KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

          
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
   2004/augusztus
KRÓNIKA
• (X) : Jean-Jacques Jelot-Blanc: Louis de Funès, a színészlegenda

• Hungler Tímea: Özönvíz Hollywoodból Öko-horror
• N. N.: Öko-horror
• Bori Erzsébet: Gátszakadás Magyar ökofilmek
• Karátson Gábor: Meggyűlöltem az aranyat Új Eldorádó
• Győrffy Iván: Már rád tört a vég Katasztrofizmus és televízió
• Beregi Tamás: Noé valóságshow-ja Biohorror
• Tóth András György: Az ökoanarchizmus láncos szamara Zöldmozi: filmek kétkeréken
MÉDIA
• Mihancsik Zsófia: A képek háborúja Média és manipuláció
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Múltvonat, jövővonat Cannes
• N. N.: Cannes-i díjak

• Varga Zoltán: A vadnyugat sikolya Western-thriller
• Géczi Zoltán: A civilizáció peremvidéken Kult-western: Férfi Laramie-ből
• Nevelős Zoltán: Spagetti a havon Kult-western: A halál csöndje
MEDIAWAVE
• Varga Balázs: Szellem a palackból Mediawave
• Kemény György: Zog-film Mediawave animációk
KÖNYV
• Györffy Miklós: Mozi-archeológia Magyar filmtörténetírás

• Dániel Ferenc: A fényképmoly Szilágyi Lenke fotókiállítása
KRITIKA
• Csillag Márton: Nincs kontroll Nomen est omen
• Békés Pál: A kviddics nemzedéke Harry Potter és az azkabani fogoly
LÁTTUK MÉG
• Varró Attila: Drogtanya
• Köves Gábor: Édes álmok
• Vajda Judit: Maradok!
• Mátyás Péter: A tűz óceánja
• Hámori Dániel: Zsernyákok
• Pápai Zsolt: Pókember 2.
• Kovács Marcell: Megtorló
• Tornai Szabolcs: Bajos csajok
• Tosoki Gyula: Függőség

             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Öko-horror

Özönvíz Hollywoodból

Hungler Tímea

Az elbizakodott emberiség sorsa sokféleképpen megpecsételődhet, csak annyi biztos, ha a Földet tönkrezúzná egy aszteroida, jéggé dermesztené a nukleáris tél, vagy özönvízbe fojtaná a globális felmelegedés, az apokalipszist Hollywood forgatókönyvei alapján fogjuk megélni.

 

 

„…mintha az egyetemes szerencsétlenség

egy családdá változtatott volna mindeneket,

akik megmenekedtek belőle…”

 

Heinrich von Kleist: Chilei földrengés

 

 

Naponta hallunk sokkoló híreket a globális felmelegedésről, a sarkvidéken megolvadt jégsapkákról, az ózonlyukról, az üvegházhatásról, gyilkos erejű tornádókról, megfékezhetetlen szökőárakról, földcsuszamlásokról, fojtogató nagyvárosi szmogról. Hollywood a tömeghisztériához igazodva az eget kémleli, és nem űrlények után kutat, vigyázó szemeit az éghajlati változásokra veti – a hetvenes években virágkorukat élő katasztrófafilmek, melyek hajdanában pokoli tornyokról, nukleáris katasztrófákról, repülőgép-szerencsétlenségekről szóltak, mostanra a fékezhetetlen négy elem köré csoportosulnak. Ha hébe-hóba fel is bukkan néhány rossz szándékú marslakó vagy eltévedt dinoszaurusz a vásznon, mára az anyatermészet vált legfőbb ellenségünkké: a tűz, a víz, a levegő és a föld.

A föld gyilkos erővel reng, a háborgó víz mindent eláraszt, a szél kegyetlenül tombol, a kitörő vulkánok városokat borítanak lángba: a mozikban jégkorszak, kőkorszak, globális katasztrófa fenyeget.

 

 

Hősök tere

 

Mit lehet itt tenni? – kérdezhetjük joggal. A mainstream természetesen tudja a választ: a Földet meg kell menteni, a feladat végrehajtásához pedig hősökre van szükség.

Hős pedig bárki lehet, sugallják a filmek – az Armageddon világmegmentői példának okáért egyszerű szakik, olajfúró munkások, ha azonban biztosra akarunk menni, nem árt, ha szerzünk egy-két diplomát, lehetőleg geológiából, biológiából vagy fizikából; a globális katasztrófák elhárításában a tudósnak kitüntetett szerep jut: hisz ki más tudhatná rajta kívül, hogy honnan fúj a szél, vagy hogy a Föld gömbölyű?

A tudós sosem egyetemi könyvmoly, Indiana Jones prototípusaként a tettek embere ő, ha már a Föld elektromágnesességéből doktorált, legalább olyan ellenállhatatlan, mint Aaron Eckhart (A mag), ha pedig a vulkánokhoz ért, felrázza és megkeveri a nőket, mint Pierce Brosnan (Dante pokla). A Föld megmentéshez bizony elengedhetetlen, hogy az átlagosnál szexisebbek legyünk, de nem volt ez másképp a katasztrófafilmek hőskorában sem, amikor Charlton Heston (Földrengés), Sean Connery (Meteor) vagy Paul Newman (Az idő szorításában) vette széles vállaira a világ terheit.

A mentési akció, legyen szó egy Földbe csapódó meteorról (Armageddon, Deep Impact), egy kitörni készülő vulkánról (Dante pokla, Tűzhányó), forgószélről (Twister) vagy egyszerűen csak a jégkorszakról (Holnapután), a „kell egy csapat” elve alapján működik.

A hős tudós sosem magányos, segítői mindig akadnak, elsősorban természetesen néhány gyakorlati ember (tűzoltó, katona, vadakat terelő juhász), no meg persze a politikusok.

Merthogy a katasztrófafilm hőskultuszával, idealizált Amerika-képével politikus műfaj a javából, a nemzeti propagandafilm válfaja, melyből az aktuálpolitikai változások tökéletesen nyomon követhetőek. Míg az 1979-ben készült Meteor című moziban két szuperhatalom, a Szovjetunió és az USA szakemberei kellettek ahhoz, hogy a Föld megmeneküljön, az Armageddon és A mag már egypólusú világképet mutat, az amerikaiak heroikus erőfeszítéseihez az oroszok és a franciák csupán asszisztálnak. 

A katasztrófafilmekben a hős oldalán mindig felbukkan a politikus, ez utóbbi azonban általában korlátolt, kishitűsége folytán keresztbe tesz a mitikus nagyságúra növesztett főszereplőnek. Hiába győzködi az Armageddonban az Egyesült Államok kormányát Bruce Willis, hogy meg tudja fúrni a Föld felé száguldó meteort, és el tudja helyezni a lyukban a nukleáris töltetet, az elnök nem hisz neki, rossz döntésével pedig majdnem végpusztulásba dönti bolygónkat, akárcsak A mag hasonló gondokkal küszködő hezitáló politikusa.

A hős mindig túlél, a kétkedők azonban elhaláloznak, még akkor is, ha egyébként szimpatikusak – a katasztrófafilmekben kételyeknek helye nincs, a hős sikeres amerikai munkavállalóként mindenre tud megoldást, vészhelyzetben könnyedén feltalálja magát – ha kell, a lávát az óceánba tereli (Tűzhányó) vagy atomrobbantásokkal visszaállítja pályájára a megbokrosodott Földet (A mag).

Jutalma: egy jó nő (Aaron Eckhart Hilary Swanket – A mag, Pierce Brosnan Linda Hamiltont – Dante pokla, Tommy Lee Jones Anne Heche-t – Tűzhányó, Ben Affleck Liv Tylert – Armageddon – kapja meg), és még Bill Paxton is kibékül Helen Hunttal egy ötös erősségű tornádó hatására, jóllehet a film elején még válni készült tőle (Twister).

 

 

Kultúrsokk

 

Kevés mozi akad, mely szakítva a hollywoodi szabványokkal teret enged a kétségbeesésnek, az aggályoknak. Ezek közé tartozik a Deep Impact, mely összehasonlításként ugyanabban az évben, 1998-ban látott napvilágot a Vészhelyzetet jegyző Mimi Leder műhelyéből, mint az Armageddon, ráadásul a tematikája is hasonló: a Föld felé egy üstökös száguld, melynek becsapódása, úgy tűnik, elkerülhetetlen.

A Deep Impactben, ha próbálkoznak is azzal a szereplők, hogy heroikus módon elhárítsák a veszélyt, a realitások elől nem menekülnek el – az elnököt alakító Morgan Freeman tudja, a világmegmentési-projekt csak részben járhat sikerrel, ezért megteszi a szükséges óvintézkedéseket. Az emberi faj életben maradásának érdekében a Missouriban fellelhető barlangrendszerben, „Noé bárkáján” egymillió embert helyez el, akiket az ötven év felettieket kihagyva,  egy számítógép sorsol ki – ők két évre elegendő élelemmel felszerelkezve biztonságban várják, hogy az ég kitisztuljon, és újra kezdhessék az életet.

De nincs ez másképp a legfrissebb világkatasztrófafilmben, Roland Emmerich Holnapután című mozijában sem – a hősök már csak menekülni tudnak; a természeti csapás, a globális felmelegedés következményei visszafordíthatatlanok. Az egykori szuperhatalom, az USA túlélői az északi féltekén beköszöntő jégkorszak miatt a „harmadik világ” országaiban kénytelenek meghúzni magukat, a valamikor jelentéktelen, kevés befolyással bíró területek kormányaitól menedékjogot, kegyelemkenyeret kérve és kapva. A hajdan virágzó szuperhatalom vereséget szenved a természettől.

A birodalom tündöklését és bukását, mi sem jelképezi jobban, mint a civilizáció vívmányainak (utaknak, hidaknak, épületeknek), a kulturális örökségeknek (híres műemlékeknek) látványos pusztulása. A leszakadt Golden Gate és Brooklyn Bridge (A mag, Deep Impact), a szétrobbanó Szabadság-szobor (Holnapután, Deep Impact), a lávával elárasztott Wilshire sugárút (Tűzhányó), a romba dőlt Chrysler Building (Armageddon) vagy Holnapután azon jelenete, melyben a hősök a New York-i könyvtár könyveivel gyújtanak be, hogy ne fagyjanak halálra, a civilizáció törékeny voltára emlékeztetnek, a magát a Föld urának tekintő emberiség kiszolgáltatottságára hívják fel a figyelmet.

A kataklizmától sújtott világ célja a túlélés lesz – az emberi faj egy „csupán” azon fajok közül, mely az életben maradásért küzd. Hiába állt valamikor az ember a tápláléklánc csúcsán, sorsa, akár hajdanában a dinoszauruszoknak, megpecsételődhet egy becsapódott meteornak vagy egy kitörő vulkánnak köszönhetően.

A Dante pokla vagy a Tűzhányó Pompeiji–párhuzama egyértelmű – az előbbi film kezdő képsorain a tűzhányó oldalán felépült település, Dante’s Peak idilli kisvárosként jelenik meg, mely éppen „a második legkívánatosabb kisváros a húszezres lélekszám alatt” megtisztelő cím átvételére készül, amikor a mérőműszerek vulkáni aktivitást jeleznek; az utóbbi filmben pedig a Los Angeles-i metróból tör fel a láva, hogy az egész várost elárasztva kővé dermesszen egy virágzó civilizációt. 

Nem véletlen, hogy a természet által leigázott, és ellene harcba szálló emberiség emberi mivoltának igazolását az általa teremtett, kihalásra ítélt kultúrában, a múlt hagyományaiban látja – a meteorok ellen küzdő űrhajók az Armageddonban az Independent és a Freedom (Függetlenség, Szabadság) nevet kapják, mintegy az államalapításra, a Függetlenségi Nyilatkozatra utalva; A mag című moziban a Föld bugyraiba alászálló „terranauták” Dante túlvilági vezetője előtt tisztelegve Vergilius névre keresztelik a járművüket; a Twister hősei tornádó-vizsgáló gépüket Lyman Frank Baum hősnőjéről, az Óz, a nagy varázsló Dorothyjáról nevezik el.

Ha pedig akkora a baj, hogy az embert már a kultúra sem oltalmazhatja, még mindig reménykedhetünk az isteni gondviselésben, és útjára indíthatjuk a Messiás nevű űrhajót a Föld megmentésére (Deep Impact).

 

 

Bűn és bűnhődés

 

A ránk leselkedő természeti katasztrófák az esetek többségében nem állnak kapcsolatban semmiféle emberi tevékenységgel – a kozmoszból érkező kontinens-nagyságú meteor becsapódásához, egy földrengés vagy egy szökőár kialakulásához érdemben nincs sok közünk, felbukkanásuk, kialakulásuk a véletlen műve. Mégis, ha az ember a tüzes esővel elpusztított, valószínűleg földrengésben megsemmisült Szodoma és Gomorra vagy az özönvíz elől megmenekülő Noé történetére gondol, egyértelmű, hogy a természeti katasztrófákban hajlamos a világvége közeledtét látni, a kataklizmákban valamiféle isteni igazságszolgáltatást feltételezni, melyet az elkövetett bűnökért büntetésként mért a gondviselés az emberiségre.

Az Armageddon című film már címében is a végítéletre utal, nevesen azon helyre, ahol a Jelenések könyve szerint az apokalipszis bekövetkezik majd; a Deep Impact túlélésre kiválasztott embereit az elnök szavai szerint „Noé bárkáján” egy óvóhelyen gyűjti össze a kormány; és igazi bibliai özönvíz tombol a Vízözön című moziban is, melyben a pénzszállító autó zsákmányán marakodó rablóbanda egyik tagja talán nem véletlenül idézi Jeremiás próféta jövendöléseit a pusztulásról.

A kataklizmát „csak” az igaz emberek élhetik túl, a bűnös emberiségnek az elkövetett bűnökért a katasztrófa a büntetése – ezt támasztja alá a Tűzhányó című mozi egyik jelenete, melyben a Los Angeles-i Szépművészeti Múzeumból épp egy, a világ bűneit ábrázoló Hieronymus Bosch-képet, a Gyönyörök kertjét menekítik a szereplők a várost ellepő lávafolyam elől (más kérdés, hogy a kép eredetileg a madridi Prado tulajdona).

A filmekben megjelenő tudósok hiába jövendölik meg igaz prófétákként az elkerülhetetlennek tetsző globális összeomlást (a veszély közeledtére a hozzáértők szinte minden filmben jó előre felhívják a figyelmet, ettől függetlenül a Viharzóna halászhajója a nagy fogás reményében az évszázad viharában vág neki a tengernek; a Dante pokla című filmben pedig a kisváros hosszan halogatja az evakuálást, nem mervén kockáztatni a turisztikai szezon bevételeit), a gazdasági érdek, a profit előbbre való az emberi életnél.

A természet ellen elkövetett bűnökért azonban maga a természet vág vissza, bünteti meg az embert, kinek bűnlajstromán, ha a meteor-veszély nem is, de a környezetszennyezés, a globális felmelegedés, a rosszul felépített gátak, az esőerdők pusztítása vagy a legtöbb erdőtűz ott szerepel.

És, ha így folytatjuk, mindezekért nem csupán a jegypénztáraknál fizetünk drága árat.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2004/08 04-07. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2002