KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
   2003/március
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Bikácsy Gergely: Maurice Pialat halálára (1925-2003)
MAGYAR MŰHELY
• Stőhr Lóránt: Durva élet – kegyetlen színház Szenvedéstörténetek
• Bakács Tibor Settenkedő: Félrehagyott gyerekek Szép napok

• Szilágyi Ákos: Halálpanoptikum Szokurov, a nekrorealista
• Trosin Alekszandr: A kaukázusi fogoly Ifj. Szergej Bodrov
• Bikácsy Gergely: A köd másik oldalán Amnézia a moziban
• Hungler Tímea: Vírus az emlékezetben Cyber-memória
• N. N.: Cyber emlékezet
• Varró Attila: Kaidan a vásznon Japán kísértetfilmek
• Nevelős Zoltán: Vérfrissítés A kör
• Karátson Gábor: Mosolygó lány hun-lelke a sötétben Kínai kísértethistória
• N. N.: Pu Szung-ling adaptációk
• Schubert Gusztáv: Szellem a fürdőházban Chihiro
• Beregi Tamás: Be vagy a két toronyba zárva… Gyűrűk Ura 2: A Két Torony
• Ardai Zoltán: A király részideje Tolkien és Hollywood
• Zachar Balázs: Filmszínház – függöny nélkül Beszélgetés a pesti mozikról
• Zachar Balázs: Odeon-Lloyd
• Dániel Ferenc: Mozi minden mennyiségben A Regétől a Diadalig
KRITIKA
• Muhi Klára: Aszfaltpréri Rinaldó
• Korcsog Balázs: Titanisz az égben Solaris
DVD
• Pápai Zsolt: A kép csele A láthatatlan ember
LÁTTUK MÉG
• Békés Pál: Dina vagyok
• Takács Ferenc: Szövevény
• Köves Gábor: Himalája – Az élet sója
• Jakab Kriszta: Miranda
• Hungler Tímea: Charlotte Gray
• Csillag Márton: Én, a kém
• Mátyás Péter: A muskétás

             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Ifj. Szergej Bodrov

A kaukázusi fogoly

Trosin Alekszandr

Az orosz James Dean… Az apja nyomdokaiba lépő, harmincéves színész-rendező második filmjének előkészítésekor stábjával együtt gleccserbaleset áldozata lett.

 

Csodák nincsenek, pedig olyan jó volna hinni bennük. Még azután is, hogy Szergej Bodrov apja beismerte, nincs remény; még akkor is, amikor közölték, az az átkozott gleccser egy egész évtizeden át olvadni fog. A reménnyel együtt a jégárban még tucatnyi ember veszett oda, legtöbben ugyanolyan fiatalok, amilyen ő volt. Az operatőr, az asszisztensek, sminkesek, hangtechnikusok, világosítók, öltöztetők… Egy egész forgatócsoport. Az ő nevüket csak most tudtuk meg – Szergej Bodrovot azonban személyesen ismerte az egész ország.

Azt mondják, id. Szergej Bodrov, a forgatókönyvíró és rendező nem szánt színészjövőt a fiának, ezért nyugodtan keresztelhette el Szergejnek. Az ifj. Bodrov a Lomonoszov Egyetem történelem fakultásának művészettörténeti szakára járt, majd ugyanott az aspirantúrára. Később iskolában tanított, aztán a moszkvai cukorkagyárban dolgozott, közben volt vízimentő Olaszországban, majd újságíróskodott. 1998-ban az egyetem művészettörténeti szakán megvédte kandidátusi disszertációját Építészet a reneszánsz velencei festészetében címmel.

Nemrég még látni lehetett, amint az előadások helyett a kopott hallban sörözget – aztán tessék: engedve a csábításnak, hogy kipróbálja a fiát a moziban, az apa rábízta a főszerepet a Kaukázusi fogolyban. Ha tudta volna, hogy ez a cím profetikus lesz…

ifj. Bodrov úgy játszotta el Ványa Zsilint, az újonc katonát, ahogy kevés hivatásos színész lett volna képes rá. Technika nélkül, csupán intuícióból. A nyugati kritikusok azt írták, mindig érdekes őt figyelni – ahogy néz, ahogy oldalra hajtja a fejét, ahogy mosolyog. A nagyhírű Oleg Menysikov mellette más típusú, meglehet, szebb film hősének tűnt. Azok a beállítások, amelyekben a kettős feltűnt, menthetetlenül kettéváltak. Nem hiába kapta meg Szocsiban a legjobb férfi főszereplő díját a profi mellett az újonc színész is.

A Kaukázusi fogoly után Bodrov a filmművészet foglya lett. Megőrizte szokatlan, a hivatásosokat annyira zavaró, lassított színészi stílusát, könnyedén elintézve a kritikákat: „A szerep nem szakma, hanem cselekedet, amit te csinálsz.” Ifj. Szergej Bodrov főszerepe Alekszej Balabanov Fivér című filmjében is pontosan ilyen cselekedet volt. A rendezővel együtt azt igyekeztek bebizonyítani, hogy Oroszországban a film több, mint egyszerű mozi. A filmnek nemzeti archetípusokat kell magába foglalnia – pontosan úgy, mint a népmeséknek. Egyetlen szempillantás alatt megalkották az új nemzeti hőst. Az utolsót – amely egyáltalán nem hasonlít az előzőkre.

A Kaukázusi fogollyal ellentétben az új filmet egyáltalán nem fogadta a kritika olyan egyértelmű lelkesedéssel. A legtöbben Danyiil megjelenését nyílt kihívásként értékelték. Mindketten megkapták érte a magukét: a rendezőt ultrareakciósnak bélyegezték, s jutott belőle a főszereplőnek is. Hát, ilyen egy vidéki kamasz? Hiszen a homlokára van írva a jó fővárosi nevelés! És ami igaz, az igaz: rá van írva. Más kérdés, hogy a mese szerint a hős, amikor a távoli vidékről bekerül a nagyvárosba, fiatal életének viharos szakaszát éli meg, a végén pedig már más emberként hagyja el a várost. Bodrov, ha tetszik, éppen ezt a változást nem játszotta el a Fivérben. Szocsiban mindazonáltal másodszor is megkapta a legjobb színésznek járó díjat.

A Fivér az 1997-es bemutató után azonnal kultuszfilm lett. Hőse részben a regéből, részben a westernből tört rá a világra, varázsolt el a maga őszinteségével és naiv cinizmusával. Danyila Bagrov valóban „korunk hőse” – „kék madár” az égen, amelyet minden rendező szeretne elkapni. Ha Nyikita Mihalkov a saját, XIX. századi orosz hősét keresve vásári legendát forgatott (Szibériai borbély), akkor Balabanov pont fordítva járt el: az epikus hőst vitte át a posztszovjet valóságba, aminek egy új-orosz western-eastern lett az eredménye. Neki lett igaza. Danyila pont akkor jelent meg, amikor hihetetlenül nagy szükség támadt az új hősre; amikor a kollektív emlékezetből már kihullottak az acélos tekintetű komszomolisták, a Tarkovszkij és Jankovszkij által teremtett gondolkodók és a peresztrojkás kis Verák. Bodrov hőse egyikre sem hasonlított. Egybe gyúrta Robin Hood önzetlen naivitását és az utcai „védelmezők” pragmatizmusát, s megkapta az eredeti tőkefelhalmozódás Don Quijote-figuráját.

Mialatt a kritikusok dühöngtek, a nézők meghozták a maguk ítéletét. Danyila amolyan Stirlitzre vagy Szuhov elvtársra hajazó hős (az oroszok kedvence a Hárem a sivatagban című filmből), igazi népi alakká változott. S egyáltalán nem a szakszerű reklám miatt, mindössze eljött az ideje – az új orosz valóság belépett a mítoszteremtés stádiumába. Amikor a Fivér és a Fivér II. (amelyben Danyila a rendezői gondolat gyorsaságával átkerült a Nyevszkijről a Broadway-ra) telt házakat vonzott, az utcai reklámhordozókon, a metróra ragasztott röpcédulákon ilyeneket lehetett olvasni: „Putyin – az elnökünk, Pliszeckaja – a nemzeti kincsünk, Danyila – a fivérünk.”

Danyilában valóban felismerték magukat a gyerekek. Az amerikaiak az ilyenekről mondják: „a fiú szomszédból”, „éppen olyan cucca van”, ugyanúgy döglik a Nautilus rock-bandáért, s a megszokott, megnyúlt gallérú szvetterében jár. Megjelenése után a közönségben tudatosult, hogy a filmhős nem feltétlenül ködös és rejtélyes figura, nemcsak csillogó glamúrban élhet, hanem lehet köznapian egyszerű és elérhető is. Így vált Szergej Bodrov „egy nemzedék arcává”, a századvég hősévé, még ha ő maga határozottan elutasította is az ilyen meghatározásokat. Ám az ő egyetértésére már nem volt szükség – más választása egyszerűen nem maradt.

A Fivér után Szergej a Streengele-ben játszotta a botrányokra vadászó videókamerás embert. De szimatolót játszani – nem Bodrov zsánere. Az ő valódi karaktere egyénes személyiség, vagy miként a kritika mondta: organikus. Aligha tudja a világot egy kamera szemével nézni. A francia Régis Wargnier Kelet-Nyugat című filmjében magával Catherine Deneuve-vel várt Szergejre néhány jelenet. Bodrov azonban, akárcsak korábban, most sem érezte magát színésznek. „Mindenütt és mindig azt mondom: nem vagyok színész. Erre ők: dehogyis, maga igazi színész! Mire én: a színész – az egészen más dolog.” Ahhoz, amit Szergej a jelenetben tett, tényleg nem volt szükség kifinomult mesterségre. Valami más kellett hozzá – hit, hogy amit csinál, az az egyetlen valóság. S az új balabanovi Fivérben a kritikusok bosszantására, akik szerették őt emlékeztetni az olasz reneszánsz festészetnek szentelt egyetemi disszertációjára, megint „saját magát” játszotta. Ő maga azonban nem érzett kontrasztot, nyugodtan lépett át egyik világból a másikba, mondván: „Tizianóhoz a viszonyom semmiben sem különbözik attól a hőstől, akit játszom.” Máskor így jellemezte a szerephez való viszonyát: „az erő nem a pénzben, hanem az igazságban van”, „az orosz nem küldi csatába az övéit”.

Rendkívül fontos Szergej Bodrov megjelenése Medvegyev kapitány szerepében Balabanov Háború című új filmjében. A súlyos sebesülésétől megbénult tiszt ezúttal hasonló fajta karakter, mint Menysikové a Kaukázusi fogolyban. Arra tanítja a fiatal kiskatonákat, mi a háború. Mintává, az „igazi férfi” jelképévé válik a szemükben, aki a végén, mint a mesében, megmenti a csapdába esett katonákat. A rendkívüli lelkierő elegendő számára ahhoz, hogy belezúgjanak a nők, vagy éppen segítségül hívja a távoli helikoptereket.

Utolsó színészi munkájában, az ismét apjával forgatott Medvecsókban (a film szerepelt a velencei versenyprogramban, az orosz mozikban nemrég jelent meg) Bodrov váratlanul átváltozó csodalényként mutatkozott be: medve-ember, akibe szerelmes lesz a fiatal cirkuszi artistanő. Érdekes, hogy a medvemaszkot, amelybe valamikor a szovjet korszak egyik főhőse, Alekszandr Abdulov bújt bele (Hétköznapi csoda), szintén Szergej Bodrov örökölte.

Kevés filmben játszott: a két Fivér, Kelet-Nyugat, Streengele, Háború, Medvecsók… Nemzedékének ez mégis sokáig elég lesz.

Szergejnek még megadatott, hogy kipróbálja magát rendezőként is. A Nővérek a detektívdráma és a road-movie keveréke, amely végül családi moziba fordult át. A filmben egyszerű emberi érzelmek uralkodnak; a nehéz gyerekkorhoz csak háttérnek kellett az ügyeletes banditaháború. A forgatókönyv megírása két hétbe tellett, a forgatáshoz hat hónapra volt szükség. A Nővérek 2001 legjobb első filmjének díját nyerte el. Bodrov is elégedett volt vele: „megcsináltam, amit akartam”.

A következő lépés Az összekötő forgatókönyve volt. A film hegyi forgatást igényelt, s Bodrov stábja elutazott Észak-Oszétiába. Csak az első „vonásokat” volt idejük megrajzolni készülő filmjükhöz. Aztán jött a gleccser…

Azt mondják, megmaradtak Az összekötő próbafelvételei. Azé a filmé, amelyet már soha nem fejez be senki. Szergej volt a forgatókönyv írója, a rendező, s az egyik főszerepet is ő játszotta volna. Csak két napot dolgozhattak. Hány tekercs film ez? Azok szerint, akik ismerték őt, Szergej Bodrovban lenyűgöző volt a lelkiismeretesség, a tudatos akaraterő, amely mindig biztosan vezette őt, hogy élete helyesen irányba haladjon, hazugság és elnagyoltság nélkül. Nem volt benne felelőtlenség. A harminc évével gyakorta gondolt az öregségre, a halálra. „Napról napra jobban izgat az elmúlás. Az idő egyike azon dolgoknak, amelyet nincs hatalmunk befolyásolni. Egy dolgot tehetünk: teljesen kitölteni a napjainkat, megnyújtani őket. Egyetlen eszközünk van erre – a szeretet és a figyelem a minket körülvevők iránt. Mint a gyereknél. Számára nagyon hosszú egy nap. Talál egy levelet, nézegeti fél órát, és az egész világ feltárul a szeme előtt. Az embereket is lehet nézni, nem pusztán a leveleket. Dolgozni, írni, forgatni kell, amennyit csak lehet. A legnagyobb feladat: meghosszabbítani az életet, a napot, az időt.”

 

Geréb Anna fordítása


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2003/03 18-19. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2104