KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
   2003/január
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Takács Ferenc: Karel Reisz (1926–2002)

• Báron György: Elfilmesítés Kaurismäki-univerzum
• N. N.: Aki Kaurismäki nagyjátékfilmjei
• Bikácsy Gergely: Itt a Földön… A múltnélküli ember
• Karátson Gábor: Égen, fák közt, fű alatt Mikrokozmosz; Vándormadarak
• Győrffy Iván: Saját képére Természet a televízióban
• Kriston László: Világmegváltók kíméljenek Beszélgetés Godfrey Reggióval
• Bakács Tibor Settenkedő: Fehér-fekete, igen-nem 8 mérföld
• Forrai Krisztián: Fehérszemét eltakarító Rapperek háborúja
• Szőnyei Tamás: Gördülő képek A Rolling Stones moziba megy
• N. N.: Rolling Stones-filmek
• N. N.: Mick Jagger színészi alakításai
KULTUSZMOZI
• Vágvölgyi B. András: L. A.-től N. O.-ig, és vissza Kultuszmozi: Szelíd motorosok
• Muhi Klára: Háromszázezer dolláros ötlet

• Ágfalvi Attila: Filmszínháztól multiplexig Pesti mozik az ezredfordulón
• Sipos Júlia: Nem is olyan régi idők Mozi-relikviák
MAGYAR MŰHELY
• Palotai János: A film végül állókép marad Beszélgetés filmes festőkkel

• Bodolai László: Sirkecitől az Ararátig Új török filmek
KÖNYV
• Nánay Bence: Opus magnum helyett A film szerint a világ
KRITIKA
• Stőhr Lóránt: Razglednicák a hátországból Arccal a földnek
• Palotai János: A bűnös vadász Az ifjúság megnyugtat
• Ágfalvi Attila: Csoportterápia Papsajt
• Schubert Gusztáv: Tripla nulla Halj meg máskor!
DVD
• Pápai Zsolt: Hamupipőke flörtje a melodrámával Sabrina
LÁTTUK MÉG
• Köves Gábor: A Tökös, a Török, az őr meg a Nő
• Mátyás Péter: A szállító
• Harmat György: Egy fecske csinált nyarat
• Vaskó Péter: Bella Martha
• Kömlődi Ferenc: Kocka
• Kis Anna: Szétcsúszva
• Hungler Tímea: Mindenütt nő
• Csillag Márton: Ali G Indahouse
• Herpai Gergely: A kincses bolygó
• Pápai Zsolt: Harry Potter és a Titkok Kamrája

             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Pesti mozik az ezredfordulón

Filmszínháztól multiplexig

Ágfalvi Attila

A megátalkodott mozista álmában a Zugló újra megtelik röhögő, fújoló, füttyögető tömeggel, a multiplexek széksorain moha nő.

 

Nem volt hálás dolog mozifüggőnek lenni a múlt század nyolcvanas éveinek végén. A Pesti Est elődje a „Hová? Menjünk Moziba!” című, igénytelen megjelenésű, egyoldalas A5-ös szórólap volt, és jóformán nem volt hét, hogy a mozik listája kétszer ugyanúgy szerepelt volna benne. Jó esetben csak a nevek változtak; lehet találgatni, mely ma is működő mozik neveit idézem: Zrínyi, Tanács, Kinizsi, Diadal, Honvéd. És hol van már a Bástya, a Horizont, a Broadway, a Tinódi, a Vörös Csillag, mely még visszakapta a Royal Apolló nevet, mielőtt végleg bezárták volna – és most még csak a belső kerületek elegáns filmszínházait idéztem fel. Vannak helyek, melyekről már én is lemaradtam, alighanem örökre: soha nem jártam a Zuglóban, melyet Marco Ferreri azért még megörökített az Ezüstnitrátban, így állítva emléket egy korára oly jellemző, klasszikus mozitípusnak. De soha nem jártam a Kozma Lajos tervezte, minden budapesti mozik legkifinomultabbjában, legkorszerűbbjében, a kora világszínvonalán álló Átriumban sem – erről talán nem késtem le örökre, hiszen műemléki védettsége elvileg garantálja, hogy eredeti formájában és funkciójával kell helyreállítani; kérdés, kötelességének érzi-e ezt bárki is. Hasonló feltámadásra viszont a dolgok jelenlegi állása szerint jóformán semmi esélye a maga korában szintén világszínvonalú Bartóknak, a hajdani Simplonnak, amely a harmincas évek egyik legszínvonalasabb bérlakóházának a szuterénjét foglalta el, s melynek csupán az előcsarnokáig jutottam el. Oda is csak azért, mert a lepusztult külvárosi mozivá vedlett Bartók ruhatárát a mozi agóniájának éveiben egy olcsó nyugat-európai buszjáratokat üzemeltető utazási iroda bérelte – tökéletesen szimbolizálva azt a közhangulatot, mely a rendszerváltó években a megmaradt kulturális értékeink iránti közönyben és általában minden szellemi érték iránti nagyképű utálatban nyilvánult meg. (Noha a Bartókhoz képest egészen más kategória, de a folyamatot jól példázza a szocialista beruházásként épült Budafok mozi is, mely előbb bútoráruház lett, aztán bálásruha-piac, aztán semmi.)

Aki tehát tíz-tizenkét éve a mozikkal szimbiózisban élte legfogékonyabb éveit, arra elsősorban valami tökéletes kilátástalanság- és feleslegesség-érzet telepedett. A Hunnia elődjében, a Zrínyiben a pénztáros kolbászos szendvicsének zsírja csorgott a jegyre, miközben a jegyszedők reménykedve várták, hátha nem jön össze az előírt minimális számú néző, és mégsem kell levetíteni a Rövidfilm a szerelemrőlt. Akkor, ott összejött; a Tanácsban (ma Szindbád) viszont megúszták a Jancsó-sorozat éppen aktuális filmjének vetítését, igaz, ott rutinosan már a jegyvételig sem engedtek eljutni. Hamar át is szoktunk a Közgáz Filmklubba, ahol a hatalmas előadó minden este megtelt, akár Bunuel, akár Truffaut vagy más, elfelejtett mester filmjét vetítették, és a hangulat is ünnepi volt, hiszen minőségi videótékák hiányában az élmény egyszerinek és megismételhetetlennek tűnt. A legfrissebb filmekért azonban mégiscsak vissza kellett merészkedni a Nagykörútra, és a világvárosi mozihálózat azért romjaiban is tartogatott érdekességeket. A Broadway üvegcsarnokát és nagyvonalú lépcsősorát látni kellett, mielőtt végképp többé-kevésbé lejárt szavatosságú szexfilmek temetőjévé vált volna: itt akár harmincas évekbeli nagypolgárnak is érezhette magát az ember, ha eltekintett a tükröződő látványtól. Röviddel bezárása előtt már rendszeresen cementes zsákokon és meszesvödrökön átvergődve lehetett bejutni a Tinódi-Tivoliba, ahonnan a belső térben elhelyezett oszlopok miatt (a Broadway-hez vagy a Vörösmartyhoz hasonlóan) telt ház esetén meglehetős nyakfájással távoztak a kevésbé szerencsés nézők. A Metróvá lett Szikra elhúzható tetejéről sokáig csak elbeszélésekből hallottunk, mígnem egy nyári estén, a Kötözz meg és ölelj! című Almodóvar-film alatt egyszer csak befigyelt a csillagos ég. És az is meglehetősen pikáns élmény volt, amikor a Mátra Mesemoziban a Broadway-ből akkoriban átköltözött Filmmúzeum esti előadásain a falra applikált színes mesevonat és a büfé nyalókái és szivacscukrai közül az embert besodorta a nézőtérre valamelyik pornográf-hírben álló Pasolini-film vetítésére a botrányra vágyó tömeg.

A fordulat természetesen az Art-mozihálózat kialakításával következett be. Mivel különösen hangozna mozit zászlóshajónak nevezni, ezért talán maradjunk annyiban, hogy a kívülálló számára a változásokat leginkább a Művész felújítása (mellyel Budapest első, háromtermes mozija, azaz multiplexe jött létre) tette nyilvánvalóvá. Nagyjából ezzel egyidőben újult meg az első kísérletre még Thonet-székes Hunnia (és akkor került a bejárat mellé az a nagydarab, furcsán ronda, színes műanyag izé, melyhez hasonló motívum a Művész portálján is megjelent, s ezért rémületes módon trend-meghatározónak tűnt egy ideig), a fehér homokkőtéglás Szindbád és az időközben sajnos elvérzett Graffiti, pedig utóbbi dizájnja a többinél meggyőzőbben hozta a korszerű és ízléses keverékét, s noha a filmkínálattal sem volt baj, mégis elsőnek adta fel a harcot, még jóval a multiplexek rohama előtt. A Művész puhaságot, meleget és kényelmet sugárzó belső dekorációjával, valamint a legelső bemutatójához kapcsolódó Pink Floyd/Alan Parker Falából vett, ütős, kalapácsos installációjával egyrészt megteremtette máig jellemző imázsát, másrészt azt az érzést sugározta, hogy a filmművészet szórakoztató, hasznos és jó dolog, nem pedig az értelmiség mazochizmusának kiteljesedése a nehéz sorsú jegyszedő nénik és a fáradt pénztárosok bosszantása céljából. A művészmozik belsőépítészeti hangulata, már ahol beszélhetünk ilyesmiről, azóta is nagyjából ugyanezt az életérzést hozza: egyfajta kicsit komolykodó, kicsit szépelgő, kicsit jópofáskodó világot, ami azért nem túl giccses ahhoz, hogy a jobb érzésű embereket elriassza, de azért (már-már kóros) öntudattal mutatja fel az esztétikai szembenállást a kívülszorult tahósággal szemben. Így kerülhetett a nyolcvanas évek neogiccsét idéző, lágy hullámokba hajló „bőrkeret” a Szindbád Latinovitsot és Dayka Margitot mutató faliképe köré, s így élhette túl a felújításokat a Művész Huszárik-termének pókhálója pókostul, ami elfogadható lehet, ha a mozilátogatók egyre csökkenő átlagéletkorára gondolunk, de elég furcsa hatást kelt mondjuk a Sátántangó hét és fél órája után. (A hasonlóan felemás megoldások közé sorolható a művészmozik „büfé vagy kávézó” dilemmája, melynek szerencsés megoldása általában a két kategória hátrányait egyesíti két asztal, négy szék és termoszból tegnapi kávé formájában.)

Általában véve elmondható, hogy a megmenekült mozik kényelmesebbek, korszerűbbek és jellegtelenebbek lettek. A Diadal mozi kopottan is izgató hatású, nyilvánvalóan propagandisztikus céljai miatt pedig kortörténeti érdekességű, lángoló vörös nézőteréből egy semlegesen tisztességes belső tér maradt a mai Tabánban. A felújított Puskinból pedig eltűnt a felső páholykaréj, így most már csak az Uránia megújult belső tere emlékeztet arra, hogy hajdan a mozibemutatók társadalmi súlya felérhetett egy operaelőadáséval. És bár kétségkívül örvendetes, hogy az Uránia szélsőségesen giccses, s így már-már szürreális hangulatot árasztó épülete megmenekült a budapesti mozihálózat számára, azért az mégiscsak szívfájdító, hogy a XXI. században egy olyan építészeti stílbe öltözött épület lett a hivatalos Nemzeti Filmszínházzá kinevezve, ami már a maga korában is korszerűtlen volt. (Mondom ezt annak ellenére, hogy az épület mozitörténeti jelentősége, valamint a reprezentációra való alkalmassága nyilván nagyobb súllyal esett latba a döntés meghozatalakor.) A műsorválasztéka ugyan kiváló, és még az árai is mesterségesen barátságosak, de a fölösleges, kihasználhatatlan mellékterein és folyosóin bolyongva mégiscsak az jut az ember eszébe, mennyi építészetileg remekmívű mozi pusztult el és pusztul most is, miközben az állam a nemzetiszínház-esztétikát mutatta fel mint hivatalosan követendő példát a filmszínházak látogatói számára is. Ebben a közhangulatban nem is meglepő, hogy az Örökmozgó Filmmúzeum, ami mégiscsak egy országos jelentőségű kulturális intézmény, egy apró körúti csőmoziban vegetál – ez a hely is hozzánőtt persze az idők során hű látogatói szívéhez, de milyen szép is lenne, ha egy nap visszaköltözhetne a felújított Broadway moziba. (És lenne is közönség, ami a Broadwayt megtölti…)

Ha a szó szoros értelemben vesszük a kifejezést, Budapest egyetlen megmaradt moziépülete a Corvin – a többiek mind albérlők eredendően más funkciójú épületekben. A Filmpalota kifejezés azért sem túlzás, mert eleve annak épült, megnyitóján a „jobb körök”-ből mindenki ott volt, aki számított, méretét és technikáját tekintve pedig felépítésétől Budapest első számú mozijának számított. A kilencvenes évek közepén aztán Budapest első „klasszikus” (értsd: popcornos-hollywoodos) multiplexe lett, mely státuszának különleges zamatot ad, hogy a mai napig magányosan ékelődik a józsefvárosi szlömbe. A csillogó palotabelső csak a küszöbig vagy legfeljebb a körút széléig tart, onnan már a gettósodó rögvalóság az úr. Építészetileg furcsa elegy: a Corvin-köz beépítése Budapest egyik legeredetibb városi terét hozta létre, mediterrán hangulatú országokban alighanem óriási élet zajlana falai között. Belül csak az Urániához vagy a Puskinhoz hasonlítható erővel idézi fel azokat az időket, amikor a mozibajárás még nem kizárólag az éretlen tinédzserek szórakozása volt. A multiplex-követelmények azonban éppúgy tartalmatlanná tették ezt a nagyszerű formát, mint ahogy az áramvonal koptatta le a hajdani autók elképesztően furcsa idomait. A plaza-építészet egyik alapelve ugyanis éppen az, hogy következetlen összevisszaságban vesz át reprezentatív elemeket az építészet minden területéről, s így lefokozza azokat, értelmezhető rend helyett homogén szeméthegyet létrehozva. A plazákban a mozik üzlethelyiségekké váltak, s bár egyes helyeken, mint a Lurdy-házban, futurisztikus megoldással emelkednek ki a többi üzlet végtelen sorából, valójában nem is titkolják, hogy csupán a pénzed gyors, fájdalommentes elköltésére akarnak rávenni. A multiplexekkel véget ér a mozitörténet, ha mozi volt az Átrium, a Broadway, vagy mozi a száz férőhelyes Hunnia, akkor a multiplexekre más nevet kell találni.

S hogy mit hoz a jövő? Természetesen azt, hogy a plazák helyén szél fú, a multiplexek málló széksorain moha nő; a Zugló mozi pedig újra megtelik röhögő, fújoló, füttyögető tömeggel. Vagy ha mégsem, akkor a jövő megtekintése céljából fáradjunk le az újra divatba jövő Újlipótváros egyik szuterénjébe, ahol az ajtó fölött, nyilván tévedésből, a mozi felirat szerepel, a Cirko-Gejzír szavak mellett. A dizájn az, hogy nincs dizájn, a csupasz falakra cirillbetűs moziplakátok tapadnak, de van két terem, az egyik talán a kamara, a másik meg talán a kisterem, a kettőben együtt összesen nincs annyi hely, mint a Hunniában, Budapest legkisebb mozijában. A székek nyikorgó, kilógó belű, lehajtható faszékek, amilyeneken utoljára a Vértestvérek megtekintése alatt ültünk a hetvenes években. A filmkínálat olyan, hogy behunyt szemmel is választhatunk bármit, nem fogunk csalódni, és a szegényes, kényelmetlennek mondott körülményekről is kiderül, hogy nincs fárasztó szék, csak fárasztó film. Murnau Faustjának a vetítésén, még a régi helyen, a Lőrinc pap téren háromszor szakadt el a film húsz perc alatt, mire kijött a gépész, és azt mondta, hogyha még egyszer elszakad a film, akkor sajnos be kell fejezni az előadást, mert meg kell téríteni a kópia költségét, és arra nincs pénze a mozinak. Aztán hogy, hogy nem, a hátralévő másfél órában több szakadás nem volt.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2003/01 40-42. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2042