KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
   2003/április
KRÓNIKA
• (X) : Francia Filmnapok 2003
• N. N.: Képtávíró
• (X) : Shoot in Hungary
• N. N.: Hibaigazítás
• Molnár Gál Péter: Alberto Sordi (1919–2003)
FILMSZEMLE
• Bikácsy Gergely: Temetetlen hülyeségeink Játékfilmek
• N. N.: A 34. Magyar Filmszemle díjai
• Radnóti Sándor: Unalmon innen és túl Játékfilmek
• Bori Erzsébet: Ember a vízben Dokumentumfilmek

• Bakács Tibor Settenkedő: Kicsi, de erős Kisjátékfilmek
• Vaskó Péter: Szép halál G.I. Joe moziba megy
• N. N.: Amerika háborúi
• Takács Ferenc: Odüsszeusz háborúja Kultuszmozi: Nagy Vörös Egyes
• Varró Attila: Bond kontra Oszama Hollywoodi számháború
• Herpai Gergely: Pixel-ármádia Kalandjáték Irakban
• Beregi Tamás: Skizofrén angyalok Polanski női
• Pályi András: Polanski vagy anti-Polanski? A zongorista
• Muhi Klára: A jó állapotú gyerek kibírja Beszélgetés Vekerdy Tamással
• Muhi Klára: Iskola – példa? Beszélgetés filmről, médiáról és nevelésről
• Gelencsér Gábor: A látás logikája Filmes könyv
• Kozma György: Pindur pandúrok egész este A gyógyító animáció
KRITIKA
• Stőhr Lóránt: A meglelt haza Tesó
• Békés Pál: Könyvsors Az órák
• Hungler Tímea: Színház az egész alvilág Chicago
• Ardai Zoltán: Párizsi neolit Visszafordíthatatlan
• Ágfalvi Attila: Golyó a kézbe Isten városa
LÁTTUK MÉG
• Varró Attila: Fausto 5.0
• Nevelős Zoltán: Schmidt története
• Vincze Teréz: Baran
• Nedbál Miklós: félelem.com
• Kis Anna: Madame Satã
• Pápai Zsolt: Még egy kis pánik
• Hungler Tímea: Két hét múlva örökké
• Herpai Gergely: A szellemhajó
• Köves Gábor: Beavatás
• Turcsányi Sándor: Kiskakukk

             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

A gyógyító animáció

Pindur pandúrok egész este

Kozma György

A rajzfilmek polipszörnyei nem behálózni akarnak, hanem talán éppen enyhíteni próbálják a bennünk élő feszültségeket.

 

A gyerekeim nem néznek válogatás nélkül tévét, de ha valamit megszeretnek, akkor azt mindig megnézik. Ilyen a tv2-n hétvégi reggeleken menő Pindur pandúr. Három kislányról van szó benne, akit Professzor „apukájuk” véletlenül hozott létre, egy ismeretlen vegyszert öntve a „cukor, só és minden, ami jó” tartalmú folyadékba. Különleges képességeik, felső erőik vannak. A városukat, Townsville-t rendszeresen fenyegető szörnyek ellen hatékony eszközökkel tudnak harcolni: repülnek, ultrahangot adnak ki és szemükből égető lézersugár árad. A város mellett az erdőben lakó falusi Fuzzy Bunkó, s a várost terrorizáló huligáncsapat (a Gangrene Gang) is megtanulja erejüket. Ha kell, Ms. Keane, a tanítónéni az iskolából is elengedi őket, harcolni a szörny ellen. A legnagyobb ellenségük Mojo Jojo (Mohó Dzsodzsó), egy kismajom, aki egykor a Professzor segítője volt, de egy baleset során a robbanástól leesett a koponyacsontja, kitüremkedett az agya, amit csak turbánnal lehet eltakarni. Csillagvizsgálószerű radarállomást épített a városban lévő vulkán tetejére, s onnan csap le időnként az emberekre. Majdnem minden epizódban rátámad a városra egy-két ijesztő, pikkelyes, egyszemű vagy hatkarú polipszerű szörny, s a Pindur Pandúrok nem mindig találják meg azonnal az ellenszert: valami hasznos üzenetet is elrejtenek az alkotók a harc ábrázolása közben.

 

 

Jönnek a szörnyek

 

Nem azért írok erről a sorozatról, mert jobb vagy más, mint a többi rajzfilm, hanem mert ez az első sikeres sorozat, amit a szeptember 11-i terrortámadás után fogadtak el az amerikai rajzfilmgyárban, ahová már ’98 óta többször is beadta alkotója (Craig McCracken).

Miért olyan sikeres ez a rajzfilm – mi teszi alkalmassá, hogy a gyerekek általa (is) feldolgozzák a New York-i terrortámadás sokkját? Három kisgyerek – kislányok – legyőzi a turbános gonosz által irányított felhőkarcoló-romboló szörnyeket. És még egy érdekes elem: a kislányok nem természetes úton jöttek létre, nincs mamájuk, a Professzor kísérletezésének eredményei.

A mamafigura négy (vagy öt) részre szakadt: egyrészt a kedves és ártalmatlan tanítónéni, Ms. Keane a pótmamájuk. Másrészt a város polgármesterének mindenese. Harmadrészt Sedusa, a kígyóhajú csábító, aki álruhában a Professzort akarja bántani. Egyes magyarázók szerint a mindenkori támadó Szörny maga is tekinthető mamafigurának.

Kérdés, miért fontos ez. Legyinthetnénk, hogy csak valami freudista humbugról van szó már megint. Ez azonban nem ilyen egyszerű. Ahhoz, hogy ennek fontosságát megértsük, egy neo-freudiánus elméletet, a Lloyd DeMause által kifejlesztett pszichohistóriát kell röviden bemutatnom.

DeMause azt írja (The Emotional Life of the Nations, Karnac-Other Books, New York, 2002), hogy statisztikai vizsgálatokkal kimutatható: fokozott háborús vagy polgárháborús (választási) konfliktusok idején több az olyan karikatúra a lapokban, amelyben a férfiakat eltaposó domináns, kasztráló nőfigurák (meg polipok, vulkánok, szörnyek) jelennek meg.

Azt állítja, hogy az emberi társadalmakat megosztó polgárháborúk és háborúk idején az emberekben születésük ijesztő körülményei élednek újra: a majdnem-fulladás a szűk anyaméhben, a születés után az anyákat 75%-ban ledöntő depresszió emléknyomai. DeMause szerint a zsidók elleni ösztönös ellenérzés abból ered, hogy a zsidók jobban bánnak gyerekeikkel, mint más népek. DeMause-hoz hasonlóan más történészek, Th. W. Adorno, Shoshanna Volkov és Gavin Langmuir különböző módokon kimutatják, hogy a legextrémebb politikai vélemények többnyire lelki kibillenéseket takarnak. Az autoriter (fundamentalista) személyiség Adorno szerint nem szórakozásból tekintélyelvű, többnyire gyerekkorában ilyen légkörben nevelték, vagyis többnyire terrorizálták (esetleg merő jószándékból rendszeresen megverték). Az „antiszemita kód” (Volkov) használói – akinek elég egy utalás a „mocsokra” (mely mindig szexuális veszélyt kódol) – sokféle szorongásukat a fejlődés és a siker láttán rávetítik az idegenszerű „zsidókra” (mit sem sejtve azok valódi történelméről, mely éppen nem az agresszivitás és a kegyetlenség történelme, hanem a behódolásé és alkalmazkodásé). Gavin Langmuir „kimérának” nevezi azt a valóságtól elrugaszkodott fantáziát, amely „jogos önvédelemnek” állítja be a zsidók elleni uszítást. Ez a rémkép persze gyerekkori visszaélések, erőszak és depresszió nélkül nem tud hatni.

Tény, teszi hozzá mindehhez Lloyd deMause, hogy a zsidóság bizonyos újításai alapvető forradalmat hoztak egy-egy korban. A rabszolgaság korlátozása (hét évre) Egyiptomot, a gyermekáldozat betiltása Babilont haragította ellenük. Az egyistenhittel a különben oly csodás – azóta sajnos kihalt – antik görögök nem tudtak mit kezdeni. Felelős szexuális elveik nem tetszhettek a narcisztikus-pederaszta módon gyerek-bántalmazó Rómában.

Azért sorolom a tényeket – vagy azok ezen értelmezési sorát –, hogy arra utaljak ezzel, mennyire nem a valóságos „zsidókról” van szó ezekben a vitákban. Hanem – ahogy Derrida, Lyotard és Foucault, sőt már Nietzsche, majd Rorty óta tudjuk – értelmezési keretek, metaforák hadseregei állnak szemben egymással. A freudi (Adorno, Volkov, Langmuir) irányzat ehhez még hozzáteszi, hogy a vitázó értelmezések mögött általában gyerekkori, fiatalkori erőszakhoz való viszony fedezhető fel. (Önmagában az erőszak s a visszaélés nem tesz senkit komcsivá vagy nácivá, esetleg terroristává, vagyis szélső álláspontok képviselőjévé – csak az, amit kezd vele, hogy a gyógyulás, vagy az önsorsrontás felé veszi-e az irányt.)

Lloyd DeMause-t nem az adornói autoriterségi paradigma felé vezeti a bécsi mester, hanem inkább az oedipális konfliktusok és születés-közbeni fulladásos rémületek ösztönösen gyógyító célú újraélése rejlik a kollektív kegyetlenségek fel-felbukkanásában. Ebben a gondolati keretben a Gyilkos Anya és a Rosszkisfiú „archetípusa” küzd a politika közterén. A Rosszfiút rávetítjük az Ellenségre, s őt megbüntetjük, hogy a Rém-Anya – a Haza, a Motherland – végre szerethessen minket. DeMause statisztikákkal bizonyítja a szülés utáni depresszió gyakoriságát és összefüggését a gyermekek későbbi öngyilkosságával, avagy önsorsrontó (neurotikus, addikt) viselkedéseivel, sőt, a terhesség alatti anya-bántalmazás miatti szerotonin-hiány (derű-hormon) a gyermeket esetleg egy életre paranoiddá, örömtelenné és önleértékelővé teheti. Kimutatja, hogy a gyerekekkel való jellegzetes bánásmód egy nemzedékkel később hogyan jelenik meg a politikai harcokban vagy háborúkban.

 

 

A feláldozott gyermek

 

A demausiánus tanításokat megmosolyogják a „komoly” tudósok, mivel elmélete egyszerre túl sok közhelyet robbant szét. Számokkal bizonyítja, hogy a törzsi sámánista időkben minden második gyereket felfaltak vagy a többi gyerek szemláttára megöltek. A gyermekáldozat évezredekig minden sikeres vállalkozást megelőzött Babilon vidékein, a Kőmíves Kelemen legenda soká fenntartotta azt az érzést, hogy csak halállal lehet a Világ Anyjának jóindulatát kicsikarni. A keresztényeknél említi ugyan a forradalmi újítást, hogy a gyereknek is van lelke – de persze a műveltebbek tudhatják, hogy ez a visszhangzók (jehudim – a későbbi zsidók) találmánya. A gyermekbántalmazás az elmúlt századokban fokozatosan csökkent, de csak az ötvenes évek óta, Amerikában kezdtek verés nélkül nevelni, s mindig vannak múltba néző lelki-osztályok (psychoclass), akiknek ma is természetes a verés. Különös sarkpontja DeMaus elméletének, hogy az anya-uralmat elterjedtebbnek mutatja – szerinte a vallásos anyákat nem elnyomják, hanem ők uralkodnak a házon, túlzó machóságba, harciasságba hajtva a fiúgyerekeket. Mintha csak halmozni akarná a provokatív téziseket – amiből egy is elég, hogy ne közöljék a tudományos lapok –, a dicső görög-római antikvitást narcizmussal és pederasztiával „vádolja”. S amit eddig harmóniának tudtunk – meztelen olimpiák, szobrok, rabszolgaság –, az nála gyermekbántalomként jelenik meg, évszázadokra megakasztva a technikai fejlődést is. A férfiak egymás karjaiba menekülése (akár katonaként egymást leszúrva, akár császári poétasztár-prostiként hatolva egymásba) az ősi anyai túlhatalom tünete DeMause-nál – ezzel a tézissel lerombolja a lehetőségét is annak, hogy egyébként fejlődéspárti és a szeretet diadalmenetét bemutató könyve a liberális dogmákat (joggal) fontosnak tartó világban elfogadó szakmai közönségre találjon.

Példátlan a történelemben, hogy ennyi sokmillió ember ilyen soká ilyen kényelemben és békében élt volna. Hisz egy koldus is gazdagabb, mint Salamon király vagy a Sárga császár valaha volt. Az ősi ösztönök a vészfékhez nyúlnának. A siker ijesztő. Korunk a rémisztő születést, a férfi-nő határsértő reneszánszt és Weimart idézi. Apokaliptikus látomások támadnak, és oly rövid ideje kezdenek csak közkézen forogni a mélyebb megértést is lehetővé tévő lélekelemző elméletek, hogy nincsenek annak felismerésére, mi az, amiben érdemes küzdenünk, s mi az, amiben érdemes engednünk. Nehéz harag és bűnbak nélkül átélni azt az intenzív váltást, amiben e mai világ sürög-forog: fél évszázada még aggastyánok voltak a negyvenévesek, és minden második gyerek meghalt.

 

*

 

A Pindur pandúrokban a leggonoszabb lény az Ördög: piros patás hímnős lény, balett-szoknyában, magassarkú cipőben, de kis göndör szakállal és eltorzított férfi-női hangon. Bele tud bújni akár a gyerekek játékaiba és onnan hipnotizálva „üzen” nekik – pont úgy, ahogy deMause szerint a szülői alteregó a csoport-transzok szimbólumaiba (turbán, zsidócsilag, kereszt) belebújva uszítja egymásra a csoportokat.

Lehet, hogy tényleg sérültek a történelmet alakító harcra hívó politikusok: a jobboldalon személyes támadásnak látnak minden férfi-nő határt elmosó gesztust vagy viselkedést. A weimari Kabaré-szindróma, a szexualitás túl-engedékeny (?) megközelítése olyan „bűn”, amire „jogos büntetés” a vért lecsapoló háború.

Az a kérdés is felmerül, hogy amikor valaki mindenáron ésszerű újításokat vezet be, vajon ez az ész-vezérelt irány milyen lelki alkat (sérülés vagy gyógyító erő) eredményeként jön létre? Mitől van az, hogy a nevelésben egyes forradalmi újítások elfogadottá válnak, s egyszer csak nem magától értetődő többé, hogy – feláldozva, rabszolgának adva, apróságokért folyton verve őket – erőszakot lehet alkalmazni a gyerekkel szemben.

Fogadjuk el egy pillanatra a freudiánus ihletésű demause-i logikát: a születési sérülések, a túl-rámenős anyák elől menekülő, a Rosszfiúságát elpusztítani akaró „belső gyermek” diktálja a konfliktuskereső tömeg-hisztériákat, a sikert, a kényelmet – elnőiesedést, anyába-visszacsúszást – jelképező „kapitalista-zsidó” haladás és fejlődés ellen. De milyen gyerekkori hatások vezetik azokat, akik évezredek óta éppen a kevésbé kegyetlen megoldásokért harcolnak, akár az életük kockáztatásával is – mint Mózes, Jézus vagy Rousseau, és sok baloldali harcos, Táncsicstól Trockijig? Mitől merik egyesek legyőzni a pusztító Szörnyanyát vagy a Hímnős Ördögöt és a majomszerű Mohóságot? Hogyan segíti őket (a szóbanforgó rajzfilmben a Professzort) a tudományos apa-archetípus?

DeMause azt válaszolná, hogy mindenkiben egyszerre él többfajta korszak: lehet valaki elvben engedékeny, toleráns baloldali, de bizonyos helyzetek annyira kibillenthetik, hogy ő is csak autoriter gesztusokra tud támaszkodni.

A Pindur pandúr megunhatatlan a gyerekek számára, és azt veszem észre, hogy én is szívesen nézem. Valami alapvető kérdésre ad – persze nem tudatos szinten – választ.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2003/04 44-45. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2151