KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
   2003/április
KRÓNIKA
• (X) : Francia Filmnapok 2003
• N. N.: Képtávíró
• (X) : Shoot in Hungary
• N. N.: Hibaigazítás
• Molnár Gál Péter: Alberto Sordi (1919–2003)
FILMSZEMLE
• Bikácsy Gergely: Temetetlen hülyeségeink Játékfilmek
• N. N.: A 34. Magyar Filmszemle díjai
• Radnóti Sándor: Unalmon innen és túl Játékfilmek
• Bori Erzsébet: Ember a vízben Dokumentumfilmek

• Bakács Tibor Settenkedő: Kicsi, de erős Kisjátékfilmek
• Vaskó Péter: Szép halál G.I. Joe moziba megy
• N. N.: Amerika háborúi
• Takács Ferenc: Odüsszeusz háborúja Kultuszmozi: Nagy Vörös Egyes
• Varró Attila: Bond kontra Oszama Hollywoodi számháború
• Herpai Gergely: Pixel-ármádia Kalandjáték Irakban
• Beregi Tamás: Skizofrén angyalok Polanski női
• Pályi András: Polanski vagy anti-Polanski? A zongorista
• Muhi Klára: A jó állapotú gyerek kibírja Beszélgetés Vekerdy Tamással
• Muhi Klára: Iskola – példa? Beszélgetés filmről, médiáról és nevelésről
• Gelencsér Gábor: A látás logikája Filmes könyv
• Kozma György: Pindur pandúrok egész este A gyógyító animáció
KRITIKA
• Stőhr Lóránt: A meglelt haza Tesó
• Békés Pál: Könyvsors Az órák
• Hungler Tímea: Színház az egész alvilág Chicago
• Ardai Zoltán: Párizsi neolit Visszafordíthatatlan
• Ágfalvi Attila: Golyó a kézbe Isten városa
LÁTTUK MÉG
• Varró Attila: Fausto 5.0
• Nevelős Zoltán: Schmidt története
• Vincze Teréz: Baran
• Nedbál Miklós: félelem.com
• Kis Anna: Madame Satã
• Pápai Zsolt: Még egy kis pánik
• Hungler Tímea: Két hét múlva örökké
• Herpai Gergely: A szellemhajó
• Köves Gábor: Beavatás
• Turcsányi Sándor: Kiskakukk

             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Filmszemle

Játékfilmek

Unalmon innen és túl

Radnóti Sándor

Két, egymástól mérhetetlen távolságban álló, szigorú film, a Rengeteg és Táncalak kivételével valamiféle megelégedett lazaság uralja a magyar filmet. Ok nélkül.

 

A 34. Magyar Filmszemle játékfilmjeinek zsűrizése számomra lázálom volt. Ennek egyik oka, hogy félidőben belázasodtam, s attól kezdve kissé mámorosan néztem a filmeket. De az is igaz, hogy a harmincnegyediket egészségesebb nézők sem fogják lelkesülten emlegetni: az idei filmek közül keveset csináltak meg végig, keveset oldottak meg, s még kevesebbet igazán emlékezetesen.

Nem vagyok szakember, nem tudom és nem keresem a választ arra, hogy miért volt ez így. Lehet, hogy a néhány sikeres év utáni kifáradás következett be, lehet, hogy strukturális okok következményei értek be.

Két film közé szeretnék egy ívet kifeszíteni. Ha a számos lehetséges kritikai ismérv közül most azt emelem ki, hogy melyik film oldotta meg a maga által kitűzött tartalmi feladatot és formaproblémát maradéktalanul, sőt, radikálisan, akkor két egymástól mérhetetlen távolságban álló munkára mutathatok, Fliegauf Benedek Rengetegjére és Grunwalsky Ferenc Táncalakjára. Ezek igen szigorú filmek, amelyek nem engednek annak a két kísértésnek, amely sajátos módon oly sok tehetséges nekiindulást akasztott meg ezen a szemlén: a melodrámának és valami megelégedett lazaságnak (az utóbbi csak szigorúan 80 fölött áll jól…). Pedig, ha valami, a csodálatos táncos köré szőtt film, amely arra számít, hogy a különböző művészetek kölcsönösen megvilágíthatják egymást, nagyon is melodramatikus árnyalatot kaphatna, mint ahogy a Rengeteg megelégedhetne a beszélő fejek mondókájának pokoli bizarrériájával, és így elhalványodhatna reménytelenül mindennapi-emberi voltuk.

Ez a két film hatott rám a leginkább. De ezek mégsem a nemzeti filmszemle fődíjas filmjei. Grunwalsky 72 perces munkája szükségképp megkísérti azt, amiről Pilinszky a XIX. századi regényekről szólva írt: az unalmon túli nagyságot. Fliegauf bámulatos redukciója bizonytalanságban tart vállalkozása folytathatósága és kiterjeszthetősége felől. A legfőbb díjak a maguk természetes módján a mainstreamet keresik, azokat az utakat, amelyeken sokan járhatnának.

Így lett a fődíjas Gothár új filmje, az elsőfilmesek fő díjazottja pedig a – zsurnaliszta nyelven szólva – kultuszfilmgyanús Boldog születésnapot!, Fazekas Csaba filmje. Egyik sem méltatlanul, noha nem is az evidencia érzésével. A Magyar szépség bizonyosan nem éri el Gothár legjobb nívóját, de tartalmas története van Závada Pál jóvoltából (amely olykor túlkomplikált és túl agyas – szintén az ő jóvoltából), kiváló a színészete (ami, úgy látszik, jó időkben, rossz időkben a magyar film állandója), s van egy állandóan variálódó játék benne az egyéb képalkotó eszközökkel (zárt ipari tévé-lánc, komputer, televízió, sőt, xerox), amit figyelemre méltónak tartok.

A Boldog születésnapot!-tal kapcsolatban olyan jelzők jutnak eszembe, hogy kedves, vicces, jópofa. S őszintén szólva nem is sokkal több. Van ez a reinkarnációs ötlet, amely Albert Einsteint egerek formájában születteti újjá, majd végül a hetvenes években Budapesten(?) újra ember-formában. Ebből lesz egy remek retro-paródia Kovács Katival, Gedeon bácsival, a nők fodrász-bálványával stb., de hát persze kerestem a további kapcsolódást. A film elején, amikor az anya a harminc éves fiút a legegyszerűbb kérdésekkel vizsgáztatva ébreszti, azt hittem, rájöttem: aha, mondtam magamban, Einstein egy autista képében reinkarnálódik (ez nem is volna egészen jogtalan), Kocsis Gergely hasonlít Tom Hanksre (Forrest Gump-összefüggés), és így tovább. De ebből semmi sem lett, mint ahogy máskor is sokszor kellett egyszerűen olyan következtetéseket levonni, hogy a kapcsolat az, hogy nincs kapcsolat. És mégis, végignézve a filmet (amelynek ötlet-esője kissé elfárad a második felére), talán mégsem kell teljesen elvetnem első gondolatomat, mert ezt a filmet az különbözteti meg a többi laza filmtől (a Jött egy busztól, ahol persze a szkeccs-filmsorozat műfaja mást és többet enged meg, a Libiomfitól, amely belefulladt a maga szimpatikus ötletébe, a Tesótól, amely ha meg tudta volna valósítani záróötletét, akkor most talán egész más filmről beszélhetnénk), hogy első értelmezési rétege mögött van egy második is. Az első a történet pörgő ringlispílje, a második talán a nemzedéki önvélelem, amely a harmincéves ifjút infantilisnek, magányába zártnak és szeretettelennek – szimbolikus értelemben autisztikusnak – mutatja. Bocsánat.

A melodrámák sora hosszú. Ilyen A boldogság színe, a Bolondok éneke (szép részekkel), a – sajnálom – igazán rettenetes A Szent Lőrinc folyó lazacai. És ebbe a sorba tartozik a Szerelemtől sújtva is, Sas Tamás filmje. Nehéz arról a sok oda nem illésről számot adni, ami ezt a filmet jellemzi, kezdve a cím szójátékán, amely összeköti egy olyan híres filmmel (a Down by Low-val), amihez az égvilágon semmi köze nincs. Ahogy megpakolja a forgatókönyv a férfi bűneit: nem elég, hogy kiskorút csábít el és tart később is érzelmi rabságában, nem elég, hogy hazugságok útvesztőjébe keveredik, mert nem tud választani szeretője és családja között, pedig ez már elég lenne. De még rátesznek egy lapáttal: közben otthon útban az újabb bébi, eldöntött dolog, hogy a férfi a hosszú külföldi útra, amely a lánynak lett ígérve, a feleségével megy, de azért még az utolsó perceket is kihasználja; mindez a sok-sok közhely azért, hogy indokolható legyen: a lány úgy lesz öngyilkos, hogy a férfit keverje gyilkosság gyanújába. Az igen tehetséges fiatal színésznőnek a feladata lehetetlen: egyszerre kellene édes, fiatal lánynak, szexuális rabszolgának, gyengeelméjűnek, de ugyanakkor egy bonyolult bosszú kitervelésére képes elmének, továbbá tragikus heroinának lennie. Az az ötlet, hogy a szereplők közül egyedül ő látható, teljesen formálisan és mesterkélten jelképezi végső egyedüllétét.

Néhány besorolhatatlan film a jobb sorsra érdemesek közül. A Vagabondban, Szomjas György filmjében egyszerűen nem dőlt el a műfaj kérdése (táncfilm, dokumentumfilm, játékfilm). Ez persze nem kerülhette el a rendező figyelmét, aki ironikus átkötésekkel akart megoldást találni. A Bolygótűz mintha évtizedek múltán a Csend és kiáltás világát támasztaná – és lazítaná – fel, s ezért régimódinak tűnik. De története és helyszíne, a határ másik oldala Jugoszláviában ‘56-ban, érdekes. Csak azt érteném meg, hogy miért azon a környéken és tanyán kér menedéket a volt csendőr (a bácskai mészárlás résztvevője), volt ávós, ahol biztosan felismerik. A Rinaldónál sok minden együtt volt ahhoz, hogy siker legyen, de csak félsiker lett. Találgatom az okát, s arra jutok, hogy a háromfajta stilizáció – kisrealista társadalomábrázolás, a 451 Fahrenheit, illetve 1984-típusú negatív társadalomutópia, valamint a kalandfilm (az alkotók maguk utalnak a sztori összefüggésére A hét mesterlövésszel meg A hét szamurájjal) – ütötte egymást, holott erősíthette is volna. Mindegy: a Molnár Piroska által bemutatott szeretkezési jelenet egyhamar nem fog kimenni a fejemből, mint ahogy Kovács Lajos egyenruhába öltözése sem. A Sobritól nem vártam semmit. Mert mit mondhat egy romantikus betyártörténet a Szegénylegények után? De Novák Emil filmje nem is abban a kategóriában indult. A maga nemében kellemes, ízléses film, amelynek van egy alapgondolata is, hogy a népi verses ponyvát illusztrálja mozgó képeivel. Egy szűkebb szemlén – például a televíziós filmekén – említést is érdemelt volna. A Telitalálatról viszont csak annyit lehet mondani, hogy nem jött össze – sajnos.

A következő filmre új bekezdést nyitok. Ez Szilágyi Andor munkája, A Rózsa énekei. Ugyanis különös és tanulságos problémát vet fel, amennyiben alábbi okfejtésem megalapozott. Én ugyanis azt gondolom, hogy a kitűnő és gyakorlott író Szilágyi nagyon szép forgatókönyvet adott a pályakezdő filmrendező Szilágyinak, amelyet az nem tudott teljes mértékben kiaknázni, ehelyett inkább elaprózta, beleveszett a részletekbe. Mert a különböző üldözöttek között, akiket befogad a villa és gazdája, valamiképpen és mindenek felett a zenének kellene az összekötő kapocsnak lennie, vagyis a novella azt a feladatot adta fel a filmnek, hogy megtalálja a maga zeneiségét. Ez akkor következik be, amikor minden figura akkor és azáltal teljesedik ki, ha a toronyszobába visszavonuló énekes házigazda hangját hallgatja (akiről csak egyvalaki tudja, hogy már halott), ha valamiképpen ez a hallgatás életük csúcspontja lesz. A film mintegy regényszerűen tágította ki a történetet és időzött el ágas-bogas sorsfordulatain, s ezáltal realisztikussá tette a stilizációt, miközben a történetben benne rejlik egy tömörebb, novellisztikusabb lehetőség, s az a stilizáció, amit zeneinek neveztem.

Ilyennek láttam a Filmszemle játékfilmjeit.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2003/04 08-09. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2138