KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
   1996/március
KRÓNIKA
• Takács Ferenc: Gene Kelly (1912-1996)

• Hirsch Tibor: Mélységiszony Underground
• Kovács András Bálint: Crazy történelem Underground
• Bori Erzsébet: Lekésett randevú Jugoszláv fekete filmek
KÍNA
• Bikácsy Gergely: Az illatozó lelkek tavának filmjei Kína a Temze fölött
• Szőke András: A kínai idő Napló
CYBERVILÁG
• Kömlődi Ferenc: A cyberkirály (hold)udvara William Gibson
• Nyírő András: Game over Mortal Kombat
FORGATÓKÖNYV
• Forgách András: Hosszú alkony Forgatókönyv
TELEVÍZÓ
• Spiró György: Szünetjel
• Lőrincz Éva: A pelenkázás művészete
KÖNYV
• Dániel Ferenc: Széljegyzetek egy képeskönyvhöz Laci, Bonnie és Clyde
KRITIKA
• Csejdy András: Vamos a la playa! Titkom virága
• Turcsányi Sándor: Szintén zenész Desperado
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Mrs. Parker és az ördögi kör
• Déri Zsolt: Casino
• Bori Erzsébet: Nővérem, nővérem
• Báron György: A skarlát betű
• Ardai Zoltán: Sabrina
• Vidovszky György: Jumanji
• Harmat György: Wong Foo

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Titkom virága

Vamos a la playa!

Csejdy András

Ismét nők az idegösszeomlás szélén. Almodóvar érti és hagyja őket boldogulni vagy épp szenvedni a vásznon, beszéli a nyelvüket, kiénekli szájukból a bajukat.

New Yorkban, a Houstonon, amitől délre terebélyesedik a SOHO, és amit pont nem úgy ejtenek, mint a Clayton magyarhangja, kettő kurfli volt a sorban, csak úgy fértek rá a járdára az emberek, harsányan ajánlotta a Village Voice, hogy it’s a must, vagyis muszáj lesz megtekintenie ezt az új európai ígéretet annak, aki ad magára, ott pedig majd’ mindenki ad, Kötözz meg és ölelj! a film címe, van benne szex meg vicc – alig lehetett jegyhez jutni. Így lett híres a spanyol Almodóvar az Újvilágban.

Létezik egy faramuci elmélet, amely szerint egy kalap alatt vagyunk mi meg ők, hogy a csillagragyázta páneurópai ég a megmondhatója csak, habozik két jobb sorsra érdemes nemzet a periférián, nagy a múltjuk és átmeneti a jelenük, a jövő leléteményesei ők: a magyarok meg a spanyolok. Teóriát mindenre lehet gyártani, az viszont tény, hogy utazási irodáinkban kapósak az ibizai utak, a Barcelona vezetősége kitüntetetten kedves volt a hajszál híján kirekesztett Fradival, és Budapesten hetekig telt házasak a filmbemutatók. Amelyeket szinte kivétel nélkül Pedro Almodóvar jegyez.

Megkockáztatom, Almodóvar olyasféle nekünk ebben az évtizedben, mint amilyen Fellini lehetett az apáinknak. Déli, tehát egzotikus, a helyszíneire oda lehet vágyni. A stílusa huzamosan markáns és összetéveszthetetlen, mint, mondjuk, a B 52’s zenéje vagy a brit szélelfutós-beívelős futball. Hogy mindenki ugyanazt a filmet forgatja egész életében, egyrészt baromság, másrészt közhely, az azonban elvitathatatlan, hogy kitalált valamit, aminek erős a húzása, a tehetséges epigonok egymásnak adják a kilincset a producereknél (Sonka, sonka!), és a hirtelen hangos nemzetközi sikersorozatnak köszönhetően ő határozza meg, milyen hangfekvést, színvilágot és humorarányt vár el a néző a kortárs spanyol mozitól.

Almodóvar egymást kioltó motívumokat kever össze, kibékíthetetlen elemeket erőszakol egymás mellé, húzós kis epizóddal indít rendszerint, sínre rak, aztán mellékesen megmutat egy másik vágányt, semminek semmi köze semmihez, néz a néző, Rozi a moziba’, aztán összefele tartanak a sínpárok, gellerrel közelítenek egymáshoz, keresztezik egymást, fejre áll a cselekmény, lesz honnan újrarakni a rendet. A Titkom virága például úgy kezdődik, mintha legnagyobb napilapunk új kampányát a hazánkból kimaffiázott Music TV készítői csinálnák: betűk futnak keresztbe és kasul, ennyiből kell kihozni a legtöbbet, ritmikusan villódznak a színek, ezt a tipográfiai csimbumcirkuszt pedig érzelmesen ellenpontozza a háttérben egy lassúdad csellószóló. A befutót követően egy középkorú hölgy gépeli, amit érez, hogy szorítja a lábát a csizma, amit Tőle kapott, belül halljuk szenvedélyesen elkeseredett hangját, a kamera követi a tekintetét, elébb a papírra, majd az asztal lapjához, szemből kúszunk lefelé, vágás, végig a farmernadrágja szárán, amíg oda nem ér szemünk a motiváció és élményforrás helyére, ahol szorít a cipő. Ilyen kis viccek vannak megmutatva abstart. Hanem a snitt után két rámenős, suta doki próbál meggyőzni egy könnybő anyát, ugyan, ajánlja már fel tizenhat éves, kómában fekvő fia szerveit transzplantációra a rászorulóknak. Maché a fájdalom és frankón nevetséges ez a sűrű drámai pillanat, mintha Hartley készítene próbafelvételeket, és tényleg, máris egy képernyőn bontakozik a cselekmény, csak ne forgatás legyen, rimánkodunk magunkban, csak arab ne kapja, kéri a már-már hajlandó, megrázott asszony, szürkésfekete humor ez, latinosan szürreális és lehetetlen, majd hamarosan kisül, hogy alakításokat próbálnak medikusok és medikák, a helyzetgyakorlatot egy pszichológusnő tartja.

Máris pörög a mókuskerék, még fogalmunk sincs, de ez a két szál rögvest összeér, a szenvelgő írónőt ugyanis a tangyakorlat vezetője szabadítja ki a csizmájából, mellesleg barátnők, legjobb barátnők, a koromfekete analitikus és a film hőse, Leo Macias, aki Amanda Grisként bombasikeres ponyvák inkognitóban tevékeny szerzője.

És innen nekilódul a mozi, film a nőkről, klimaxkörüli spanyol asszonyokról, akiknek az élete főleg férfiakról szól, ha vannak, azért, ha meg nincsenek, pont azért. Leo, a főhős, akinek a férje NATO-katona, Brüsszelben teljesít szolgálatot, de önkéntesként jelentkezett békefenntartónak Boszniába, nehogy a házasságával kelljen szembenéznie. Leo anyja nemrég költözött be faluról városra, napszemüvegben kárál a lakótelepen hippikről meg szkinhedekről, a fehér csempét parasztkolbász zsírozza paprikásra, és szakadatlan ölik egymást a másik lányával, Leo húgával, aki egyszerű, mint a karikacsapás, és csúnya, akár a világháború. Leo házvezetőnője, a gyönyörű tartású táncművész, a fiával készül a nagy színpadi visszatérésre. Leo kiadója, egy haszonleső, szerencsétlen cinika, akinek a fia narkós. Nők, akiket látunk, akik a teljes idegösszeomlás szélén balanszíroznak, belemenekülnek a munkájukba, áltatják és hitegetik magukat, nincsenek kiszolgáltatva, egyedül is megállják a helyüket. Almodóvar érti és hagyja őket boldogulni – avagy épp szenvedni – a vásznon, beszéli a nyelvüket, ismeri az elevenüket, kiénekli szájukból a bajukat, s miközben együttérez velük, benne tartja a mesét a szatirikus fősodorban, másfél órán át hintáztatja a közönséget.

Van egy jelenet ebben a filmben, ami kijózanítólag hathat mindenkire, aki hallott már harangozni a hispán-pannon párhuzamokról: Leo az összeroppanás határán felkeresi munkaadóit, mondanák el véleményüket legújabb kéziratáról: az írott szemetet szakmányban előállító profik ellentmondást nem tűrően kérik ki maguknak a mű kesernyés stílusát, hiszen az alkotónak szerződésben vállalt kötelessége szerint évi öt könnyed, heppiendinges, szerelmi történetet kell szállítania az Amanda Gristől megszokott recept alapján, amelyek mentesek a társadalmi problémáktól, lehetőleg napsütötte plázsokon játszódnak, érintőlegesen erotikusak, de semmiképpen nem pornográfok. „Képtelen vagyok rá” fakad ki a kétségbeesett szerző, mire föl megfenyegetik, pert akasztanak a nyakába és felfedik kilétét. Ezen megintcsak vigyorogni kell, aztán óhatatlanul eszünkbe jut ennek a termékeny és érző spanyol asszonynak a magyar variánsa, aki könnyen kiejthető angolszász néven álmodik papírra hawaii idillt lambériázott konyhájában, a férje munkanélküli, ő a családfenntartó, teljesítménybérben fantáziál románcot, kilátása maximum a szomszéd intercooleres Pajerórára nyílik, amiben kiló a riasztó és amiben vasárnaponként ücsörögve hallgatja a B. Toóthot. Na vele igazságtalan a sors, mert az ő ibér mását kétszer nem látni ugyanabban a ruhában, a lepattant sarki kávétóban is cognaccal issza a kávéját, designer tervezte a lakását, neki van stílusa és eszménye.

Rogyásig találni a Titkom virágában direktben filmes megoldást, amitől a szakma értőn fog bólintgatni, szerkezetet támogató trükköket például, ahogy az osztott, tükrös ajtók és ablakok rendre visszaköszönnek a sztori csomópontján, vagy ahogy más-más textúrájú szőtt anyagokról indul a kamera, már hallatszik, amiről szólni fog a jelenet, de szemünk még csak a csipkehurkok csodájában leli az örömöt, meg a nagyon harsány, bátor színek használatát, ahogy egy műszőrkabát enciánkékje miatt gyakorlatilag időzőjelbe kerül a benne leverten könnyező főhősnő nyomora, hemzsegnek továbbá az elidegenítő hatáselemek és efektek, egy dalbetét, könnybe lábadna S. Nagy, vagy az az epizód, amikor az oltalmat jelentő pufókás férfikarba egy szándékoltan stúdióízű diáktüntetés kellős közepén sodorja bele a rendező a megroppant asszonyt. Mégsem ezekért szerethető ez a film, hanem egy velőtrázóan fontos mondatért („Madridban sosincs késő, de én Brüsszelben vagyok”) és egy zárójelbe tett, ötven másodperces háttérjelenetért, ahol futólag megmutatkozik, milyen, amikor elemében van a rendező: egy udvar látszik, alulról fotografálva és valami üvegen keresztül, széptestű félvérek és extravagáns kreolok mozognak el egymás mellett, köszöngetnek és ölelkeznek a fiatalok, transzvesztiták suhannak tova, aztán curikkol a felvevőgép, távolodik a kamera, valószínűleg egy művészeti főiskola uzsonnaszünetére nyerhettünk betekintést egy csalóka, rövid pillanat erejéig, hogy rögvest visszazökkenjünk ebbe a történetbe, hiába maradtunk volna még.

A Titkom virága nem feltétlenül kerül majd be Almodóvar magaválogatta pantheonjába, mégis nyugodtan vigyük el rá a mamát, strandra még úgysem mehetünk.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1996/03 52-53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=226