KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
   2003/december
KRÓNIKA
• N. N.: 13. Európa Filmhét
• Báron György: Elia Kazan (1909-2003)

• Földényi F. László: Női Krisztusok Lars von Trier hősnői
• Varga Balázs: A kolorádói krétakör Dogville
• Kriston László: Színpadra húzva Beszélgetés Lars von Trierrel
• Vágvölgyi B. András: Az életműépítő és a szerelmes Kill Bill
• Forrai Krisztián: Bang, bang Tarantino-zene
• Strausz László: Hongkongi kapcsolat Kelet, nyugat akcióban
• Strausz László: Ázsia idézőjelben
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Szellemmozi Velence
• N. N.: A 60. velencei filmfesztivál díjai
LÁTTUK MÉG
• Ádám Péter: A megtalált idő
• Pápai Zsolt: Anya
• Köves Gábor: Grazia szigete
• Vaskó Péter: S.W.A.T.
• Kis Anna: Tokiói tortúra
• Kovács Marcell: Volt egyszer egy Mexikó
• Hungler Tímea: Holdfényév
• Köves Gábor: Kapitány és katona
• Vajda Judit: A tenger
• Csillag Márton: Igazából szerelem

             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

A megtalált idő

Ádám Péter

 

Marcel Proust mondatindákból szőtt regényvilágát életre kelteni a mozivásznon – vakmerő, ha ugyan nem reménytelen vállalkozás, amibe már többen belebuktak. Ráadásul a chilei származású rendező a nehezebbik végén fogta meg a dolgot, nem a viszonylag ismertebb és cselekményes Swann szerelmét, hanem a regényfolyam fordulatosnak jóakarattal sem nevezhető – és mi tagadás, nálunk kevéssé ismert – utolsó kötetét (A megtalált idő) állítva a középpontba.

Végeredményben ez a választás egyszerre gyöngéje és erőssége a filmnek. Gyöngéje, mert a prousti látomás felidézése így csak a „boldog keveseknek” érthető, azoknak, akik olvasták ezt a kultuszregényt, és meghitt ismerősként azonosítják szereplőit. Mert akik nem, értetlenül bámulják a párizsi Faubourg Saint-Germain jellegzetes figuráinak színes kavalkádját; és őelőttük a látszólag széteső jeleneteket nagyon is egy szálra felfűző rendezői szándék ugyanúgy rejtve marad, mint a film megannyi kikacsintó célzása, ötlete, finom utalása.

Erőssége viszont a filmnek, hogy új utakon próbálja a prousti világot becserkészni. A megtalált idő ugyanis – amelyet a Proust-regénnyel birkózó rendezők eddig figyelmen kívül hagytak – egyszerre gyámköve, kulcsa, sűrített kivonata és megkoronázása a műnek, egyetlen nagy vízió, amelyben, mint afféle fináléra, még egyszer utoljára felsorakoznak e pusztulásra ítélt világ jól ismert figurái. A film, amely híven követi a regényt, ezt a finálét, ezt karneváli forgatagot mutatja be, ezt tartva az egész mű leglelkének, kvintesszenciájának.

Persze, nem realista módon, hanem egy kicsit álomszerűen, látomásosan felidézve, mintha a felelevenített alakok nem is valóságos lények volnának, csak megannyi kivetítései az író-narrátor emlékezetének és fantáziájának. Minden technikai ötlet, minden lelemény ezt a lebegő álomszerűséget szolgálja: a tér szűkítése és tágítása, a kameramozgás, sőt, a hang is. És azon már meg se lepődünk, amikor a kávéházi jelenetben, a háborús filmhíradó vetítése közben, az író-narrátor egyszercsak székestül felemelkedik, és úgy fordul, sodródik a levegőben, mintha be akarná szippantani, el akarná nyelni a mozivászon.

Bármennyire passzív és korlátozott is a szerepe, a narrátor, vagyis az író egyszerre mesélő, megfigyelő és emlékező alteregója nélkülözhetetlen eleme ennek az univerzumnak. Marcello Mazzarella hamisítatlanul prousti bajuszával és a Proust-fényképekre utaló ironikus pózaival mesterien oldja meg a feladatot. Az a tény pedig, hogy ismeretlen színész, még hangsúlyozottabban különíti el a sztárok alakította többi figurától. Mi több, a filmben két Proust is van: egyik a felnőtt, másik a felnőttet megálmodó (vagy a felnőtt emlékeiben felidézett?) gyerek; és ez utóbbi, a filmen többször is látható diavetítőjével, mintha nemcsak a későbbi írónak, de egy kicsit az írót még később filmre álmodó rendezőnek is előképe volna.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2003/12 58. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2017