KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
   2003/november
KRÓNIKA
• Báron György: Charles Bronson (1920-2003)
FEDERICO FELLINI
• Bikácsy Gergely: Asa – nisi – masa Fellini Rómái
• Csont András: A jóízlés lovagja Nino Rota
• Ardai Zoltán: Most élünk Fellini démonai

• Ludassy Mária: Ellenforradalmi akvarell Egy hölgy és a herceg
MAGYAR MŰHELY
• Horeczky Krisztina: A szabadság fátuma Beszélgetés Fliegauf Benedekkel
• Muhi Klára: Fröccsöntött képek kora Operatőr-kerekasztal

• Vágvölgyi B. András: Kopár szigetek Japán ezredvég
• Kubiszyn Viktor: Az alvilág királya Teruo Ishii
FESZTIVÁL
• Varró Attila: Szigetek a szárazföldön Karlovy Vary
KÖNYV
• Harmat György: Filmtörténet filmekben elbeszélve Kelecsényi László: A magyar hangosfilm hét évtizede …
DVD
• Pápai Zsolt: Téli álom Robert Altman: McCabe és Mrs. Miller
KRITIKA
• Bakács Tibor Settenkedő: A test testamentuma Táncalak
• Pápai Zsolt: Földalatti hullámvasút Kontroll
• Forgách András: Bovaryné, 1955, Connecticut Távol a mennyországtól
• Vaskó Péter: Berlini falfirka Good Bye, Lenin!
LÁTTUK MÉG
• Nevelős Zoltán: Kegyetlen bánásmód
• Korcsog Balázs: Visszajátszás
• Békés Pál: Lélekszakadva
• Dóka Péter: Se ördög, se angyal
• Köves Gábor: Válás francia módra
• Csillag Márton: Tizenhárom
• Frecska Sándor: A nyugodt város
• Hungler Tímea: Birkanyírás
• Vincze Teréz: Tiresia

             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Beszélgetés Fliegauf Benedekkel

A szabadság fátuma

Horeczky Krisztina

A Rengeteg rendezője leforgatta új nagyjátékfilmjét, a Dealert. A film egy kábítószer-nepper egy napjának történetét beszéli el.

 

Fliegauf Benedek első nagyjátékfilmje, a Rengeteg a 34. Filmszemlén elnyerte a legjobb első filmnek járó Simó Sándor-díjat, a külföldi kritikusok Gene Moskowitz-díját, és a Berlinalén átvette a Wolfgang Staudte-díjat. Mindemellett ő képviseli Magyarországot az Oscar-díjért folytatott nemzetközi szpartakiádban.

A huszonkilenc éves alkotó október elején leforgatta második nagyjátékfilmjét, a Dealert. Legközelebbi munkáján, A fenevadon kívül még legalább három terve van – mint mondja, sok mindent kell a tűzbe tartani, főleg, mikor a láng alig pislákol.

 

*

 

Alkotóként is a mindennapi szerepjátékok izgatnak, és – sajátos módon – a beszédet használod föl arra, hogy belessél a hétköznapi „maszkok” mögé. A Rengeteg hét epizódja nekem az egyenlőtlen viszonyokról szól. A „vallomástevő” kiszolgáltatott helyzetbe kerül, míg a néző, és a jelenet másik szereplője, szüntelenül kételkedik, analizál. Vajon igazat mondanak-e vagy hazudnak? Mi lehet a szavak mögött?

Ha a filmet nézve ezt kutatod, az nagyon jó. Egyébként is folyamatosan ilyen attitűdöt kellene képviselnünk az életben – mindenekelőtt saját magunkkal szemben. De abban a helyzetben, amire utaltál, sokkal inkább az történik, hogy a legmélyebb, legbelsőbb érzéseit feltáró szereplő éppen a szerepéből próbál meg kikeveredni. Mert a szerep, amit valamiért játszania kell az életben, ellentmondásba kerül az éppen zajló drámai szituációval. Ezt, a két szerep közti összeegyeztethetetlen szembenállást fogalmazza meg. (Amikor a papa beszél a kislányáról, tetten érhetően ott van a mondataiban, hogy ő egy apa, akiből a lánya erotikus, vagy pornográf érzelmeket vált ki. A nőt mint állatot, vagy a nőt mint embert látja benne – és nem a saját lányát.) Az igazi kérdés tehát az: vajon van-e, amikor nincs szerep?

– Ezért is „furcsa”, hogy ennyire bízol a beszédben. Hiszen az a tény, hogy a filmek hemzsegnek az életidegen, kreált dialógusoktól, abból a zavarból is adódhat, hogy az alkotók nem hisznek a szavakban. Grunwalsky fejti ki talán a legszellemesebben, miért „használhatatlan” ma a közbeszéd.

– Zavarba ejtő paradoxon, amikor Grunwalsky a nagyon okos érvrendszerével arról beszél, hogy a nyelv mennyire nem működik. Akkor mindezt hogyan mondja el? Ebben tehát nem hiszek, és a devalvált nyelvben sem tudok gondolkodni. A nyelv az egyik legerősebb fajspecifikuma az embernek. Nélküle sosem álltunk volna össze társadalommá. A kettő szerintem párhuzamosan zajlott. Az általunk létrehozott mesterséges környezetnek – és mindannak, ami körülvesz minket – ott van a teljes megfelelője a nyelvben, illetve a beszédben. Sőt, a nyelv – ahogyan a tudomány – a szavakkal feldarabolja a világot. A beszéd tehát folyamatosan a spirituális világkép ellen dolgozik, mivel a nyelv megpróbál mindent racionalizálni. Úgy hiszem, azért van erre szüksége az embernek, mert állandóan fél. Király Jenő filmesztéta nagyon szépen mondta: mindannyian úgy születünk meg, hogy egy vagina elkezd minket fojtogatni, és mi torkunk szakadtából üvöltünk a félelemtől, mert valami új dologban vagyunk benne. Ahogyan az ember megtanul beszélni, a félelem besöprődik a szőnyeg alá – talán ezt nevezik tudattalannak –, de azért még ott van. Mindig az érdekel, amikor a vékony selyem, amit a beszéd sző körénk, felfeslik, és meglátjuk mögötte a világban lévő rettenetesen sötét irracionalitást.

Azt vallod, sötét irracionalitásba ütközünk társas kapcsolatainkban is – egy idő után. A dialógusaid drámaiságát abban látom, hogy a szereplőd, miközben a monológot mondja, egyre inkább szembesül mindazzal, ami megmagyarázhatatlan. Az „aporémák” rengetegében bolyong.

Nagyon ritkán kerülünk olyan szituációba, hogy ezt meg merjük tenni. A pszichológia – mint teóriarendszer – azt mondja erre, ilyenkor ventilláljuk a tudattalanunkat. Azokat az eltemetett szörnyűségeket, amikkel nem merünk szembe nézni az életünk során, ilyenkor „kiszellőztetjük”. Kiengedjük a mumusokat, a rémeket. Mindez teljesen egészséges dolog, mégis olyan kevésszer csináljuk.

A Rengeteg rendezői koncepciója éppen ezért az volt: mi van akkor, ha csak azokat a részeket veszem ki a minket körülvevő életből, amikor a ventillálás történik? Mert ez a helyzet – lévén az érzés váratlanul, ösztönösen robban be az életünkbe – borzasztóan drámai. Olyan filmet pedig még nem láttam soha, amely kizárólag az ilyen szituációkra koncentrál.

Négy évvel ezelőtt két hét alatt „söprődött ki” belőled negyven novella – tizenkettőből írtad a forgatókönyvet. Meglehetősen élménygazdag életet éltél, és egyszer azt mondtad, azért is írtad ki magadból ezeket a történeket, hogy megszabadulj tőlük.

Szaladják Istvánnal beszélgettem erről. Tudja rólam, hogy horror-fanatikus vagyok, és belegondolt, mi lehet az én fejemben. Szaladják zen-buddhista; amikor meditál, a horror-filmek, mint egy száguldó tehervonat, keresztül robognak rajta – azt mondta, szörnyű érzés. Kierkegaard-i gondolat az, a ma már építő jellegű közhely, hogy abban a pillanatban enyhül a szorongás, a félelem, amint azt megfogalmazzuk. Ez lehet velem. Mindazt, ami megráz, felkavar, tűpontosan memorizálom. Soha nem felejtem el.

– Nem is akarod?

– Nem, mert olyan szerencsésen alakult az életem, hogy most ki tudom fejezni. Nem meditálok, hanem filmeket csinálok. És akkor ezek a képek kijönnek belőlem. Kicsit meg is szabadulok a fenyegető tudattalan tartalmaktól. Hiszek abban, hogy ez esetleg másoknak is jó lehet. Hogy többen azt gondolják: „Vannak még, akik attól félnek, mint én”. Egyébként sokáig jelentős gondot okozott, hogy ez a „besöprés” nekem nem megy annyira, mint másoknak. Ezért elég gyorsan, bárkinek beszélek azokról a szörnyűségekről is, amelyek velem történtek. A közlékenységemet állandóan meglepődéssel fogadják.

– Ez idáig nem jelentetted meg a novelláidat, a „nagyközönség” kizárólag a filmjeiden keresztül ismer, mint írót.

– Még nincs meg a kiadó, de egyre jobban érik bennem a szándék, hogy az írásaimat megjelentessem. Legtöbbször azt említik, hogy csak úgy kiszaladt belőlem az a negyven novella, de azóta folyamatosan írok, mára jelentős mennyiségű anyag jött össze. Amikor a novellákat megírtam, rátaláltam a formára is. Ha majd elegendő időm adódik rá, érdemes lesz kipróbálni, hogyan tudom kisregényben megírni a forgatókönyveket. Az írásnál az is szempont számomra, hogy az emberek nem nagyon olvasnak. Illetve: akik olvasnak, elég kevesen vannak. Én pedig örülök, ha minél többekhez jut el az, amit csinálok. Az írással most úgy vagyok, hogy ha esetleg valami szünet áll be a filmkészítés során – amire, ismerve a magyar filmfinanszírozást, van esély –, majd leülök és írok. Azon túl, hogy most nagyon benne vagyok a filmezésben, és az írás sajátos koncentrációt, „ottlétet” követel, úgy tűnik, mindazt, amit évekig az írás jelentett, kiütötte a zene. A szabadidőmben szinte csak zenélek – az együttélésem egy lánnyal emiatt kicsikét meg is borult.

– Milyen zenét csinálsz?

– Számítógépest. Nem prüntyi-prüntyi, tuc-tuc – bár olyan is van. A Dealernek – ahogyan az összes filmemnek – én szerzem majd a zenéjét, úgyhogy lehet majd hallani, éppen hol tartok. Már ha ez bárkit érdekel.

A filmzenéről – és a filmzene szerepéről – meglehetősen borúlátóan nyilatkozol: azt mondod, ez évül el leggyorsabban.

Nagyon sok olyan film van, amelyben gyönyörűek a képek, kiváló a színészvezetés, minden nagyon szép, nagyon jó, de a zene borzalmas, mert pregnánsan az adott kor „beatzenéje” szól benne. Hollywoodban – ahol kicsit komolyabban foglalkoznak azzal a kérdéssel, mi is a filmgyártás – nem véletlen, hogy egy igazi szuperprodukciónak nagyzenekari zenéje van, amit klasszikusan játszanak föl. Ezt szépen meghallgathatod majd később is. Hiába szeretem nagyon a goa-zenét, csinálom is otthon, tudom, most ez a kor legtrendibb püntyögése. Ugyanolyan vicces lesz tíz év múlva, mint ma a Boney M., vagy az ABBA. Ebbe nem szeretnék belefutni, úgyhogy a filmben zongora szól majd.

Munkáid, így a Rengeteg is, a Dogma-filmeket idézik. Mára a Dogma ügyes marketing-fogássá silányult, és a Kiáltványban megfogalmazottak lényegileg elvesztették a jelentőségüket. A manapság olyannyira divatos melodrámák alkotói mégis szívesen nyúlnak a Dogma eszközeihez.

A Dogma a születése pillanata óta marketing-fogás volt – csak ezt sokan nem vették észre. A Dogma-csoport feloszlása előtt, ha Dogma-filmet akartál készíteni, be kellett fizetni egy bizonyos összeget – ez vérlázító, én egy fillért sem fizettem volna –, és akkor kiírtak valamit a film elejére, meg végére. Ez a gyakorlat – azt hiszem, a Rengeteg elkészülte előtt egy évvel – megszűnt.

A Dogma ugyanaz a filmben, mint a punk a könnyűzenében. Mikor huszonnégyen voltak a színpadon, és mindenki rettenetesen összetett, pszichededikus akkordokat játszott tizenkét húros gitáron, akkor csak arra figyeltek, aki odaállt egy rosszul behangolt gitárral, fél akkordot tudott befogni, és kétségbeejtően hamisan énekelt. Érdemes megnézni Lars von Trier első két filmjét. Technikailag irtózatos bravúrok, méregdrága beállításokkal. Azt mondta: kit érdekel?! Ráadásul – a punk-zenével ellentétben – itt nem volt új „termék”. Ezt csinálta a Budapesti Iskola, vagy Amerikában Cassavetes. De nem álltak mellettük olyan zseniális marketing-emberek, mint akik Lars von Triert körülveszik – bár lehet, hogy maga Lars von Trier, vagy Thomas Vintenberg a zseniális marketing-szakember.

Nekem a Dogma semmi. Csupán azért hasznos számomra, mert azoknak, akik az art-mozikban iszogatják a kapucsínójukat, ha megkérdeznek, azt tudom mondani, amit én csinálok, az Dogma-film. És akkor be tudnak azonosítani.

A Rengeteget azért is forgattad le, mert nem jutottál elég pénzhez a Dealerhez. A film egy kábítószer-dealer egy napjáról – kora délutántól késő estig – szól, és az epizódokat a dealer köti össze. Azt mondtad, a Dealerben leginkább a determináció foglalkoztat. Mindez pár éve különösen érdekelt, és most pontot teszel az ügy végére.

Ha valaki tudatára ébred kamaszkorában – bárhol a világon, szociográfiai környezetétől teljesen függetlenül – megfogalmazza magában a kérdést: van-e a tetteinkben, a döntéseinkben szabadság, vagy pedig a sors, a fátum, a végzet mozgat minket? Mivel megint csak egy aporémával szembesülünk, engem az izgat, mi van akkor, ha valaki fatalista? Ha abban hisz, hogy nem tudja megváltoztatni a sorsát, illetve benne van valamiben és csak sodródik. Hogyan fogadja azokat az impulzusokat, amelyek megpróbálják letéríteni arról az útról, amelyen jár? És vajon melyik a könnyebb, melyik a nehezebb út?

Aki képes a személyiségébe integrálni a teljes szabadságban való hitet (én ebben hiszek) elég kemény ember. Mert mindig szeretnénk hinni abban, hogy kiszolgáltatottak vagyunk a körülményeinknek (ez a leképzése annak, ami a filozófiában a sorsot jelenti). Ugyanakkor annak, aki ebben nagyon hisz, teljesen tönkremehet az élete, mert abszolút passzivitásra ítéli magát.

Évekig gondolkodtam, mi is a normalitás, holott nagyon egyszerű definiálni. A normalitás többségiséget jelent. Az a normális, amiből több van. Ez esetben a normalitás az, ha a kettő keveredik az emberben: rosszul érzem magamat a munkahelyemen, de nem jövök el, mert olyan bizonytalan minden. Viszont ha a gyerekem fuldoklik, beugrok a vízbe, és kimentem. Mert meg tudom változtatni a sorsát. Engem az a szélsőség érdekel: ha egy ember azt mondja, nem mozdul, és csak sodródik.

Mivel a dealer bűnöző, meglehet, azért nem változtat a sorsán, mert így mentesülne a felelősség alól.

Nagyon jó felvetés. Lehet, hogy azért nem hisz a szabadságban, mert így próbálja saját magát menteni. A dealer bűnöző, de a társadalom és a család sokkal nagyobb bűnt követ el. Soha nem véletlen, ha valaki kábítószerhez nyúl. Ott valami gond van, még akkor is, ha az ember a pozitív élménykeresés miatt nyúl a droghoz, és ezt az élményt meg is kapja. A drog-szituációk kiváló alkalmat nyújtanak arra, hogy megnézzem, milyen extrém helyzetek alakulhatnak ki ilyenkor az emberek körül. Most is azt a kérdést próbálom körüljárni, mennyire izgalmas az a határmezsgye, amelyik elválasztja a normalitást az abnormalitástól.

Ebben a filmedben is amatőr szereplők játszanak majd – néhányukat: Thurzó Barbarát, Mészáros Katalint, Vitanovics Dusánt – a Rengetegben is láttuk. Gyakran mondod, a profiknak nincs idejük olyan kommunikációs viszony kialakítására, mint amire az amatőrökkel lehetőséged nyílik.

De erről nem ők tehetnek. Hámori Gabriella mindegyik filmjében nagyon tetszett. Beszéltem vele, kedves volt, remélhetőleg találkozni is fogunk, de fölhívott az ügynöke, és elmondta, ugye tudom, hogy Gabi benne van három filmben, négy színdarabban, és jelenleg mi vagyunk a kilencedikek. Ebben a rendszerben nem nagyon tudok gondolkodni. Értem, de nem szeretnék ehhez asszisztálni, még akkor sem, ha nagyon örülök, hogy egy ilyen tehetséges embert foglalkoztatnak.

– Ki játssza a dealert?

Keresztes Felicián. Teljesen véletlenül keveredett hozzánk. Csináltunk vagy negyven próbafelvételt, aztán jó lett. Van egy cége, vállalkozik, nagyon rejtélyes figura. Az életben is hasonlóan zárt, akár a dealer karaktere. Próbálok utánajárni, vajon kicsoda ő.

Nem tartasz attól, hogy amatőr szereplőid egy idő után hasonló helyzetben találják majd magukat, mint „Kapa” és „Pepe”, és tompul az izgalom?

Erre kevés az esély, már azért is, mert állandóan jönnek új emberek – ez mindig így lesz. Ugyanakkor azért félek attól, amit mondasz, mert monomániás vagyok. Ezek a filmek mindig ugyanarról szólnak. A Dealer eléggé összeér majd a Rengeteggel, emellett az a karakter, amit a Hypnosban Thurzó Barbara játszik, a Dealer anyukája… Imádom ezt. David Lynchnél, Woody Allennél is visszajönnek helyzetek-karakterek.

A Dealer – ez a három éve létező „projekt” – és következő nagyjátékfilm-terved, A fenevad, azaz egy sorozatgyilkos portréja kapcsán is alapvető a hitelesség kérdése. A bűn-, és kvázi-bűnfilmekben gyakoriak a rendező-forgatókönyvíró feltűnő naivitásáról, átható tudatlanságáról árulkodó szituációk, dialógusok.

Nem biztos, hogy minden esetben forgatókönyvírói tehetségtelenségről van szó. A maffiában is tolvajnyelvet használnak, és a tolvajnyelv lényege, hogy a kívülálló nem érti meg. Vagyis nem használhatom a filmben a tolvajnyelvet, mert a néző nem tudja, miről beszélnek. Ez a Dealernél is probléma lesz: nem mondjuk, hogy kokain, csak azt, hogy hó. De a vidéki néninek, és az ELTE mozgókép-szakos lányának fogalma nincs, mi az a hó. Az azonban nagyon fontos volt, hogy a szereplőim, a drogosok, szerethető emberek legyenek. Különben a vécén húzzuk le a pénzt, és még etikátlanok is vagyunk.

– A Rengeteg díszbemutatója szeptember 11-re esik. Ami azért is érdekes, mert úgy fogalmaztál, 2001. szeptember 11-e számodra a nagybetűs történelem tragédiája.

– Talán a holokauszttal, illetve a történelem során megtörtént sok holokauszttal való szembesülés során volt olyan érzésem, mint amit szeptember 11-én átéltem. Nagyon jól ismerem a holokauszt-irodalmat, és amikor a Sorstalanságot olvastam – nem tudom másként mondani – ezoterikus élményem támadt. Úgy éreztem, hogy ott voltam ezen a helyen: mint rab, vagy őr, vagy áldozat. Amúgy pedig számomra minden modellezhető. Mégis, amikor olyan emberrel, vagy szituációval találkozom, akiben, amiben nagyon sok fájdalom koncentrálódik, történik velem valami. Ha eszembe jut szeptember 11., látom, hallom, mi történt a repülőgépben, vagy mi történt azzal az emberrel, aki a gép becsapódásakor éppen megitta, majd letette a kávés csészéjét az íróasztalára. Egy pszichiáter nyilván azt mondaná: túl intenzíven fantáziálok.

– Köztudott, a filmrendezést nem intézményes keretek között sajátítottad el, de azt hallottam, kísérletet tettél a felvételire.

– Kétszer felvételiztem. Első alkalommal Zsombolyai János osztályába jelentkeztem (ide jár Kenyeres, Vécsei, Mundruczó), akkor az első fordulón sem jutottam túl. Ennek az lehet az egyik oka, hogy sajátos a tesztkitöltési-technikám: ha valamit nem értek, általában azt írom be, miért nem értem a kérdést. Elég hülye taktika. Legutóbb maximális pontszámot értem el a felvételin, de Gothár azt mondta, hogy sok szempontból semmi értelme, hogy én ide járjak. Ezt akkor nagyon nem értettem, eléggé ki is borultam, de így utólag: igaza volt. Ott kéne ülnöm a padban, és hallgatnom, hogyan kell szinopszist írni – amit egyébként közel tíz éve csinálok. Az oktatással kapcsolatban egyébként is kizárólag negatív asszociációm vannak, lényegileg folyamatosan megaláztak. Úgyhogy gyanítom, mindenki nagyon jól járt.

Mennyire okoz benned szorongást az a díjözön, ami az utóbbi időben…

… rám zuhant. Visszafelé értelmező ember vagyok, és lehet, hogy egy év múlva tudom megmondani, milyen volt. Tét-emelésről van itt szó: ha jön egy díj, meg egy Oscar-jelölés, akkor a figyelem és az elvárás nagyobb, és más is lesz. Ez a része feszélyez. Persze nagyon jó, ha elismerik a munkámat, de azt hittem, hogy sokkal boldogabb leszek, ha majd díjakat kapok. Hétvégén a Lupa-szigeten jártam, helyszínt kerestünk, és ott mint egy kisgyerek megőrültem, folyamatosan ugráltam a vízbe a seggeseket, vagy egy órán keresztül. Akkor például boldog voltam nagyon. Vannak olyan szerencsétlen lelki alkatok, akiknél az öröm, vagy a boldogság másodpercekben fejeződik ki egy évben – sikerült közéjük tartoznom.

Állítólag azért működik ez a társadalom, meg az egész bolygó, mert mindig újat kell csinálni. Elértük a célt, kezünkben a pezsgőspohár, akkor talán kicsit boldogok vagyunk, de hamarosan azzal gyötörjük magunkat, mi lesz a következő. Mondják, a kisgyerek számára egy nap is kibírhatatlanul lassan telik, mi meg átrohanunk az életen. Azt érzem, valahogyan gyorsul az egész. Ha így fog menni, mint az utóbbi pár évben, nem tudom, mi lesz… Akkor mindjárt meghalok.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2003/11 26-29. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2176