KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
   2003/március
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Bikácsy Gergely: Maurice Pialat halálára (1925-2003)
MAGYAR MŰHELY
• Stőhr Lóránt: Durva élet – kegyetlen színház Szenvedéstörténetek
• Bakács Tibor Settenkedő: Félrehagyott gyerekek Szép napok

• Szilágyi Ákos: Halálpanoptikum Szokurov, a nekrorealista
• Trosin Alekszandr: A kaukázusi fogoly Ifj. Szergej Bodrov
• Bikácsy Gergely: A köd másik oldalán Amnézia a moziban
• Hungler Tímea: Vírus az emlékezetben Cyber-memória
• N. N.: Cyber emlékezet
• Varró Attila: Kaidan a vásznon Japán kísértetfilmek
• Nevelős Zoltán: Vérfrissítés A kör
• Karátson Gábor: Mosolygó lány hun-lelke a sötétben Kínai kísértethistória
• N. N.: Pu Szung-ling adaptációk
• Schubert Gusztáv: Szellem a fürdőházban Chihiro
• Beregi Tamás: Be vagy a két toronyba zárva… Gyűrűk Ura 2: A Két Torony
• Ardai Zoltán: A király részideje Tolkien és Hollywood
• Zachar Balázs: Filmszínház – függöny nélkül Beszélgetés a pesti mozikról
• Zachar Balázs: Odeon-Lloyd
• Dániel Ferenc: Mozi minden mennyiségben A Regétől a Diadalig
KRITIKA
• Muhi Klára: Aszfaltpréri Rinaldó
• Korcsog Balázs: Titanisz az égben Solaris
DVD
• Pápai Zsolt: A kép csele A láthatatlan ember
LÁTTUK MÉG
• Békés Pál: Dina vagyok
• Takács Ferenc: Szövevény
• Köves Gábor: Himalája – Az élet sója
• Jakab Kriszta: Miranda
• Hungler Tímea: Charlotte Gray
• Csillag Márton: Én, a kém
• Mátyás Péter: A muskétás

             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Szövevény

Takács Ferenc

 

Ray Lawrence előző filmje, Peter Carey Üdvösség című regényéből, tizenhat évvel ezelőtt készült. Az új darab nagy siker: majd’ minden ausztrál filmdíjat elvitt, s nemzetközileg is aratott, például Angliában (Független Film Díj).

A film címe a bozótos és tüskés, viszont szép virágaiért kedvelt lantanacserje (Lantana camara) neve. Egyben metafora: arra a szövedékre utal, amely a történet szereplőit tudtukon kívül egybebogozza, házastársként és szeretőként összekapcsolva, páciensi viszonyok, munkakapcsolatok és alkalmi ismeretségek indái révén. Négy házaspár, pontosabban négy házasság mindennapjait látjuk, amely közül egynek menthetetlenül vége, egy másik viszont minden viszontagságot ki fog bírni. Közöttük találjuk a másik két házasságot: a félrelépő rendőrnyomozó fásult viszonyát feleségével, s az egyetemi oktató és pszichológus-felesége párosát, amelyet csupán a gyász közössége tart össze (kislányuk nemrégiben gyilkosság áldozata lett).

Középkorú középosztálybeliek életforma-válságát látjuk: az érzelmek eldugulását, a kitárulkozás képtelenséget, a lelki elidegenedés köznapi patológiáját. A szereplők mind jó nevelt, „normális” emberek – azaz súlyosan beteg mindegyik, félelem, szorongás és gátlás teszi őket képtelenné a másik iránti őszinteségre és bizalomra. A rutinszerű fásult örömtelenség logikusan torkollik tragédiába: a pszichológusnő baleset áldozata lesz, mégpedig lelkileg szükségszerű baleseté, mivel a maga öngyilkos vágya és a férje gyilkos közönye űzte – vagy legalábbis segítette – a halálba.

Ehhez az elfojtásról és érzelmi kiszáradásról felvett kórlaphoz – ld. Bergmant – a film valamiféle metafizikai dimenziót is mellékel, bár inkább csak sejdítésszerűen. A Szövevény irodalmi alapjának, Andrew Bovell ausztrál szerző színdarabjának Nyelveken szólni eredetileg a címe. A film szereplői is különböző nyelveken szólnak, akár a messze földről egybesereglett keresztények Az apostolok cselekedeteiben. De rájuk nem száll le a pünkösdi láng: hiába beszélnek, nem értik meg egymást, nyelvük a kishitű mellébeszélés és elhallgatás nyelve, nem a közös megvilágosodásé és eggyé válásé. Végül a rendőrnyomozó – a film végén – elsírja magát: begörcsölt érzelmei kioldódnak, képes együttérezni, egyáltalán érezni. Kiszámítható és érzelgős befejezés – de hát úgy látszik, ennyi mindössze, ami a bizalom és részvét csodájából megadatott nekünk.

Mindez persze nem megy felfedezésszámba. Az a páratlanul visszafogott, halk, gondosan és fegyelmezetten alulexponált hatásokkal dolgozó rendezői módszer viszont, amelyet egyszerre jellemez a mikrorealista pontosság és a (leginkább Altmantól ismert) cinema direct-es, irányítottan rögtönző színészi játék, őszinte dicséretet érdemel, a munka minden alkotóeleme pontosan az, aminek lennie kell, s véglegesen és elmozdíthatatlanul a helyén van, miközben fel tudja kelteni a szabad esetlegesség jótékonyan „életes” látszatát. A film éppen arra példa, hogy ismerős anyagból és témából, sokszor felhasznált, ha nem mindjárt elhasznált érzelmekből és hangulatokból miként alkothat mégiscsak újat, meglepőt és hatásosat a tudatos műgond és a dolgát pontosan bemérő alkotói szándék.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2003/03 60. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2092