi: az igazgató (Koltai Róbert) vezetésével éjszaka betörnek az iskolába, ellopják a nyári táborozásra beszedett pénzt, vesznek egy furgont és hármasban, a franciatanárnő (Pikali Gerda) nyelvtudására építve Monte-Carlóba utaznak, hogy ott összenyerjék az iskola rendbehozatalához és fenntartásához szükséges pénzt. De balul üt ki a dolog, minden pénzüket elveszítik, s a franciatanárnőnek is nyoma vész. Hazafelé menet viszont minden jóra fordul, vagyont érő sportkocsiban éri utol őket a kollegina, aki közben óriási pénzt nyert Monte-Carlóban. Mehetnek haza, rendbe hozni az iskolát és aztán boldogan nyomorogni, amíg meg nem halnak.

A recept által előírt egyéb hozzávalók is ott vannak az elegyben. Például a népszerű, a maguk figurájának vagy imázsának a védjegyével sikeresen operálni tudó színészek, akik nélkül nincs filmvígjáték. Mucsi Zoltán (ezúttal Schererről leválasztva) úgy „hozza” figuráját, hogy elkerüli az önismétlés sematizmusát, s – legalábbis amennyire erre vígjátékban egyáltalán szükség mutatkozik – jellemet formál; Koltai Róbert is otthon hagyta „Illetékes Elvtárs” komikai manírjait, kényszeres, lihegő röhögtetés helyett inkább a figura emberi esendőségének a komikumát igyekszik kidomborítani; méltó társuk a szerepe szerint a vágy nagyon is nyilvánvaló tárgyát játszó, ám ezt színészi tehetséggel szavatoló debütáns Pikali Gerda; villanásnyi szerepekben is jólesően emlékezetesek Pécsi Ildikó és Torday Teri. A rendező szakmai-technikai kompetenciájával, az operatőr (Márton Balázs) munkájával is nagyjából rendben van minden

Miért rossz mégis ez a vígjáték, miért szomorú kudarc a Montecarlo?

Vannak kisebb hibák is, például a színészvezetésben: Mucsi és Koltai viszonyában komikus csúcspontnak szánt bazdmegolási duettjük a tengerparton határozottan kínosra sikerül. De a kudarc fő oka a forgatókönyv, s nem is annyira a gyakran falsot fogó párbeszédek, hanem az a katasztrofális dramaturgiai tévedés vagy hiba, amelyre a forgatókönyv épül. Egész egyszerűen az a helyzet, hogy a vígjátéki ötletben és a belőle kibontott történetben – a matematikatanár titokzatos képességében és a monte-carlói nyereményszerző útban – körülbelül huszonöt-harminc perc „tiszta játékidő” van, felvezetéssel és lecsöngetéssel együtt. Ezért aztán a többi időt ki kell tölteni mindenféle szervetlen anyaggal, vagy – durvábban fogalmazva – húzni kell az időt, hogy kijöjjön valahogy az a nyolcvan perc, ami a film játékideje.

És ez is történik. A csapat – útban Monte-Carlo felé – benéz Velencébe, a néző megtekintheti a Szent Márk teret a galambokkal, miközben a szereplők viccesen ásványvizet locsolnak egymásra. Szerencsésen eltelik vele néhány perc. A monte-carlói leégés után – pénzük nem lévén ennivalóra – Mucsi csúzlival vadászik hosszasan csirkére valahol a délfrancia vidéken, Koltai pedig komótosan levelet legel a fáról. Az ilyen és ehhez hasonló „fergetegesen mulatságos” jelenetekkel is eltelik néhány további perc. (Hogy az éhkoppot nyelő duónak honnan lesz pénze benzinre mégis a hazaúthoz, nem derül ki.) Még Monte-Carlóban, a kaszinóból kijövet a tengerparton hosszan „beszélgetnek” egy magyarul nem tudó ifjú hölggyel – a jelenetnek az égvilágon semmi köze az adott helyzethez, a történethez, a karakterekhez, az iskolaügyhöz, akármihez. Viszont további percek telnek el vele.

Ráadásul a film félidejénél dramaturgiai szempontból az egész történet megbicsaklik. Nem tudjuk, mi történt a kaszinóban, miért is vesztették el összes pénzüket, és miért dobták ki a két férfit; nem tudjuk, miért nincs velük és hova tűnt Annamari, a franciatanárnő. Az igazgató és a matematikatanár tessék-lássék keresgélik egy darabig Monte-Carlóban, de azután indulnak csirkére vadászni, illetve hazafelé. Kilóg a lóláb, hiszen ez a hiátus igen ügyetlen módon Annamari későbbi „csodás” és „váratlan” felbukkanását, a történet kínos deus ex machiná-ját van hivatva „előkészíteni” – amiről a valamelyest is dörzsölt néző persze éppen ezért már jó előre tudja, hogy be fog következni.

Szatirikus filmvígjátékot készíteni szakma és mesterség, a jó szakiparos, a szakma kiváló mestere pedig nem hibázhat. Nagyon jó dolog, ha egy pályakezdő rendező erre a nehéz mesterségre adja a fejét, de hát akkor tessék tanulni a szakma nagyjaitól, tessék ellesni Gertler Viktortól, Bán Frigyestől, Keleti Mártontól, Hintsch Györgytől és a többiektől, hogy mi az, amit a szatirikus filmvígjáték rendezője nyugodt lelkiismerettel kiadhat a kezéből, és mi az, amit nem. Szomorú, de ez a vígjátéki történet az utóbbi kategóriába tartozik: a forgatókönyv menthetetlen, ezért aztán a film is odaveszett.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2004/04 52-53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1885