KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
   2004/július
KRÓNIKA
• N. N.: Rökk Marika (1914-2004)

• Ardai Zoltán: Negyedik típusú találkozások Jazz és film
• N. N.: Jazzfilmek
• Mátyás Péter: Éjféli szimfónia Jazz-dokumentumok
• Takács Ferenc: Mámor és hamvazószerda Fitzgerald, a jazzkorszak krónikása
MAGYAR MŰHELY
• Bori Erzsébet: Nehéz fiúk klubja Beszélgetés Tarr Bélával
• Szőnyei Tamás: A megvilágosodott Beszélgetés Szemző Tiborral
• Antal István: Lázad a rajz Reisenbüchler Sándor (1935-2004)

• Nevelős Zoltán: Rosszak és csúfak Euro-western
• N. N.: Eurowestern
• Géczi Zoltán: A komponista, aki lelőtte az éneklő cowboyt Morricone westernzenéi
• Kubiszyn Viktor: Közösség elleni izgatás Kult-western: Délidő
HORROR
• Varró Attila: A mi húsunk Zombi genezis
• Hungler Tímea: Halvajárók Romero zombifilmjei
• N. N.: Zombik a vásznon (válogatás)
• Herpai Gergely: Gonosz halottak Zombik a számítógépben
KÖNYV
• Takács Ferenc: Félközelben Magyar filmtörténet – angol optikával
• Veress József: Lengyel-magyar Encyklopedia Kina
FESZTIVÁL
• Matyasovszki József: A szabadgondolkodás plebejus luxusa Hajdúböszörmény
DVD
• Pápai Zsolt: Kertvárosi gótika Peter Bogdanovich: Célpontok
KRITIKA
• Vágvölgyi B. András: Társutasfilm retróhangulatban Comandante
• Vaskó Péter: Egy amerikai Páriszban Trója
LÁTTUK MÉG
• Tosoki Gyula: Betörő az albérlőm
• Köves Gábor: Wilbur öngyilkos akar lenni
• Pápai Zsolt: Zseton és beton
• Vaskó Péter: Időzavarban
• Varró Attila: Örökség
• Hungler Tímea: A holtak hajnala
• Kis Anna: Chouchou
• Dóka Péter: Shrek 2
• Nevelős Zoltán: A szem

             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Beszélgetés Tarr Bélával

Nehéz fiúk klubja

Bori Erzsébet

Tarr Béla filmműhelyében a magyar film három generációja fogott össze a minőség jegyében a szellemi konformizmus ellen.

 

– Elsőre csodálkoztam, amikor hírét vettem a T.T. Filmműhely megalapításának, mert eléggé magányos farkasnak tűnt itt a magyar filmesek között, de aztán eszembe jutott a régi Társulás Stúdió, aminek a megszüntetésére még ennyi idő után is fájdalmasan és indulatosan emlékszik vissza. Lehet, hogy mégsem született magányos farkas?

– Alkatilag biztos, hogy magányos farkas vagyok, nem jellemző rám a társasági élet.

Ez a műhely egy hiány betöltésére jött létre, az emberek igénye teremtette meg. Úgy kezdődött, hogy a most készülő filmem, A londoni férfi gyártásához valamilyen szervezeti keretet kellett találni. Az előző filmek tapasztalatából kiderült számomra, hogy még mindig az a legszerencsésebb, ha saját magunkat produkáljuk. Igaz, hogy ez sokkal több munkával jár, de nagyobb biztonságba tudjuk így helyezni a filmet, mert magamban valahogy jobban bízom, mint az álproducerekben. Nos, miután felállt ez a produkciós cég és elkezdtünk dolgozni A londoni férfin, sorra kerestek meg a rendezők, hogy segítsek nekik, dolgozzam velük, kvázi mint producer, de valószínűleg leginkább arról van szó, hogy egy rendező jobban megbízik egy másik rendezőben. Legalábbis úgy tűnik, hogy bennem még megbíznak. Tehát így lett a produkciós cégből lassacskán valódi műhely. Ennyi a történet lényege. Téni Gábor, a társam, nagyon jó gazdasági és gyártási szakember, ért a pénzhez, nekem meg, azt hiszem, van egyfajta ízlésem, ami jelent valami garanciát, plusz itt van a műhelytanácsunk, ami megakadályozza, hogy totális hülyeségeket csináljunk.

– Ez meghívásos körben működik vagy utcán át is lehet jönni forgatókönyvvel?

– Utcán át is, olyannyira hogy már jöttek is, nagyon sokan kerestek és keresnek meg, és végül én választottam közülük. Valahogy úgy alakult, hogy mi olyasmikkel foglalkozunk, ami a filmszakmában nem nagyon kap helyet, ahogy Gothár fogalmazott, ez az „összetört szívek” csapata. Olyan terveket is felkarolunk, amelyek már elvéreztek az úgynevezett filmiparban, tehát bizonyos értelemben ez tényleg a „nehéz fiúk klubja”.

– Erre nem is kell jobb példa, mint Gothár régóta dédelgetett terve, a Jancsi és Juliska.

– Igen, ez már egy lassan tízéves történet, ahogy a Maár-terv is 1973-ból való. Tehát vállalunk értékmentést egyfelől, másfelől például Dr. Horváth Putyival is dolgozom, akiről tudvalévő, hogy elég anarchikus és autonóm rendező, tehát olyan ügyeket karolunk fel, amelyekben igenis van rizikó. Ezek a rendezők nem a hagyományos filmnyelven, bevett témákban, műfajokban szólalnak meg, tehát ez egy olyan kör, ahol mondhatni kötelező nem jólfésültnek lenni.

Leginkább olyasmire hasonlít ez az egész, mint az Andy Warhol-féle „Factory” a ’60-as években, van egy markáns szellemi arculata, ide konformista nemigen tudja betenni a lábát, hanem olyan ügyletekbe fogunk, amik számomra is izgalmasak.

Horváth Putyi  tipikusan olyan figura, akit nehéz beilleszteni a meglévő rendszerekbe, pedig már bizonyította, hogy tud filmet csinálni. Most mire készül?

A Halál kilovagolt Perzsiából megfilmesítésére. Hajnóczy Péter kisregényéből szeretne filmet csinálni.

– Akkor ez nem egy „no-budget” független film lesz a haverokkal, hanem egy komoly vállalkozás.

– Én arra törekszem, hogy mindenki megtarthassa azt a munkamódszert, amivel ő dolgozni szokott és tud. Senkinél nem akarom megváltoztatni azt, ahogyan ő szeret dolgozni, például, ha a Putyi szabadcsapatban szeret, akkor csinálja úgy. Azt hiszem, hogy a filmje ellen dolgoznék, ha azt követelném tőle, hogy konvencionális módon csináljon egy konvencionális játékfilmet.

– Úgy tűnik, elégedetlen a magyar produceri szisztémával.

– Előbb definiálnunk kellene, hogy mi a producer. Van az amerikai típusú változat, ahol valójában a pénzmosás tartja fenn a filmipart, ez az adócsalás egy népszerű formája, tudniillik leírhatod az adóból a kultúrába befektetett pénzt, azon belül pedig a filmgyártás az a terület, ahol ezt nagyban lehet csinálni. Ismerjük a szisztémát: te aláírod, hogy fölvettél 100 ezer dollárt, kapsz ötvenet, és mindenki jól járt. Ez ott így működik, és még hasznot is hoz – az amerikai producernek tehát az a dolga, hogy föltárja és kibányássza ezeket a lehetőségeket.

Európában a producer egészen mást jelent. Jó esetben egy biztos ízléssel, jó orral rendelkező menedzsertípus, aki feltalálja magát az itteni szűkre szabott lehetőségek között. Különböző alapítványok, állami támogatások, tévés pénzek jöhetnek leginkább szóba. Mivel nem privát pénzekkel dolgozik, hanem közpénzekkel, hiszen a filmbe beszálló televíziók is többnyire közszolgálatiak, így a személyes anyagi felelőssége, kockázatvállalása is lényegesen kisebb, és ebből következően a producer hatalma is sokkal kisebb Európában, ahol a rendező a film első számú gazdája, a producer jó esetben segítőtárs, jó rezonőr, akinek megvan a kellő érzékenysége.

– Akkor ennek a fényében kell értelmezni a producer nyilatkozatát A londoni férfi válsághelyzetéről, amelyben kalapot emelt a rendező heroikus erőfeszítései előtt, amelyekkel a pénzeket összeszedte. Normál esetben az ember megütközik ezen, hiszen a producert nem azért tartják, hogy kalapot emeljen, hanem hogy kalapozzon és ő tegyen heroikus erőfeszítéseket a szükséges pénz megszerzéséért.

– Teljesen nyilvánvaló, hogy itt úgy lehet pénzt szerezni, ha az embernek vannak kapcsolatai, ha ismerik a nevét. Kell hozzá név, kell hozzá tekintély, hogy ha az ember odatelefonál valahová, akkor felvegyék a telefont, bekapcsolják ahhoz, akit keres. Nekem 27 évi munkám van abban, hogy ezt elértem.

A londoni férfi  az eddigi legnagyobb költségvetésű filmje. Másfél milliárd forintról hallani.

– Igen, körülbelül 6 millió euró a költségvetése, és ezt összeszedni nem kis meló.

– Ezek szerint nem elég a név, nem elég, ha a producer a rendező nevében és nevére kér pénzt, kell hozzá a névhez tartozó mágikus személy jelenléte is.

– Ezt nem lehet megúszni. Valójában mindenki a rendezőre kíváncsi, mert ahogy mondtam, Európában a film nem a produceré, hanem a rendezőé. Minden az ő bőrére megy. Például, a Jancsi és Juliska természetesen Gothár-film lesz, én maximum annyit tehetek, hogy a legoptimálisabb munkakörülményeket próbálom megteremteni neki, és ezután már minden művészi döntésért ő fog felelni.

Ami a legfontosabb szabály a számomra: mint aktív rendezőnek, azt kell megtanulnom, hogy semmilyen módon nem befolyásolhatom a többi rendezőt, nem szólhatok bele a filmjükbe.

Sokféle alkat, gondolkozásmód, érzékenység jött össze ebben a műhelyben, és nekem mindenkivel másképp kell bánnom, az egyiknek az segít, ha sokat beszélsz, a másiknak az, ha békén hagyod, meg se szólalsz. Tényleg alkata válogatja, és a vállalkozások méretei is különböznek, tehát mindegyikhez másképp kell viszonyulni. Nincs recept, itt kizárólag azon múlik, hogy megérzem-e a módot, hogyan lehet segíteni valakinek.

– Mindez két kérdést vetett fel bennem. Van olyan kiadó, például a Magvető, amelyik szintén azon dolgozik, hogy értékeket jelentessen meg, de muszáj neki sikerkönyveket is kiadni, amelynek a hasznából finanszírozni tudja az igazi irodalmat. Ha itt csupa nem profitábilis dolog készül, akkor hogyan lesz pénz a kalapban?

– Értem a kérdést, de hibásnak tartom a kiindulást. Magyarországon és Európában senki nem tud profitot csinálni a filmből.

– Akkor sincs haszon, ha százezren vagy még többen nézik meg?

– Mibe kerül egy mozijegy?

– Mondjuk ezer forintba.

– Ha százezren megnézik, az mennyi pénz? Százmillió, bruttó. Abból lejönnek a kópia költségei, a mozi fenntartási költségei, a reklámpénz, az áfa..., máris elment a fele... És akkor még arról szó sem esett, hogy nem ötven, de százmillióból sem lehet egy filmet legyártani.

Ha ma Magyarországon filmet próbál valaki csinálni, akkor lehetetlen helyzetben találja magát. Induljunk ki abból, hogy egy film általában 200 millió forint. Ehhez képest a MMKA játékfilmes kuratóriumától maximálisan elnyerhető összeg 100 millió – de ez a 100 is csak 80, mert belőle az ÁFÁ-t idéntől már nem tudjuk visszaigényelni – magyarán az ember eleve kikerül az utcára, hogy onnan próbálja meg összeszedni a többit.

Az ORTT tavaly nem is írt ki filmes pályázatot, a kereskedelmi tévék pedig a médiatörvényt kijátszva a saját szappanoperáikat nevezik ki új magyar játékfilmeknek, és abba fektetik a pénzt. Az MTV-ről pedig tudjuk, hogy a csőd szélén áll, ráadásul a filmes koprodukcióra fordítható összes pénzét most beletette a Sorstalanságba. A Duna Tévében még lenne hajlandóság, de szegény, mint a templom egere, és az a befektetési alap, amiről a filmtörvény beszél, az majd csak akkor jön létre, ha a minisztérium felállítja a Filmirodát. Magyarországon a forgatások nagy részét számtalan okból nyárra időzítik, így most lehetetlen helyzetben van az egész magyar filmszakma, és ráadásul még az is problémát okoz, hogy külföldről sem tudsz igazán pénzt szerezni. Ugyanis sok esetben a rendező nem elég ismert, meg igenis vannak tervek, amelyek idegenben nem eladhatók, mert a téma speciálisan magyar.

Hajmeresztő példák vannak arra, miket képesek beletenni egy filmbe, hogy legyen benne külföldi szál.

– A magyar film a magyar nemzeti kultúra része. Természetes, hogy számos kifejezetten magyar téma van, igenis vannak tervek, amelyeket kötelező feladat lenne itthon támogatni, de egyelőre az állami támogatás nincs megoldva és még a pénz is kevesebb lett, nem adtak annyit, amennyit ígértek. Én mint gyakorló producer mondom, hogy a helyzet nagyon veszélyes.

Van egy filmtörvényünk, amit csak félig vittek végig, mert nem mertek hozzányúlni az amerikai filmek forgalmazóihoz, nem adóztatták meg őket, magyarán Andrew Vajna röhögve kiviheti az országból a profitját. Míg Európában, például Franciaországban az amerikai filmek forgalmazói adót fizetnek a haszonból a nemzeti filmgyártásba, ennek is köszönhetően a franciák évi 70 filmet tudnak csinálni átlag 3 millió eurós költségveté{sel. Minálunk pedig összesen 900 millió forintot oszt szét a játékfilmes szakkollégium, a maximált összeget figyelembe véve ebből 9 filmre juthat pénz, de láttuk, hogy erre a kilencre sem jut annyi, amennyi kellene hozzá, és az is szerencsétlen megoldás, ha gyávaságból elaprózzák az összeget 30-40 milliókra, amivel végképp nem lehet mit kezdeni.

– Van, aki vállalja, hogy szegényházi filmet csinál. Vagy hazardírozik, elkezdi a forgatást, hogy majd csak lesz valami.

– Vagy föl se veszi, ott van a pénz felcímkézve a nevére, de nem tud elindulni. 30 millióból még hazardírozni sem lehet.

– Van egy kiskapu: a kiemelt állami támogatású film, amely a közös kalapon kívülről teljes egészében megkapja a szükséges összeget. Viszont ez úgy A Hídember, mint a Sorstalanság esetében nagyon megosztotta nemcsak a szakmát, hanem a közvéleményt is.

– Én nem szeretem az udvari filmeket, de úgy látszik, minden kormány vágyik rá, hogy legyen egy saját filmje. Az egyik ilyet szeretett volna magának, és olyat kapott, a másik meg másmilyet szeretne, aztán vagy megkapja vagy nem. Én soha nem voltam udvari rendező, és egy biztos: a T.T. Filmműhely nem fog udvari filmeket csinálni, annál mi helyből rendetlenebbek vagyunk.

– Ebből az a kérdés az érdekes, hogy milyen formája legyen az állami részvételnek, hiszen azt nem vitatja, hogy szükség van rá.

– Pénzügyi szempontból három különböző típusú film van.

Van a valódi nemzetközi koprodukció, ehhez meg kell felelni az európai konvenció szabályzatának. Ez világosan előírja, hogy milyen feltételekkel lehet valami európai koprodukció: például, minden országban el kell fogadni azt nemzeti filmként is, de egyik ország részvétele sem haladhatja meg az 50%-ot, és az is meg van szabva, hogy a stábban, a szereposztásban, a szellemiségben, a finanszírozásban milyen arányok lehetnek. A londoni férfi megfelel az európai film kategóriájának.

A következő fajta az úgynevezett ko-finanszírozás, Magyarországon ez a gyakoribb, amikor megvan a költségvetés 75%-a és a többit megpróbálod máshonnan összeszedegetni, de ez többnyire maximum azt jelenti, hogy egy-két színészt betesznek némi pénz fejében, de ezek lényegében magyar filmek, csak valamennyi külföldi pénz is van bennük.

A harmadik a tisztán magyar, nemzeti film, ami témájától az alkotókig magyar. Legyen ilyen is.

Most mindenki arról ábrándozik, hogy majd az EU-ból dőlni fog a pénz. Nem igaz, nem fog. Külföldről állami támogatást nagyon szigorú feltételekkel lehet csak megszerezni, például a franciák előírják, hogy a forgatás nyelve minimum 51%-ban  francia legyen, ami azt jelenti, hogy a hivatalnokok számolják a forgatókönyvben a mondatokat, és van egy pontrendszer is, ami azt méri, hogy a stáb és a színészek hány százalékukban franciák.

Angliában is nagyon ki van ez találva: akkor dolgozhatsz ott, ha ugyanannyi pénzt költesz el ott, mint amennyit onnan megszereztél, ezt elszámolják a végén, és nem adják oda a pénzt, ha nem tartottad be a szabályokat. A németeknél meg még durvább a helyzet, ott minden megítélt euro után másfelet kell elkölteni. Ezek szabályozók egyre inkább úgy működnek mint védővámok, amiket a saját filmiparuk és annak foglalkoztatása védelmének érdekében hoztak. Az egyetlen európai alapítvány, ahonnan viszonylag tehermentesen vagy feltételmentesen kaphatsz pénzt, az az Eurimages.  Ez a realitás, és aki ezzel nem számol, az elveszett ember.

– Ez nem korlátozza túlságosan a művészi szabadságot? El tudja képzelni, hogy ilyen feltételek között dolgozzon?

– Abszolút. A londoni férfi esetében eleve, már a történetből, az íróból, a helyszínből, a figurákból adott volt, hogy ez csak nemzetközi koprodukcióban készülhet el, noha sok magyar is dolgozni fog benne, úgy a stábban, mint a szereplőgárdában, nem is lehetne másképp finanszírozni, így mi a dolog természetéből adódóan felelünk meg a feltételeknek

– A Sátántangónál viszont ez elképzelhetetlen lett volna.

– Az magyar film volt, ami ko-finanszírozásban készült.

– A magántőke bevonása eleve reménytelen?

– Európában nevetséges, illuzórikus dolog azt hinni, hogy igazi hasznot lehet húzni a filmgyártásból. Ha valaki felül ennek az illúziónak, és a profit érdekében a legalantasabb nézői szükségleteket elégíti ki, hogy minél populárisabb, minél kevésbé leterhelő, és minél olcsóbb filmet készítsen, az már morális kérdés. Általában ezek rafinált palik, akik valamilyen furcsa módon személyesen nem járnak rosszul, de az ő személyes hasznuk távolról sem jelenti azt, hogy maga a film rentábilis volt. Azt nem tudom, hogy csinálják, hogy nekik megérje. Valószínűleg tényleg nem értek a pénzhez. Mert én a másik véglet vagyok, mert én még mindig azt hiszem, hogy a néző felnőtt, minimum annyira okos, érzékeny, mint a film alkotója, tehát nekem kaparni kell és a lehető legjobbat kell csinálnom annak érdekében, hogy megfelelhessek a magas nézői igényeknek. Az igazi néző mindig okosabb, szebb és jobb nálam.

– A másik kérdés, ami felmerült bennem: azt mondja, hogy aktív filmrendezőnek tartja magát és minden jel szerint a világ is annak tekinti. Hogyan fér bele az idejébe a produceri munka?

– Belefér. Annyi az egész, hogy most már nem csak az én tervemért, az én pénzemért kell felhívnom valakit. Azon múlik, hogy valakinek a tervében lássak fantáziát, mert ha én igazán hiszek egy filmben, akkor könnyű érte harcolni és ha valakinek azt mondom, hogy ne jöjjön ide, akkor azt tényleg azért mondom, mert az amiről ő beszél, az nem az én világom és akkor jobb is, ha elmegy, mert akkor nem leszek elég meggyőző, elég harcos, meggyőződés nélkül  egyszerűen nem fogok tudni segíteni.

– Gondolom, már a személye is egy szűrő, akárki akármivel nem fog itt kopogtatni.

–Volt rá példa, hogy valaki nagyon eltévesztette az ajtót.

– Ha ősszel végre el tudja kezdeni a forgatást, akkor átveszi itt valaki a produceri munkát?

– Úgy tervezem, ha nyáron meg tudjuk csinálni a tervbe vett két filmet, Horváth Putyiét és Maár Gyuláét, akkor ők szépen elmennek a vágószobába és azalatt mi leforgatjuk A londoni férfit, közben pedig folyamatosan előkészítjük Gothár filmjét, és van itt még egy projekt, a Németországban született, de magyar anyától származó Fred Kelemené, aki szeretné Budapesten forgatni Futás című filmjét. Abban mi koproducerek lennénk, és menet közben készülne a tervbe vett további öt film forgatókönyve: Gothár most Varró Dániellel dolgozik a Túl a Maszat-hegyen adaptációján, Hajdu Szabolcs a Monán, Makk Károly A végrendeleten, Mundruczó Kornél az Aki vértelen bűnről álmodik és Szaladják István a Tükör című filmjén. Ezeken kívül remélem, hogy sikerül megteremteni a feltételeit Halász Péter Nyugati aluljáró című tervének is.

– Ez már most lavinaszerűnek tűnik. Amikor a szemlén sajtótájékoztatót tartott a műhely, ott Horváth Putyi, Halász Péter és Fred Kelemen neve még föl se merült.

– A sajtótájékoztatót mi annak apropóján tartottuk, hogy 2003-ban megalakult a T.T. Filmműhely és a MMKA műhelypályázatán nyertünk pénzt öt forgatókönyv megrendelésére, tehát öt szinopszis kidolgozására. Azok között voltunk, akik a legtöbb pénzt kérték és kapták, a legtöbb forgatókönyv megvalósítására, és én azt gondolom, hogy nekünk kutya kötelességünk beszámolni a nyilvánosság előtt, hogy ezt a pénzt mire fogjuk elkölteni. A sajtóban csak a műhely neve és az összeg jelent meg, de nekem az a véleményem, ha az ember közpénzeket használ, akkor azzal nyilvánosan számoljon el.

– A Werckmeister harmóniák óta nem volt új filmje, mégis rendszeresen olvashattuk nevét a sajtóban, ahogy újabb és újabb hírek érkeztek olyan jelentős nemzetközi elismerésekről, amelyekben Jancsó Miklós óta nem volt része magyar rendezőnek. Minek tulajdonítja, hogy éppen most érett be a sikere. Hosszú évek óta van a pályán és a lehetetlen hazai viszonyok között, ahol alig néhány rendező mondhatja el, hogy életműve van, sikerült összeraknia egy életművet.

– Én csak konzekvensen teszem a magamét, és hát a kérdésben benne van a válasz. Ha az ember csinál egy filmet, arra azt mondják, hogy jó – ha jó – csinál még kettőt-hármat, amivel megszilárdítja a helyzetét, és onnantól elkezdenek rá figyelni. Több film kell ahhoz, hogy feltűnjék a szilárd meggyőződés, a szellemiség, a saját stílus, ami ott áll mögöttük, kirajzolódik egy fejlődési ív, és innentől kezdik egy más kategóriában kezelni az embert, és más szemmel tekinteni rá.

– És előáll az az érdekes dolog, hogy az újabb filmek visszahatnak a régiekre, átértékelik őket.

– Igen, azt hívják életműnek. Amikor az elsőben is látni lehet az utolsót, ennek a felfedezésnek az örömét.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2004/07 18-21. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1971