KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
   2003/november
KRÓNIKA
• Báron György: Charles Bronson (1920-2003)
FEDERICO FELLINI
• Bikácsy Gergely: Asa – nisi – masa Fellini Rómái
• Csont András: A jóízlés lovagja Nino Rota
• Ardai Zoltán: Most élünk Fellini démonai

• Ludassy Mária: Ellenforradalmi akvarell Egy hölgy és a herceg
MAGYAR MŰHELY
• Horeczky Krisztina: A szabadság fátuma Beszélgetés Fliegauf Benedekkel
• Muhi Klára: Fröccsöntött képek kora Operatőr-kerekasztal

• Vágvölgyi B. András: Kopár szigetek Japán ezredvég
• Kubiszyn Viktor: Az alvilág királya Teruo Ishii
FESZTIVÁL
• Varró Attila: Szigetek a szárazföldön Karlovy Vary
KÖNYV
• Harmat György: Filmtörténet filmekben elbeszélve Kelecsényi László: A magyar hangosfilm hét évtizede …
DVD
• Pápai Zsolt: Téli álom Robert Altman: McCabe és Mrs. Miller
KRITIKA
• Bakács Tibor Settenkedő: A test testamentuma Táncalak
• Pápai Zsolt: Földalatti hullámvasút Kontroll
• Forgách András: Bovaryné, 1955, Connecticut Távol a mennyországtól
• Vaskó Péter: Berlini falfirka Good Bye, Lenin!
LÁTTUK MÉG
• Nevelős Zoltán: Kegyetlen bánásmód
• Korcsog Balázs: Visszajátszás
• Békés Pál: Lélekszakadva
• Dóka Péter: Se ördög, se angyal
• Köves Gábor: Válás francia módra
• Csillag Márton: Tizenhárom
• Frecska Sándor: A nyugodt város
• Hungler Tímea: Birkanyírás
• Vincze Teréz: Tiresia

             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Krónika

Charles Bronson (1920-2003)

Báron György

 

Olyan volt az arca a nagyközeliken, mint a sziklás, vad táj, amelyben állt. Kőkemény, rendíthetetlen, rajta mély gyűrődések: az idő nyomai. Bár a filmesek először kisportolt termetéért szerződtették, igazából ez a cserzett, napégette arc tette naggyá. Muszklimiska sok domborít a vásznon – neki a tekintetéből, az összeszorított szájából, az acélos külsőnek ellentmondó kisfiús félmosolyából sugárzott az erő: hogy vele nem lehet szórakozni. „Indián vér csörgedezik az ereiben” – mondogatták róla a jólértesültek. Honnan is tudhatták volna, hogy a valóság ennél sokkal romantikusabb. Hogy tizenötgyerekes litván szénbányászcsaládba született, tizenhat évesen már maga is bányában dolgozott, a háborúban a Csendes-óceánon harcolt, leszerelése után kazánfűtő lett, rakodómunkás, kőműves, kikiáltó, hivatásos bokszoló és még sok minden más. Először B-filmekben tűnt fel, felejthető epizódszerepekben. Az ifjú Charles Bunchinskyt Tóth Endre, azaz André de Toth keresztelte el Bronsonnak, a Bronson Canyonról, ahol éppen forgattak. Illett rá a név. A B-film rendezőket, akikkel fiatalon dolgozott – Fullert, Cormant, de Toth-ot – az ínyenc európai filmesek fedezték fel, s ők fedezték fel Charles Bronsont is. Nagy amerikai kasszasikerekben – A hét mesterlövész, A halál ötven órája, A piszkos tizenkettő – volt csapatjátékos, Cassavetes-szel, Yul Brynnerrel,Steve McQueennel, Donald Sutherlanddel, Steve Martinnal, ám magányos hőssé európai rendező alkotása, a Volt egyszer egy vadnyugat tette. Leone először korábbi westernjei főszereplőjének, Clint Eastwoodnak ajánlotta fel Harmonika szerepét, s csak miután Eastwood visszautasította, szerződtette Charles Bronsont. Megszületett a legenda: a Volt egyszer egy vadnyugaté – és vele Bronson, a szófukar, magányos hős legendája. Ő lett az amerikaiak szemében az igazáért megküzdő férfi idolja, része az amerikai mítoszkincsnek. Egy felmérés szerint 1972-ben a világ legnépszerűbb filmszínésze volt. Ettől kezdve Hollywood nem engedte ki a skatulyából. Sorra jöttek a Bosszúvágy-filmek. Azokban is erős, kemény férfit játszott, ám elvesztette azt a kisfiús báját, amely mindvégig ott bujkált az acélizmok, a rezzenéstelen fizimiska mögött.

Nála szebben kevesebben búcsúztak el a filmvásznon. Arra a jelenetre gondolok, amikor a Volt egyszer egy vadnyugat végén Claudia Cardinale megfőzi a kávét, megteríti reménykedve az asztalt, hátha a férfi mégis marad. Harmonika felveszi homokszínű kabátját és az ajtóhoz lép (nagyközeli). „Visszajössz valamikor?” kérdezi kétségbeesetten Cardinale (nagyközeli). Bronson végtelennek tetsző csönd után (szuperközeli, hosszan kitartva), összeszorított szájjal és szemmel azt mondja: „valamikor…”, majd kilép az ajtón, magára hagyva a nőt, az épülő várost és a világot, amelyet megmentett.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2003/11 03. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2005