KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
   2003/október
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Pápai Zsolt: John Schlesinger (1926–2003)

• Lengyel László: A gazdagság fantomja Aranypolgárok, pénzarisztokraták
• N. N.: Nábobok és lúzerek: Amerika pénze
• Jaksity György: Illúziófogyatkozás Tőzsdefilmek
• Vágvölgyi B. András: Workfilm Amerika-büró
MAGYAR MŰHELY
• Enyedi Ildikó: Szelíd interfész Montázs egy készülő filmhez
• Gelencsér Gábor: Csendéletkép Árnyportré: Novák Márk
• Tóth János: Célra tartás Filmjátékos-társak
• Forrai Krisztián: Szigorúan ellenőrzött metrók Beszélgetés Antal Nimróddal

• Kubiszyn Viktor: A sokk esztétikája X-generáció: Miike Takashi
• N. N.: Japán hullámok
• Varró Attila: Apokalipszis után X-generáció: Aoyama Shinji
• Mérő László: Nem baj, ha hülye vagy A matematika és a film
• Vaskó Péter: A végtelen tizedes meg a többiek Darren Aronofsky: π
KÖNYV
• Vincze Teréz: Élményelmélet A kétdimenziós ember
• Nyírő András: A háló pora Az internet pszichológiája
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Járd ki, lábam... Vagabond
• Varga Balázs: Libikóka Libiomfi
• Csantavéri Júlia: Szerelem határok nélkül A Szent Lőrinc-folyó lazacai
LÁTTUK MÉG
• Vincze Teréz: Ördögök
• Nevelős Zoltán: Az olasz meló
• Köves Gábor: Max
• Dóka Péter: Olasz nyelv kezdőknek
• Tosoki Gyula: David Gale élete
• Hungler Tímea: Darkness, a rettegés háza
• Kis Anna: Vágta
• Varró Attila: A szövetség
• Vajda Judit: Lapzárta
• Pápai Zsolt: Bad Boys 2.
• Pápai Zsolt: Nem fenékig tejfel

             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

A Szent Lőrinc-folyó lazacai

Szerelem határok nélkül

Csantavéri Júlia

 

Tulajdonképpen örülni kellene, hogy a honi filmgyártás átlépi a szűkös nemzeti kereteket, és külföldi tőkét – anyagit és szellemit egyaránt bevonva – nemzetközileg is piacképes áru előállításával kísérletezik. A koprodukció elvileg jó iskolája az ilyesminek. Megtanít a külhoni elvárásokra, a rugalmas kompromisszumok megkötésére, meg arra a szakmai minimumra, amely a megrendelésre készülő film körül bábáskodóktól elvárható. És az sem hátrány, ha egy kis külföldi tőke is segít a magyar alkotók sanyarú helyzetén, bár András Ferencnek még az olasz közreműködéssel együtt is öt évébe telt, amíg összeszedte a pénzt A Szent Lőrinc-folyó lazacai forgatására. A kiindulópont egy olasz regény, amely azonban részben magyarokról szól, és még nagyobb részben Budapesten játszódik. Méghozzá egy mértéktartó látványossággal fotografált, turistagyönyörködtető, történelembe, művészetbe, szexbe és romantikába csomagolt Budapesten, amit dramaturgiailag az indokolna, hogy hiszen a hősök maguk is turisták. És tulajdonképpen itt kezdődnek a bajok.

A film főhőseinek ugyanis az eredeti szándék szerint azért mégsem ez lenne a legfőbb tulajdonságuk. A két lány, Viola és Matyi korántsem a kies óhaza jobb megismerésére jön vissza Kanadából, hanem azért, hogy zavaros és fájó családi ügyek elől menekülve gazdag férjet fogjon magának. Bár rejtély, hogy két intelligens lány, miért képzeli, hogy éppen Budapesten talál majd megfelelő személyre, az igazi gond mégsem ez. Sokkal inkább az, hogy a film cselekményébe egyszerűen nincs beépítve szinte semmi, ami a lányok valóságos életére vonatkozhatna. A múltjukat a forgatókönyv a titkok és sejtések körébe utalja, a jelenüket pedig nem létezővé teszi azáltal, hogy kizárólag a jól ismert turista-specifikus helyzetekben, üresen kattogó mondatokat a szájukba adva szerepelteti őket. Nyugodt lélekkel kijelenthetjük, hogy nemcsak olasz udvarlóik számára maradnak megfejthetetlenek, de mi, nézők sem tudunk meg róluk semmi olyasmit, ami túl menne azon, ami két kellemes idegenről némi ital elfogyasztása mellett egy társasági este során megtudható. És ezen az sem segít, hogy Ónodi Eszter már rutinból is képes hiteles kiborulást és hisztériát előadni, a papírmasé szerep alól is kivillantva azt a nőt, akiről legalább elképzelhető, hogy valóságosan létezik. Kár, hogy a forgatókönyv éppen őt foszlatja titokzatosan semmivé, feltételezett halálát ráadásul a film során esetlegesen felvetett, minden szempontból kidolgozatlanul a háttérben hagyott drog- és/vagy gyémánt-csempészeti históriához is kötve. Másrészt Ónodinak szerencséje is volt, nem nyomta olyan felelősség, mint Gregor Bernadettet, akinek Viola szerepében egy bonyolult belső átalakulást kellett volna megjelenítenie. Azt, ahogyan halmozottan hátrányos helyzetéből – szülők korai elvesztése, egy brutális házasság emléke – magára talál azáltal, hogy ráébred zsidó identitására és megpróbálja felbukkanó belső képeit külsőkre, a festészet képeire lefordítani. Nem tudhatjuk, hogyan sikerült volna mindezt megoldania Gregor Bernadettnek, ha valóságos szituációk segítik. Sajnos azonban, már a bemutatkozó jelenet – amelyben Országh Lili képeinek szentendrei kiállításmegnyitójára betévedve a festőnő korai halálával kapcsolatban fel kell tennie az előadónak a kérdést: „Hogy érti azt, hogy elégett?” – meghatározza az alaphangot, a stílust, a nagy szavakkal és titokzatosnak szánt elhallgatásokkal fűszerezett semmitmondást, amely a Viola-vonulatot mindvégig jellemzi.

A feleségét gyászoló olasz ügyvéd szerelme már nem sokat nyom a latban, még csak nem is színesíti a képet. Pedig a Paolót alakító Antonio Maria Magra egészen jól hozza a puhány, saját lelkiismeret-furdalása miatt sógornőjének és kislányának kiszolgáltatott tétova értelmiségit, aki nem tud kikerülni Viola vonzásából. De ez önmagában még nem elég ahhoz, hogy létrejöjjön kettőjük közt egy igazi kapcsolat. Találkozásuk funkciója valójában az, hogy eljuthassunk a gyönyörű Budapestről, a rejtelmes Balaton-partról a napfényes Agrigentóba, no meg egy icipicit Rómába is. Az olasz és a magyar néző így egyaránt megkapja, ami dukál. Csak Országh Lili képeiből látunk nagyon is keveset.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2003/10 57. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2192