KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
   2003/május
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Kelecsényi László: Révész György (1927-2003)

• Bori Erzsébet: Képfegyverek Beszélgetés Amerika médiaháborúiról
• Tillmann József A.: A lidércfény sebessége Paul Virilio: Háború és televízió
• Vágvölgyi B. András: Vágókép: Irak Médiaháború
MÉDIA
• György Péter: A mélypont Televíziózás Magyarországon
FESZTIVÁL
• Gelencsér Gábor: Kishatárátlépés Berlin
• N. N.: Az 53. Berlini Filmfesztivál díjai

• Kovács Marcell: Dupla vagy senki Kultuszmozi: Brian De Palma Megszállottsága
• Varró Attila: A pillangó álma Femme fatale
FILMZENE
• Forrai Krisztián: Zenés látványkórház Fiatal film, fiatal zene
KÖNYV
• Kolozsi László: Utam Bergmannal Hűtlenek
KRITIKA
• Takács Ferenc: Hermész a Holocaustban A rózsa énekei
• Hirsch Tibor: Az 56-os szelvény Telitalálat
• Zoltán Gábor: Phil filmje Minden vagy semmi
• Gelencsér Gábor: Egy híján húsz Hétfő reggel
• Korcsog Balázs: A jelszónk: Melinda Bánk bán
• Vaskó Péter: Koldusoperett New York bandái
• Békés Pál: Rövidfilmek az időről Tíz perc
DVD
• Pápai Zsolt: Egyenes beszéd Napfényes Florida
LÁTTUK MÉG
• Harmat György: A számat figyeld
• Ádám Péter: Kínzó mindennapok
• Hirsch Tibor: Holly Woodi történet
• Mátyás Péter: Császárok klubja
• Vaskó Péter: A Nap könnyei
• Nevelős Zoltán: A mag
• Halász Tamás: Frida
• Köves Gábor: Donnie Darko
• Varró Attila: Egy veszedelmes elme vallomásai
• Vajda Judit: Hogyan veszítsünk el egy pasit 10 nap alatt
• Csillag Márton: Szakítópróba
• Wostry Ferenc: A Zu legendája
• Csillag Márton: Johnny English
• Csillag Márton: Tökös csaj
• Kovács Marcell: Széftörők

             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Telitalálat

Az 56-os szelvény

Hirsch Tibor

Mi történik akkor, amikor a magánboldogság egy nemzeti tragédia történelmi bölcsőjében születik?

 

Három ismerősömnek kezdtem a film meséjét összefoglalni, háromszor jutottam el a történetben az első tizenöt percig. Még sosem sikerült csupasz cselekmény-leírással ilyen jókedvű érdeklődést keltenem mozi-darab iránt.

„Azért talán ennyire nem jó…” E visszakozó megjegyzés miatt azután szégyenkezhettem. Nem kritikai tartalma miatt, hanem mert ismerőseimet végül kétségek között hagytam. Mitől okoz Kardos Sándor filmje olyan késztetést, hogy rögtön lelkesen el kelljen mesélni? És mért csak az elejét, amivel az ember a poént lövi le? És ha már elmesélte, miért kell a lelkesedést tompítani? Mert hát mondhatjuk, hogy a Telitalálat alapötlete túl jó a filmhez képest, de azután meg olyan késztetésünk támad, hogy a visszakozásban is visszakozzunk. Mert azért a film sem rossz. Vagyis tessék csak szeretni benne a jó történetet, a hiteles képet és a jó színészeket. Ez már önmagában elég sok, ami ellensúlyozni képes valami rendezői csodatevéssel kapcsolatos hiányérzetünket, amit amúgy sem tudunk rendesen meghatározni.

Íme akkor az előre lelőtt poén.

Van egyszer az ötvenes-évek, kisember-szemszögből. Lepusztult pesti bérház-valóság. Ennek filmre-álmodásából akad tizenkettő, ami éppen egy tucat, mondjuk a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójáról. De ettől még ez a mostani is a helyén van, egyrészt, mert nagyon él ez a világ, elvégre operatőr-rendező álmodta a kamera elé, másrészt, mert azóta annyi minden rakódott azokra a régi belső és külső cenzúra szabályozta képekre. Érzékeny filmművész ma – azokhoz képest – annyi édest láthat keserűnek, keserűt édesnek, amennyi csak dialektikus emlékezetéből futja.

A sztahanovista targoncavezető – hős családapa a maga málló falú kisvilágában – egy napon rekordösszegű totó-főnyereményt nyer, éppen százévnyi fizetését. Kopottas de ünnepélyes nyereményátadás. És ekkor, csak ekkor lebbenti föl a forgatókönyvíró a fátylat, hogy mi itt nem csak úgy, nem csak általában az ötvenes években vagyunk. Az időpont konkrét és pontos: ma van 1956. október 23-a. Totófőnyeremény és tüntetés. Totófőnyeremény és ledöntött Sztálin-szobor. Totófőnyeremény, melynek gazdájától hírhedett bőrkabátosok nem elveszik a szabadságot, mint más szerencsétlenektől a szabályos korszak-anzixok szerint, hanem a nagy fekete autóból kilökve-belelökik, bár kötelességük volna az OTP-ig kísérni.

Innen indul a történet, ami továbbra is nagyon érdekes, bár már nem meglepő fordulataival, hanem meglepő szemléletével. Ezt pontosítsuk. Nem is a film szemlélete a meglepő, hanem a miénk, nézőké, melyet persze mégiscsak a film formál, a maga csalafinta dramaturgiájával, ami egyszer csak hatalmába kerít minket, mondjuk így: pártállástól függetlenül. Ezt a pártállást azért kell itt hangsúlyozni, mert ugye az egyrészt-másrészt vonal ideológiai örökösének nagyon szépen megfelel ez a film közben magától születő szemlélet, de mondjuk, a forradalom eltiprását negyvenhat év után is könnyekkel sirató, kezét ökölbeszorító filmbarát akár szégyellheti is magát miatta, amikor értékrendje szerint egyszer csak botrányos szentségtörést érez.

Miről is van szó? Hát sok pénzről. A kis ember nagy szerencséjéről. Ha az ilyesmit, úgy is mint dramaturgia tétet, egyszer már föltette a rendező a mozijáték asztalára, és ha a film jó, akkor hithű forradalmár-örökös legyen a talpán, aki ettől a téttől el tud vonatkoztatni. Egészen konkrétan: hiába éli újra ez az elkötelezett ember illő fájdalommal, ahogy a hetek telnek, ahogy a lelkesedés napjait a félelem, a halálra-szántság, a végső dac napjai követik, és hiába érzi hazafiúi énjével, hogy legalább itt a mesében megállítaná az időt, ne jöjjön el az a vég soha. Ugyanis van neki egy másik énje is, de legalábbis film közben megszületik. Ez az ő hollywoodi történet-variánsokon kiokosított, kisemberi, kisnézői egója. Aki pedig mit akar?

Azt akarja, hogy legyünk már túl rajta. Hogy jöjjenek már a ruszki tankok, jöjjön már a bukás, jöjjön a vaskézzel helyreállított rend. Mert fontos, amit mi, utókor, innen a jövőből tudunk, zavarodott hősünk a maga jelenében pedig még nem tud. Mert jó a történet, hát odakiabálnánk neki, mint óvodások a rossz felé szaladó nyuszinak a bábszínházban. Hogy várjon! Hogy ki kellene bekkelni. Hogy néhány hét, és beüvegezik újra az OTP kirakatát, hogy a kis piros százforintosokkal nem lesz baj, értékük megmarad: aki most Totó-főnyereménnyel a táskájában húzza meg magát (hiszen a mi kis hősünk anélkül is ezt tenné), arra már nagyon szép hatvanas évek vár, sokkal szebb, mint az ötvenesek, családi házzal, balatoni nyaralóval, protekciósan korai autó-kiutalással, Moszkvicstól Wartburgig. Abban viszont hős és néző – jelen és jövő ­tudósa – mégiscsak egyeznek, hogy az ilyen idők bőrtáskányi készpénz megőrzése szempontjából nem a legszerencsésebbek. És itt jön az esemény átértékelődése, dehogyis eszmei okokból, csupán a populáris dramaturgia automatizmusa által. Megszerettük a fickót, jót akarunk neki, és a jó neki az, így hisszük, ha minél hamarabb vége van. OTP, gyalog? Tényleg életveszélyes! Elásni? Persze hogy nem szabad! Ülni csendben rajta, és undorral szopogatni az egyetlen könnyen kapható élelmiszert, a zsáknyi konyakos-meggyet: talán igen, az volna való nehéz idők totó-nyertesének. Persze csak talán. Plusz időben lemenni a pincébe! (Mert hát mi, innen a jövőből arról a pince-időről is tudjuk, hogy nem tartana sokáig.)

Természetesen igazi szabadságharcos hőssel ez az egész másképpen működne – ahogy már számos magyar filmben működött is. Akit nem túlélésre szánt a forgatókönyv, hanem halálra, annak a néző még időben méltó halált kíván. Ahol nincs megcsillantva a puha-diktatúrás jutalom, oda nyilván a néző sem kívánkozik megérkezni. De ezt a sztahanovista targoncást nagy ravaszan úgy formálta meg író és rendező, és nem mellékesen a kitűnő színész, hogy érezzük rajta, milyen szépen kielégítené őt a Kádár-kori mini-boldogság, ha bírná addig, amit bírni kell.

Valahol itt bizonytalanodtam el a film-cselekmény mesélgetésében. Amikor a targoncás már nem pénzére vigyázó kisember, de még nem is botcsinálta hős. Helyette, bár nem forradalmár, de mégiscsak a sok fájdalmas rendkívüliség által újjászülető action gratuite bajnok, aki a pénzéért többnapos haláltánc-orgiát rendel a kocsmában, munkástanács-elnöknek kölcsönöz papír nélkül. És ennyiben aztán mégiscsak besorozza őt a film a rendkívüli emberek közé, mely kategória így önmagában is büntetendő lesz majd azoknak az új időknek kezdetén, amelyekre a kisembernek éppen hogy rá kellett volna startolnia. Rástartolnia, sőt számolni, mint a gyerek Karácsony előtt: „Na, hányat kell még aludni a rendcsinálásig?” Hősünk nem ezt tette: erre itt volna is finom lélektani emberi magyarázat: egy nála két kategóriával életrevalóbb rokon ostoba halála, a széteső család, az összeálló szerelmi mozaik, plusz az idegkimerültség.

És mégis ez az a pont, ahol valami hiányzik, ahol a film nagyon sajátos irányból előkanyargó vonata túl könnyen rátalál az ötvenhatos fővágányra. Oda, ahol Sándor Pálnál disszidens és öngyilkos, Makk Károlynál mártír lesz ugyanilyen emberkékből. Az ostoba végzet – ami ennek a filmnek a végén is eljön és ítél – mint motívum pedig már akár foglaltnak is volna tekintendő: A „forradalmi balsors, kívülállóknak” variánst még Bereményi Géza dolgozta ki az Eldorádóban, mégpedig ugyanígy, hogy vele megint nagypapa és unoka gyarló magánboldogságának esélye tűnjön el a semmiben, ott egy hátizsáknyi arany, itt bőrtáskányi százas formájában. Ott a Kaján Sors vakbélgyulladással, itt a légnyomásos amnéziával intézi a dolgot.

Nem, nem az a baj, hogy a befejező motívum nem volna egészen originális. Általában is érvényes, hogy túl sok az olyan filmvászonra álmodott kisemberünk, akit fölfal a XX. század, és benne mindenféle évszámok: ’44, ’49, ’56. Viszont itt volna végre valaki, akit még sosem láttunk! Akit eddig el sem bírtunk képzelni, akit ugyanez a század nem lenyel, hanem rögtön épen-egészben kiköp. Szó szerint: ahogy ott, a film elején láthattuk, durván kipenderíti fekete száján egy zsák pénzzel a jövőbe és a szabadságba. Egészen pontosan akkora szabadságba, amekkora egy hiánygazdaság szűkös piacán pénzért kapható.

Vagyis bármilyen képtelenség, egy ennyire szépen előkészített kisboldogság-történetben mi, egyszerű nézők, nagyon óhajtanánk továbbmenni. Nem vígjátéki irányváltásra sóvárgunk, nem egyszerűen jó befejezésre. Sőt. Lehet keserűbb még ennél is. Csak a különleges film-kezdetre emlékezve, igenis jó volna látni, milyen is, amikor valaki magánboldogsága egy nemzeti tragédia történelmi bölcsőjében születik? Egy valóságos új élet, mely akkor szökken szárba, amikor annyi másé hervad.

Ha volna, ha lehetne folytatás: a mi targoncásunk két esztendő múlva a legszebb és legnagyobb jégszekrényt szállítatná haza a Corvin Áruházból a miniszterelnök-akasztás napján. Ezzel pedig ünnepélyesen megnyitná a fridzsider-szocializmusnak címkézett következő nyomorúságos al-korszakot. Ha volna, ha lehetne folytatás: a mi targoncásunk hatvanhét augusztusában kedvenc siófoki szállodájában lakosztályába kéretné a gulyáslevest: nevet adna a gulyás-kommunizmusnak. A mi targoncásunk mint csakis baljós évszámok, csakis szomorú dátumok kegyeltje. A targoncás mint véletlenül kiválasztott első haszonélvezője egy vérben fogant, mégis langy-meleg bő negyedszázadnak. Halálmadár és konszolidációs első fecske egyszerre.

A Targoncás mint ország-szimbólum.

Vagyis tényleg kaphatna amnéziát (az ország így szokta). De emlékezne rá, hová dugta a pénzt. (Az ország szokott emlékezni.)

Jó ötvenhatos filmünk már van. Ilyen film még nem volt.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2003/05 48-49. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2265