KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
   2003/április
KRÓNIKA
• (X) : Francia Filmnapok 2003
• N. N.: Képtávíró
• (X) : Shoot in Hungary
• N. N.: Hibaigazítás
• Molnár Gál Péter: Alberto Sordi (1919–2003)
FILMSZEMLE
• Bikácsy Gergely: Temetetlen hülyeségeink Játékfilmek
• N. N.: A 34. Magyar Filmszemle díjai
• Radnóti Sándor: Unalmon innen és túl Játékfilmek
• Bori Erzsébet: Ember a vízben Dokumentumfilmek

• Bakács Tibor Settenkedő: Kicsi, de erős Kisjátékfilmek
• Vaskó Péter: Szép halál G.I. Joe moziba megy
• N. N.: Amerika háborúi
• Takács Ferenc: Odüsszeusz háborúja Kultuszmozi: Nagy Vörös Egyes
• Varró Attila: Bond kontra Oszama Hollywoodi számháború
• Herpai Gergely: Pixel-ármádia Kalandjáték Irakban
• Beregi Tamás: Skizofrén angyalok Polanski női
• Pályi András: Polanski vagy anti-Polanski? A zongorista
• Muhi Klára: A jó állapotú gyerek kibírja Beszélgetés Vekerdy Tamással
• Muhi Klára: Iskola – példa? Beszélgetés filmről, médiáról és nevelésről
• Gelencsér Gábor: A látás logikája Filmes könyv
• Kozma György: Pindur pandúrok egész este A gyógyító animáció
KRITIKA
• Stőhr Lóránt: A meglelt haza Tesó
• Békés Pál: Könyvsors Az órák
• Hungler Tímea: Színház az egész alvilág Chicago
• Ardai Zoltán: Párizsi neolit Visszafordíthatatlan
• Ágfalvi Attila: Golyó a kézbe Isten városa
LÁTTUK MÉG
• Varró Attila: Fausto 5.0
• Nevelős Zoltán: Schmidt története
• Vincze Teréz: Baran
• Nedbál Miklós: félelem.com
• Kis Anna: Madame Satã
• Pápai Zsolt: Még egy kis pánik
• Hungler Tímea: Két hét múlva örökké
• Herpai Gergely: A szellemhajó
• Köves Gábor: Beavatás
• Turcsányi Sándor: Kiskakukk

             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Isten városa

Golyó a kézbe

Ágfalvi Attila

Fernando Meirelles filmjében az erkölcsi értékrend hiánya olyan természetességgel jelenik meg, amely ritka a mozivásznon.

 

Isten városa egy riói gettó neve, amit a sehová sem tartozó, senkinek sem kellő polgárok számára tákolt össze a hatalom – ennek poros utcáin élnek a történet szereplői, kiknek sorsát a hatvanas évektől a hetvenes évek végéig követhetjük, a gyerekkorukban elkövetett első fegyveres rablásoktól és céltalan gyilkosságoktól kezdve a totális gettóháborúba torkolló, rendőrségi támogatással űzött, kamaszkori drogkereskedelemig és a halálig.

A neorealizmus óta erős, tiszteletreméltó hagyománya van a külváros-filmeknek, a szegénység és a bűnözés határmezsgyéjéről keltezett tudósítások biztosan számíthatnak az erkölcsi felsőbbrendűség és a művészi erő kitüntető címkéire. Mindig voltak persze olyanok, akik ennél továbbmerészkedtek – Bunuel (talán nem véletlenül szintén latin-amerikai tárgyú) Az elhagyottakjában már igazán nehéz lenne határozottan elválasztani okot és okozatot, bűnöst és ártatlant. S hogy ez nem valamiféle erkölcsi relativizmus viszolyogtató megnyilvánulása, annak logikáját pontosan jellemzi az Isten városának világa, ahol a gyilkosságok, az embertelenség, az erkölcsi értékrend tökéletes hiánya olyan fokú természetességgel jelenik meg, ami ritka a mozivásznon. Ebben nem kis szerepe van egy látszólagos ellentmondásnak: az alkotók gördülékeny, élvezetes, helyenként már-már klipesített stílusban tárják elénk a gyalázatot. Ugyanakkor a drámaiatlanság, a szenvtelenség hatására sem játszanak rá (nem „művészfilmet” forgatnak). A tempó kifejezetten gyors, néha csak úgy kapkodhatjuk e fejünket: valóban jól láttuk, hogy a tízéves forma gyerek épp az imént lőtte szitává egy hányaveti mozdulattal, jóformán ok nélkül bátyjának barátját? A szereplők szinte növényi determináltságát teremti meg az a tény is, hogy az alkotók nemigen bíbelődnek a „jellemfejlődés” lélektani megalapozásával, így motiválatlan marad a film talán legdurvább, legundorítóbb (legmegrázóbb, írnám, de itt nincs helye együttérzésnek, csak a dühnek és haragnak) jelenete is: a tinédzser gengsztereket idegesítik a gyerekbandák, mert kicsiben játsszák, mintegy bújócska helyett, ugyanazt, amit a „nagyok”. Rajtuk ütnek hát, de többségük meglóg, csak két szerencsétlent sikerül elkapni, öt-hatéves forma gyerekeket. Miután megkapták büntetésüket (golyót a kezükbe), a bandavezér magához inti az egyik, az áldozatoknál alig idősebb követőjét: válasszon, hogy afféle beavatásként melyiket lövi le a kettő közül…

Egy ilyen jelenet után talán érthető, hogy ezt a világot nem lehet lélektani alapon megmagyarázni, a film azonban tud állítani valami mást a pszichológia helyébe. Maga a történet egy nagyszabású flashback formáját ölti, és sokszor megszakad, hogy a kulcsjelenetek előzményeit további rövid visszatekintésekben ismerjük meg. Így aztán az az érzésünk támad, hogy semmire nincs ugyan magyarázat, de mindennek van előzménye – oka, ha úgy tetszik, csakhogy nyilván az előzménynek is van előzménye, s így a megmagyarázhatatlanért végső soron senkit nem lehet konkrétan felelőssé tenni. Ebből következően az Isten városában élőknek a mozgástere is meglehetősen szűkre szabott: ahol ontológiai oka van a rossznak, ott nem lehet „jónak” lenni. Van persze, aki megpróbálja, de hiába: a film egyik legbravúrosabb teljesítménye annak az ősi közhelynek az érzékletes és elegáns, cseppet sem szájbarágós ábrázolása, miszerint „aki fegyvert fog, fegyver által vész el”.

Az egyetlen, akinek sikerül kimaradnia a háborúból, az a narrátor, noha ő is megpróbálkozik a fegyveres rablással, az utolsó pillanatban azonban mindig visszakozik, mert a leendő áldozat szimpatikusnak bizonyul – ez bizony dicséretes, de pozitív tanulságnak mégiscsak kevés. Ha azt is hozzávesszük, hogy a bandaháborútól végül a velejéig korrupt, gyilkosságoktól szintén vissza nem riadó rendőrség szabadítja meg Isten városát – no nem kötelességtudatból, hanem saját, jól felfogott üzleti érdekéből –, akkor nyugodtan kijelenthetjük, az utóbbi évek legvigasztalanabb, legszomorúbb filmjét készítették el a vidám, laza brazilok. Nekünk meg nem marad más, minthogy reménykedünk a reménytelenben – vagy legalábbis abban, hogy a döntő pillanatban majd mi is rokonszenvesnek bizonyulunk.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2003/04 57. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2156