KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
   2003/március
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Bikácsy Gergely: Maurice Pialat halálára (1925-2003)
MAGYAR MŰHELY
• Stőhr Lóránt: Durva élet – kegyetlen színház Szenvedéstörténetek
• Bakács Tibor Settenkedő: Félrehagyott gyerekek Szép napok

• Szilágyi Ákos: Halálpanoptikum Szokurov, a nekrorealista
• Trosin Alekszandr: A kaukázusi fogoly Ifj. Szergej Bodrov
• Bikácsy Gergely: A köd másik oldalán Amnézia a moziban
• Hungler Tímea: Vírus az emlékezetben Cyber-memória
• N. N.: Cyber emlékezet
• Varró Attila: Kaidan a vásznon Japán kísértetfilmek
• Nevelős Zoltán: Vérfrissítés A kör
• Karátson Gábor: Mosolygó lány hun-lelke a sötétben Kínai kísértethistória
• N. N.: Pu Szung-ling adaptációk
• Schubert Gusztáv: Szellem a fürdőházban Chihiro
• Beregi Tamás: Be vagy a két toronyba zárva… Gyűrűk Ura 2: A Két Torony
• Ardai Zoltán: A király részideje Tolkien és Hollywood
• Zachar Balázs: Filmszínház – függöny nélkül Beszélgetés a pesti mozikról
• Zachar Balázs: Odeon-Lloyd
• Dániel Ferenc: Mozi minden mennyiségben A Regétől a Diadalig
KRITIKA
• Muhi Klára: Aszfaltpréri Rinaldó
• Korcsog Balázs: Titanisz az égben Solaris
DVD
• Pápai Zsolt: A kép csele A láthatatlan ember
LÁTTUK MÉG
• Békés Pál: Dina vagyok
• Takács Ferenc: Szövevény
• Köves Gábor: Himalája – Az élet sója
• Jakab Kriszta: Miranda
• Hungler Tímea: Charlotte Gray
• Csillag Márton: Én, a kém
• Mátyás Péter: A muskétás

             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Gyűrűk Ura 2: A Két Torony

Be vagy a két toronyba zárva…

Beregi Tamás

A Tolkien-adaptáció tétje: a mitikus hangvétel győz-e benne vagy a hollywoodias barbár akcióvágy.

 

Bevallom férfiasan, hogy A Birodalom visszavág közel másfél évtizeddel ezelőtti hazai bemutatója óta nem vártam ennyire gyermekded lelkesedéssel egyetlen filmet sem. A Gyűrűk Ura első részének káprázatos adaptációja bebizonyította, hogy Peter Jackson nem csak külső megjelenésében, de lelkében is közelebb áll Középfölde mitikus lakóihoz, mint a homo sapiens fajhoz, ám a trilógia második része újfajta kihívások elé állította a törpe és hobbit 2/3-1/3 arányú keverékére emlékeztető filmest. A Két Torony közismerten sokkal akciódúsabb, grandiózusabb, mint A Gyűrű Szövetsége, és kérdéses volt, vajon sikerül-e Jacksonnak ugyanúgy megformáznia a monumentális csatákkal teli regényözönt, mint amilyen sikerrel ragadta meg az első részben Középfölde hangulatát. A Gyűrűk Ura tipikusan az a mű, ahol az adaptáció lelkiismeretes volta még távolról sem elég: rá kell érezni a mitopoétikus mű strófái mögött lakozó költészetre, és ez volt a pont, ahol Jackson, részben legalábbis, kudarcot vallott.

Tolkiennél a csaták: mitikus tablók. A Beowulf és az Edda legendáin nevelkedett író walesi bárdként és középkori krónikásként mutatja be a csatajeleneteket: monumentális, hömpölygő mondataiban hatásosan kapcsolódnak össze a harc egyes részeire, az egyéni hőstettekre koncentráló élet- és vérszagú „premier plánok” a csatákat hegytetőről figyelő hadvezér és krónikás személytelen távolképeivel. Adódik tehát lehetőség a rendező számára, hogy hasonló módszerrel, azaz a „beowulfi közelkép” és a középkori krónikás tablójának váltogatásával, vagyis régi, jól bevált hollywoodi sikerrecept segítségével mutassa be a harcokat.

A csatajeleneteknél a közelkép és a nagytotál is mitizál, mert mindkettő emberfelettivé növel emberi teljesítményeket: míg azonban az előző ezt oly módon éri el, hogy néhány hős mozdulatsorába sűríti a harc minden feszültségét, az utóbbi épphogy végtelen tömegen teríti szét azt. A párharc: kimetsz a környezetből; a totálkép: egybemos azzal. Az előző: gyors, ideges mozdulatok vázlatrajza, az utóbbi puha, lassú, megnyugtató áradások tájképe. A párbaj képkeretet feszítő titánokká növeli, a csatajelenet szurdokok, várfalak közé préselt rovarhadseregek pöttyeivé zsugorítja az egyéneket.

Érdekes, hogy a két módszer teljesen eltérő eredménnyel működik a Két Torony esetében. A csata mint totálkép tökéletesen beválik: a pajzsukat hátukra vető, kígyózó sorokban masírozó orkok őskori tegzesként, kitinpáncélos százlábúként, falakra kúszó csótányokként rohamozzák a Helm-szurdokot; a tündék íjai elszabadult fullánkokként szántják a fekete levegőt: igazi, mitikus háborút látunk egy olyan korból, amikor a szikla és a fegyver, a várfal és ostromló, a levegő és a nyílvessző még nem vált el egymástól, egynemű, kavargó ősanyagot alkotott. A csata mint közelkép azonban teljes csődöt mond a filmben. Jackson ott követte el a legnagyobb hibát, hogy az első rész nagyszerűen koreografált párbaj jelenetei helyett, amelyek a kaszaboló kameramozgásnak, gyors vágásoknak köszönhetően zseniálisan érzékeltették a harcok kaotikusságát, most hosszú, kitartott plánokban gondolkodott: sejtetés helyett tehát ábrázolt, és közben nem vette észre, hogy épp az ellenkező hatást érte el, mint amit szeretett volna, vagyis mitizálás helyett demisztifikált.

Jackson akaratlanul is szuperhősökké, akció-sztárokká silányítja Tolkien karaktereit. Aragorn a barbár Conan módjára írtja ellenfeleit, Legolas jövőből jött gördeszkásként száguldozik lépcsőkre terített önműködő köntösén, miközben íjával gépfegyver-sebességgel tüzel, Gimli Bud Spencer módszerével számolgatja a kiütött ellenfelek számát, és közben több viccet vet, mint ahány szikrát, a csúcsfényekkel megvilágított arcú Gandalf nagyszabású monológokat vág le a hegytetőkön, igaz, legalább nem szór gyilkos energiasugarakat göcsörtös ujjaival. Az első rész egyik legnagyobb erénye az volt, hogy kalandfilm-jellege mellett megőrizte mitikus erejét, a második rész azonban jó pár helyen az akciófilmek szintjére süllyedt. Szerencsére azért nem mindenhol: a Balroggal vívott csata, amely John Howe csodálatos festményét kelti életre, vagy a bosszúszomjas entek által elözönlött Vasudvardban vívott harc a film leghátborzongatóbb jelenetei közé tartozik.

A másik kihívás, amellyel szembe kellett néznie Jackson-nak, az volt, hogy vajon mennyire szabhatja át Tolkien szövegét. A Gyűrűk Ura biblikus mű, amellyel nagyon csínján kell bánni: kihagyni – igaz, nagyon óvatosan – lehet ugyan belőle, változtatni azonban semmiképp sem szabad a történeten, mert ez szentségtörésnek minősül, és hívők millióinak átkát válthatja ki. Ennek ellenére a második részben hihetetlen mennyiségű önkényes és gyakran ostoba változtatás található: szereplők, helyszínek, csaták maradnak ki, mosódnak egybe, cserélődnek fel, alakulnak át. Az első részből Jackson hihetetlen érzékenységgel gyomlálta ki a „felesleges” gazokat (például Bombadil Tomát, amely Tolkien bevallása szerint is „idegen”, bár nagyon szeretetreméltó és fontos elem a könyvben), itt azonban a rendező túlzottan is nekibátorodott, és emiatt olyan alapvető részek maradnak ki, mint például a regény egyik csúcspontja, a Banyapókos kaland, ugyanakkor olyanok kerültek bele, mint például a homoszexuális SS szabadcsapatra emlékeztető tündék váratlan felbukkanása a Helm-szurdokban, vagy Aragorn erőltetett látszat-halála a rohani mezőkön. Néhol azért kifejezetten jót tett az önkényes formázás: Aragorn és Arwen szerelme, amelyet a Szilmarilokból emelt be a filmbe Jackson, például három gyönyörű képbe sűrítve mondja el a halhatatlan tünde és a halandó ember kapcsolatának reménytelenségét: Aragornt először a hitvesi ágyon látjuk fekve, amint átöleli kedvesét; másodszor halottas ágyán, amint Arwen föléje hajol, harmadszor pedig szoborként, szarkofágjának tetején, miközben özvegye árnyékban állva gyászolja őt.

A stáb megválasztásakor Peter Jackson egyik legzseniálisabb döntése az volt, hogy a két legjobb Tolkien-illusztrátorral, az angliai Devonban remeteként élő Alan Lee-vel, és a kanadai származású John Howe-val tervezteti meg a film látványvilágát: az álomszerű preraffaelita nőalakok, a fegyverek és a ruhák, a pasztellszínek mellett az elképesztő méretkülönbségekre épülő festői térkompozíciók köszönhetők ennek a döntésnek. Míg azonban az első rész főleg a tér mélységre koncentrált (Mória), a második a horizontot és a magasságot preferálja: prototípusa Rohan és két torony. A klausztrofóbiát itt tehát levegősség, a mesés méretarányt emberibb lépték váltotta fel, és valószínűleg ezzel is magyarázható, hogy a film vesztett mágikus erejéből, titokzatosságából.

A torony ősidők óta az ég felfelé törő ember álmainak szimbóluma. Egyszerre fejezi ki a felemelkedés vágyát és a vágy csonkaságát, végességét. Lehet mereven ágaskodó geológiai hímtag vagy egyszerű hengeres alaprajzú építmény, de mindenképp olyan szerkezet, ahol az energia összesűrűsödik, magasba tör, majd szétárad.

A torony: horizontot ad, a látás hatalmával ruház fel. A toronyba zárt mágus: tragikus hős, aki megrekedt a föld és az ég között félúton. Lelke felfelé emelkedne, a fellegek közé, de teste a sziklákhoz horgonyozza őt. Félisten, aki a madarak szemével látja a világot, és rabszolga, aki önnön röghöz kötöttségének rabja. Otthontalan remete: kitört ugyan az emberek közül, ám az istenek közé sem engedik be őt. Tekintete és akarata szabadságáért teste örök börtönével kell fizetnie. A tornyába zárt Szarumán és a végtelen mezőkön vágtató Gandalf ilyen tekintetben is egymás tökéletes ellentétei. Egyikőjük átka a folytonos rohanás, a másiké az örök bénaság. Egyik széltében-hosszában ismeri Középföldét, másik csak magasságában. Egyik a nyereg által feltört hátsó felét fájlalja folyton, a másik a lépcsőfokokon kopó izületeit. Egyiket az idő, másikat a tér tartja fogva. A Szarumánt oly zseniálisan alakító Cristopher Lee – amúgy évtizedek óta nagy Tolkien rajongó, aki saját bevallása szerint minden évben többször is elolvassa a Gyűrűk Urát –méltán tartott volna igényt Gandalf szerepére. Mivel azonban nem kapta meg, talán úgy akart bosszút állni Középföldén, hogy vámpírmúltjára hagyatkozva (Lee minden idők egyik legnagyobb Drakula színésze) lelkeket, életerőket szív ki: kiszipolyozza az Öregerdő fáinak erejét, és a pókhálóssá vált tekintetű Theoden elméjén élősködik; egyedül a feldühödött entek és az alkalmi ördögűzővé átvedlett Gandalf ereje képes legyőzni bosszúszomjas piócalelkét.

A nagyszerűen megformált skizofrén Gollam mellett az entek a Két Torony legjobban eltalált szereplői. Szarumánnal vívott párharcukban tetten érhető a békés angliai vidéki életet kedvelő, ipari forradalomtól megrettent Tolkien romantikus panteizmusa és civilizációgyűlölete. Az író állítólag akkor „kattant be”, amikor egy nap arra ébredt, hogy kedvenc, százéves fáját kivágták a háza közelében. A természetvédelmi felhangok mellett persze ezer más aktuális politikai és szociológiai vonatkozása lehetne a könyvnek. A feministák például nőgyűlölőnek kiáltották ki Tolkient a regényből hiányzó erotika, valamint a sablonos nőszereplők miatt; akadt néhány ultra-liberális amerikai kritikus, aki – az orkok egyoldalú bemutatása okán – sovinizmussal és nacionalizmussal vádolta meg az írót; mások ugyanakkor a fasizmus elleni „röpiratként” értelmezték a Gyűrűk Urát. Tolkien azonban határozottan tiltakozott minden erőltetett ideológia ellen. A Gyűrűk Urába nem is szabad semmiféle elméletet vetíteni: varázsa pont abból ered, hogy olyan „semleges” matériával szolgál, amelyben mindenki megkeresheti és megtalálhatja az aranykor kollektív vagy épp személyre szabott emlékképeit.

Peter Jackson az első részben csodálatosan tálalta ezt a páratlan aranykor-víziót, most azonban igencsak megingott veszélyessé váló kötéltánca során. Azt, hogy a mélybe zuhan-e, vagy sikerrel szalad át a kultuszregénytől kultuszfilmig vezető pókháló-vékony kötélen a maga tömpe hobbitlábain, csak a következő rész fogja eldönteni.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2003/03 38-39. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2113