KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
   2003/május
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Kelecsényi László: Révész György (1927-2003)

• Bori Erzsébet: Képfegyverek Beszélgetés Amerika médiaháborúiról
• Tillmann József A.: A lidércfény sebessége Paul Virilio: Háború és televízió
• Vágvölgyi B. András: Vágókép: Irak Médiaháború
MÉDIA
• György Péter: A mélypont Televíziózás Magyarországon
FESZTIVÁL
• Gelencsér Gábor: Kishatárátlépés Berlin
• N. N.: Az 53. Berlini Filmfesztivál díjai

• Kovács Marcell: Dupla vagy senki Kultuszmozi: Brian De Palma Megszállottsága
• Varró Attila: A pillangó álma Femme fatale
FILMZENE
• Forrai Krisztián: Zenés látványkórház Fiatal film, fiatal zene
KÖNYV
• Kolozsi László: Utam Bergmannal Hűtlenek
KRITIKA
• Takács Ferenc: Hermész a Holocaustban A rózsa énekei
• Hirsch Tibor: Az 56-os szelvény Telitalálat
• Zoltán Gábor: Phil filmje Minden vagy semmi
• Gelencsér Gábor: Egy híján húsz Hétfő reggel
• Korcsog Balázs: A jelszónk: Melinda Bánk bán
• Vaskó Péter: Koldusoperett New York bandái
• Békés Pál: Rövidfilmek az időről Tíz perc
DVD
• Pápai Zsolt: Egyenes beszéd Napfényes Florida
LÁTTUK MÉG
• Harmat György: A számat figyeld
• Ádám Péter: Kínzó mindennapok
• Hirsch Tibor: Holly Woodi történet
• Mátyás Péter: Császárok klubja
• Vaskó Péter: A Nap könnyei
• Nevelős Zoltán: A mag
• Halász Tamás: Frida
• Köves Gábor: Donnie Darko
• Varró Attila: Egy veszedelmes elme vallomásai
• Vajda Judit: Hogyan veszítsünk el egy pasit 10 nap alatt
• Csillag Márton: Szakítópróba
• Wostry Ferenc: A Zu legendája
• Csillag Márton: Johnny English
• Csillag Márton: Tökös csaj
• Kovács Marcell: Széftörők

             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Beszélgetés Amerika médiaháborúiról

Képfegyverek

Bori Erzsébet

A harmadik évezred háborúit a médiában vívják. A televízió a hadipotenciál része, s leghatásosabb fegyvere lett. Beszélgetés az iraki háborúról Gömöri Endre külpotikai újságíróval, Sükösd Miklós médiaszakértővel, és Szilágyi Ákos esztétával.

 

A vietnami háború volt az első, amelyet két fronton vívott – és veszített el – Amerika: a hadszíntéren és a médiában. Bár Vietnamból élő tévéközvetítés még nem volt, mégis szinte egyöntetű az a vélemény, hogy az ott készült képek, fotók erősen befolyásolták a háború megítélését, végső soron a kimenetelét.

 

Szilágyi Ákos: Médiaszempontból az még hagyományos háború volt, ahol össze-vissza rohangálhattak a tudósítók, fotósok, tévések, és a maihoz képest primitív távközlési technikákkal dolgoztak. Élő adás már volt, hiszen 1969-ben a Holdról is közvetítettek, de egyenesben még nem lehetett folyamatosan adni, nem volt még műholdas rendszer, mobil. És az a nagy paradoxon, hogy most, amikor van, és azzal áltatjuk magunkat, vagy azzal hízelgünk magunknak, hogy pillanatok alatt bármikor, bárhová, bármilyen információt, sőt tárgyat, pénzt, személyt eljuttathatunk, ez a hálózatjelleg egyben létrehozta az ellenőrizhetőség és a szabályozhatóság újabb és újabb rendszereit is. Már a ’91-es Öböl-háború, amiről mi akkor azt hittük, hogy egyenes adásban közvetíti a CNN, kőkemény cenzúrának volt alávetve, és amit idáig láttam ebből a háborúból, hát…, én háborúnak vagy tömeges fegyveres erőszaknak még ennyire cenzúrázott képével nem találkoztam. Az más kérdés, hogy ez háború-e egyáltalán, tehát a háború hagyományos vagy modern fogalma alá tartozik-e, mindenesetre a „háború” szót használja mindenki. Mindenesetre a második világháború és a vietnami háború híradófilmes vagy dokumentáris igényű mozgóképében még közel sincs olyan nagy különbség. Amikor azonban létrejönnek ezek a hihetetlenül fejlett és bonyolult távközlési, képrögzítési technikák, akkor azt látom, hogy egyidejűleg százszorosára növekszik a képi információ manipulálhatósága, cenzúrázhatósága. Azt gondolnánk, hogy most aztán tényleg korlátozás nélkül juttathat el képi információt bárki, bármiről, bárhonnan, bárhová, úgyszólván egyidejűleg az épp zajló eseménnyel – háború egyenes közvetítésben, ugyebár! –, közben meg nem volt még tekervényesebb, ellenőrzöttebb, kiszámítottabb útja a valóság technikai képének a nézőhöz, mint manapság.

Gömöri Endre: Én nem teljesen így látom. Arra emlékeztetnék, amikor Clinton ellen folyt a „mi történt az orális irodában” elnevezésű színjáték, és az egyszerűség kedvéért neokonzervatívnak nevezett elit frontális támadásba lendült, de látnivalóan nem sokra jutott. Akkor Arthur Miller írt egy nagyszerű tanulmányt arról, hogy a közvéleményt, ezt az ostoba állatot, most nem sikerült a vályúhoz vezetni. Én egyetértek avval, hogy technikailag korszakos különbség van a vietnami és a mostani háború között, ennek ellenére úgy látom, hogy a közvélemény nem nagyon rohan a vályúhoz. Ennek nyilván megvannak a politikai alapjai, akkor más volt a világhelyzet, még kétpólusú volt a világ, volt duplán doktrinált sajtó és média, és ott még lehetett vitatkozni a dolgokról. Annak ellenére, hogy a vietnami rezsim természetesen diktatúra volt, egy poszt-sztálinista diktatúra, mindazonáltal nem hasonlítható Szaddám rezsimjéhez. Tehát akkor inkább lett volna ok a háború elutasítására. Most az a meglepő, hogy van egy csodálatos hírtechnikai arzenál, és akkor valaki a magyar rádióban, aki hallgatta az al-Dzsazírát, az mondja meg, hogy mi van. Tehát van egy fantasztikus apparátus, meg van egy pici pont, és ha az megszólal, akkor az egész megbillen. Ez az egyik különbség, és ez tulajdonképpen rendkívül különös, hiszen arról van szó, hogy egy undorító, törvénytelen diktatúrát törvénytelen módon megtámadott egy legitim hatalom. A másik különbséget pedig abban látom, hogy van egy tájékoztatási piramis, a tömeg van alul, óriási olvasói, hallgatói, nézői tömegek, és minél lejjebb vagy, annál nagyobb a kontroll. Ahogy mégy fölfelé, azt tapasztalod, hogy egyre markánsabb az ellenvélemény, hogy a legjobb amerikai kommentátorok legalább kétharmada élesen ellenzi ezt a háborút.

Sükösd Miklós: Az amerikai közvélemény megvette ezt a háborút, tehát a fő ellentét az amerikai és a világközvélemény között van. A háború megindulása óta meredeken szökött fölfelé Bush valamint a háború támogatottsága. Ma, március 25-én a republikánusok kb. 90%-a és a demokraták fele támogatja a háborút. Többhónapos előkészítő kommunikációs munkával sikerült megdolgozni az amerikai közvéleményt. Ami érdekes, hogy az amerikai propaganda miért nem hat Európában és a világ más részein. Az amerikai titkosszolgálatok, a Fehér Ház, a Pentagon és a hozzájuk tartozó média-menedzsmentek a második világháború szövetségesi propagandájától a vietnami háborún át máig hosszú tanulási folyamaton mentek át. A Pearl Harbor-i képeket, mivel ez az esemény váratlan volt, részben utólag vágták össze más támadások képeiből. A közelképeket statisztaként használt katonákkal játszatták el: ezek nagyrészt doku-fikciók. A normandiai partraszállás képe már inkább dokumentatív volt, a támadásra a titkosszolgálatnak és a hadseregnek dolgozó hollywoodi rendezők hatalmas stábbal, előkészített forgatási pontokkal készültek, még a kameraszögeket is előre meghatározták. Vietnamban teljesen megváltozott a helyzet: az volt a világ első televíziós háborúja. Igaz, nem élőben közvetítette még a tévé, de ezer akkreditált újságíró botladozott a harcmezőkön, különösebb ellenőrzés nélkül, köztük egyetemi lapok újságírói is. Ha összegezni akarjuk, akkor ’65-ben az amerikai közvélemény még nagyon háborúpárti volt, de ’68-ban, a Tet-offenzíva után ez megváltozott, és a társadalom kétharmada háborúellenessé vált. Ez Amerikában a békemozgalom, a hippimozgalom, a rockmozgalom, a diákmozgalom csúcsa. A közvélemény háborúellenes fordulata jelentős részben a média forradalmára vezethető vissza, amely a hálószobába vitte a háborút és a hullazsákokban hazahozott fiúk képét. A tévékép színes volt, dokumentatív, tömegeket ért el, és nagyon különbözött a második világháború befogadói közegétől. A filmhíradót a moziban lehetett látni, de a nappali vagy a hálószoba sokkal közelebb van hozzánk. A tanulási folyamat következő állomása 1983, Grenada. Itt az amerikai hadsereg megtanulta, hogy sokkal jobban ellenőrizni kell az újságírókat, saját filmeket kell létrehozni, és szigorúan szabályozni a harci cselekményekhez való hozzáférést. Az 1989-es panamai invázióban már kitiltották a médiát a harcmezőkről, nagyon kevés mozgókép jelent meg az amerikai médiában. 1991-ben az Öböl-háborúban a nagy újdonság a zárt, katonai ellenőrzés alatt álló újságírói poolok bevezetése. Lényegében vezetett csoportokban férhetnek a harcmezőhöz, szigorúan kordában tartják az újságírókat. Nagyon erős cenzúra érvényesül, a fegyverzetekről, taktikáról, az ellenség hatékonyságáról, csapatok számáról, mozgásáról, veszteségekről lényegi információt nem lehet közreadni, tehát gyakorlatilag teljes a cenzúra. Ugyanakkor saját vizuális anyagokkal is dolgozik a hadigépezet, a sikereit felnagyítja. Végül is a mai iraki háborúban, a hadsereg és a média viszonyrendszerében ennek a tanulási folyamatnak a végpontján állunk. Szó sincs már a harctéren szabadon mozgó haditudósítókról, az újságírók csak a katonai egységekhez beosztva, nekik alárendelve dolgozhatnak. Érthető módon pszichológiailag is azonosulnak a harcoló katonákkal. A nagy technikai nóvum ma a hordozható, kézi videofon, ami ugyan még töredezett, de azért élvezhető, élő képet ad. Összefoglalva a fejleményeket: a negatív oldalon a cenzúra, a beosztás, az alárendelés, pozitív oldalon a technika, de ennek fejlődése nem jár nagyobb szabadságfokkal, sőt még jobban erősíti a hadsereg irányító szerepét.

Szilágyi: Amikor megjelent a televíziós technika, ha nem is az egyenes adás lehetősége, de a napi közvetítésé, a katonai és politikai vezetés először még nem mérte fel ennek az újdonságnak a jelentőségét: a régi tudás hasznavehetetlen, el kell sajátítani az új eszközöket, hogy a folyamatok feletti uralmat ne veszítsék el. A probléma az, s nem szeretném ezzel beszélgetésünket a negatív utópiák fantáziajátékába átfordítani, hogy ez a tanulási folyamat, sajnos, egyfajta totalitárius uralmi rend irányába mutat.

Gömöri: Így van. De én makacsul visszatérnék ahhoz, hogy ez a piramisnak az alsó részére vonatkozik, és engem az érdekelne, hogy mi az értékesebb a mindenkori hatalomnak, amelyet eszközei hajtóereje a totalitarianizmus felé szorít. A hatalom azért hatalom, mert élni akar a rendelkezésére álló eszközökkel.

Sükösd: Nem hiszek a szigorúan techno-determinista nézetekben. A technológiát sokféleképpen lehet használni, nagyon kevés olyan technológia van, ami a saját használati módját is meghatározza. Ilyen például az atomenergia, amely mindenképpen centralizál. Egy atomerőművet nem lehet decentralizáltan a helyi közösségekre bízva működtetni. A kommunikációs eszközöket azonban a társadalmak sokféleképpen használhatják.

Szilágyi: Hogy a kalapáccsal egy szöget verek be, vagy valakinek a fejét, az két különböző mód, és nem a kalapácsból következik, de a hatalom itt is érvényesíti az érdekeit, igaz, egy sajátos hatalom, hiszen Amerika jogállam, plurális demokrácia. Csakhogy a polgári demokrácia válságban van. Ezek az eszközök totális elérhetőségi, manipulálási lehetőséget biztosítanak és a rendszer ebbe az irányba megy, nem a bázis-demokrácia meg a hálózatok felé.

Gömöri: Ha nagyon brutálisan akarnék fogalmazni, akkor azt mondhatnám, hogy permanens Weimar-veszély van. Ennek nyilvánvalóan bumeránghatása van a közvéleményformáló rétegekre. Itt volt például az Oscar-díj. Az ABC eredetileg azt mondta, hogy nem lesz semmi, háború van, emberek halnak meg, nincs ünnep, aztán ismeretlen hatásokra mégis úgy döntött, hogy lesz ünnep. De szigorú kontrollal, ezer rendőrrel, helikopterekkel, nemzeti gárdával, sokkal kevesebb csillogással, és akkor jön egy rendező, és azt mondja, hogy a Bush elnök szégyellje magát. És ezt az egész világ hallja, és azok a televíziók, akik éppen arra vannak beállva, hogy a széles bázist befolyásolják, a pofájukba kapják a dolgot. Tehát a piramis alján még nagy az egyetértés a hatalommal, de ahogy haladunk felfelé, egyre erősebb a konfrontáció. Optimizmusra az ad okot, hogy bízhatunk ennek a kritikának a hatásosságában.

Szilágyi: Hollywood a maga termékeit a világpiacra készíti, és így egyáltalán nem áll érdekében egy általános Amerika-ellenes érzelmi hangoltság, mert akkor az amerikai filmek nehezebben eladhatók. Tehát személyeknek elhiszem a háborúellenességét, de nem hiszem el az Oscar-díjátadási ceremónia és Hollywood háborúellenességet sugárzó képét. Emögött elsődlegesen nem erkölcsi felbuzdulás vagy politikai megfontolás van, hanem bizony üzleti érdek.

Sükösd: Hollywood ennél közvetlenebből is politizál: a világháború után a németellenes filmek, aztán a szovjetellenes, hidegháborús filmek dominálták a tömegkultúrát. Utána a posztszovjet, orosz, kazah terroristák, ma pedig az arabok a rossz fiúk.

Szilágyi: Amíg nem találták meg az arabokat, az idegen bolygók lakói fenyegették Amerikát. Ellenségnek lennie kell, mert ellenség nélkül semmi sincs: sem akciófilm, sem társadalmi rend, sem küldetéses politikus, sem kőkemény én- és öntudat.

Sükösd: Amerika, túl a politikai propagandán, Hollywood segítségével valóban globális hegemóniát gyakorol, amikor milliárdos kasszasikerű filmekben végzi el a jó fiúk és rossz fiúk szerepének leosztását. A világ minden táján először a nagy multiplexekben, utána a tévékben, aztán a videókölcsönzőkben, tehát a populáris kultúrában az Amerika-barát és Amerika-ellenes toposzok dominálnak. Ha kicsit sarkítani akarom, akkor ugyanazok a sztárok, akik az Oscar-gálán hangot adnak háborúellenes véleményüknek, másnap x millió dollárért főszerepet vállalnak egy patrióta, arabellenes sztereotípiákat erősítő filmben.

Gömöri: De miért kockáztatja a véleménye elmondásával az x millió dollárját?

Sükösd: Nem kockáztatja. Ugyanúgy megkapja a szerepet, az ázsiója csak följebb megy, ha a véleményét megírják a bulvársajtóban. A magánvélemény nem fenyegeti a rendszer működését.

Szilágyi: Akkor kockáztatna, ha a politikai hatalomtól függene az üzleti hatalom, de ez még nincs így.

Sükösd: Nem pontosak a fogalmaink, hiszen számunkra a totalitarizmus mintaképe a náci Németország és a sztálini Szovjetunió. Valami új minőséget akarunk itt megragadni, úgy tűnik, hogy egyetértünk a totalitarizmus fogalmában és tendenciájában. Ugyanakkor érezzük, hogy ez nem pontos, hiszen itt az önakaratú médiabirodalmak, akár Hollywood, akár a CNN, akár az amerikai nemzeti tévéhálózatok profitérdektől motiválva haladnak a totaliter irányba.

Gömöri: Számomra a manipulációs rejtély továbbra is az, hogy az Egyesült Államok, függetlenül attól, hogy mi történt szeptember 11. óta, még ma is a világ egyik legszabadabb országa, ezt ne felejtsük el. A másik oldalon egy nyilvánvalóan rothadt rendszer áll, és mégis az a helyzet, hogy minden teljesen megfordult.

 

– Nem lehet, hogy az az ősi sztereotípia hat, miszerint mindig a gyengébbnek szurkolnak az emberek, illetve a honvédő háború erkölcsi magasabbrendűségét élik meg?

 

Gömöri: Az a kérdés, hogy kiket manipulálsz. Ma egy másik Amerikát manipulálnak, mint a szeptember 11-e előtti Amerika. Nem vagyunk képesek felfogni, hogy az amerikai társadalomra hogyan hatott szeptember 11. Már másnap azt mondta Bush, háborúban állunk, és én háborús elnök vagyok. Persze legitimitását illetően ő az amerikai történelem legkétségesebb elnöke. Amerikának az a tragédiája, hogy hadat üzent a terrorizmusnak, és ebben az egész világ támogatta. Csakhogy a terrorizmus ellen nem lehet igazi háborút viselni.

Sükösd: Amerika hadviselő ország, és már nem biztos, hogy a legszabadabb ország a világon. Ha csak az új lehallgató-rendszereket nézzük, vagy a több tízezer főt alkalmazó új belbiztonsági minisztériumot, ha a közéleti diskurzus minőségét, a közvélemény nyomását nézzük, Amerika valóban az erős, centralizált rendszer felé fordult szeptember 11-e után, és egyik háború a másikat követi.

Szilágyi: De térjünk vissza a témánkra, beszélünk egyfelől a háborúról, másfelől az eszközökről, amelyek torzítják, elleplezik, közvetítik a háborút. Létezik valami önmagában? Létezik, hogy van a háború, ami így vagy úgy folyik, van egy igazsága, valósága a tények szintjén, és ezt egy apparátus eltorzítja? Oda akarok kilyukadni, hogy ez a háború, Hollywood, az al-Dzsazíra, a csatornák katonai cenzúra alá helyezése, mindez maga is ennek a háborúnak a része. Tehát itt nem arról van szó, hogy valamit közvetítenek, hanem a háborút ezekkel az eszközökkel is vívják, ezek is totális eszközök, és ilyen értelemben a háború nem akkor kezdődött, amikor megpróbálták kibombázni Szaddámot, hanem folyamatosan két-három hónap óta, a gyülekezés, a felvonulás látványával, amiről azt gondolhatták, hogy önmagában ez a folyamatos sugalmazás is elég lesz ahhoz, hogy Szaddám elpucoljon. Minden nap fantasztikusabbnál fantasztikusabb tüneményekkel találkozunk, illetve ezek mediatizálásával. Vegyük csak a hadifoglyok bemutatását, vagy azt a kérdést, hogy ebből a háborúból hova tűntek a katonák. Látni piszkos, lerongyolódott, Orwellt idézve eurázsiai menetoszlopokat, amelyek megadják magukat az amerikaiaknak, míg a másik oldalon az öltözék, a ruha mögött szinte eltűnő emberi alakokat, ezenkívül semmit nem látok, mintha nem lennének katonák.

Gömöri: De ha meglátod azokat az amerikaiakat, akiket foglyul ejtettek, abban a pillanatban nekem kétségeim vannak, hogy a manipuláció milyen irányban hat. Mert ez ugyan csak néhány amerikai, de ha te ezt beteszed a te manipulációs hálózatodba, és bemutatod ezeket a fiúkat, megfosztva ettől a majdnem űrháborús szereléstől...

Szilágyi: Pontosan, mintha a házából kihúznál egy csigát, és ott áll pucéran, mint egy ember.

Gömöri: Akkor ez vajon hogyan hat erre a közegre, nem úgy hat-e, hogy Úristen, mégsem úgy van, ahogy nekem mondták. Ennek a fiúnak a válla sokkal keskenyebb, mint egy órával ezelőtt volt.

Sükösd: A tévéképek vizuális kánonokba rendeződnek. Ilyenek például az amerikai fegyvereket bemutató digitális trükkfelvételek. Ezek a számítógépes modellek kifejezetten csillagháborús videójátékszerűek, anyagtalanítják, elvonatkoztatják a háborút a sivatagi füsttől, vértől, és ezeknek a keretébe illeszkednek a szenvedő emberi testek és tekintetek. Egy másik vizuális kánon, például a CNN-ben, a hivatalos sajtóértekezlet. Nincs szűrő, egy az egyben jön az amerikai álláspont a Fehér Házból, Pentagonból, tábornokoktól, amit PR-ügynökök, média- és kommunikációs tanácsadók a legkisebb részletig kidolgozva adnak a hírközlők szájába. Egy harmadik az amerikai zászlók háttere előtt jelentést adó újságírók és nyilatkozó szakértők. De kik a szakértők? Volt tábornokok, volt titkosszolgálati vezetők, a nagy amerikai egyetemeken tanító szakértők, tehát valami megkérdőjelezhetetlen világkép árad a CNN-ből. Ebbe illeszkednek ezek a szenvedő amerikai katonaarcok, amelyek csak dühöt, rettenetet, felháborodást válthatnak ki, hiszen ez a képözön, amibe illeszkednek, meghatározza a helyüket.

Szilágyi: Az a kérdés, milyen a kontextus. Pillanatnyilag a kontextus az, hogy ahelyett hogy 24 óra alatt megdőlt volna az iraki rendszer, és az iraki nép karneváli hangulatban ünnepelné a felszabadító szövetségeseket, igenis van ellenállás, keserves az előrenyomulás és ez elhúzódhat ki tudja meddig! Nem kizárt, hogy lesznek gerillaszerű vagy terrorista akciók, még azután is, hogy bevették Bagdadot. Tehát nem mindegy, hogy az amerikai foglyok képe mire vetül rá. A piramis alsó szintjein a közvetlen érzelmi reakció attól függ, hogy hol tart ez a háború! Nem követi-e csalódás a kezdeti eufóriát? Bush folyamatosan próbálja eloszlatni a kétségeket. Az első akció után azt mondta, hogy ez azért nem lesz olyan egyszerű, előbb több napról, most már több hétről, sőt esetleg hónapokról van szó. Még egy ilyen fantasztikusan erős és kifinomult rendszerekkel operáló hatalom esetében sem kalkulálható teljes mértékben a háború. Az amerikai katonai vezetés és Bush is az első pillanatban a genfi konvencióhoz kapott, emlékezetem szerint az utolsó négy-öt évben először, hogy nem szabad mutatni az elfogott katonákat, miközben előző nap még ott láttam szerencsétlen irakiakat: meglehetősen megalázó helyzetekben, a földön fekve, vagy alázatosan letérdelve mutatták őket. És most kiderül, hogy tiltva van, tehát egy olyan kánon van kialakulóban, hogy a háború részét képező médiaháborúban én nem mutatom a saját katonáimat felkoncolva, holtan, fogolyként, ami a hagyományos katonai pszichológia szempontjából teljesen érthető, mert ez lehangoló, vereséghangulatot áraszt.

Sükösd: „Hozzátok haza a fiúkat!” – ahogy a szomáliai beavatkozásnál hallottuk, miután az amerikai katonák meggyalázott, körbehurcolt holttestét bemutatta a CNN.

Gömöri: Ez persze felveti azt a kérdést, hogy miután a villámháború kudarcot vallott, hova vezet ez az egész, és hova viszi az Egyesült Államokat és a világot? Én azért jövök mindig ezzel a piramissal, mert úgy érzem, hogy a világnak ebben a sarkában, ahol mi sohasem alanyai, hanem tárgyai voltunk a világpolitikának, de némi önbecsüléssel elmondhatjuk, hogy nem a piramis legalján vagyunk, felmerül bennünk a kérdés, hogy mi a dolga egy itteni média-embernek, és mi a dolga annak az amerikai média-rétegnek, amely a hagyományos formákban az írott sajtóban vagy könyvekben próbálja kifejteni a véleményét.

Sükösd: Ezt a szembeállítást nem tudom elfogadni. Nemcsak ez a dimenzió létezik, nemcsak a Gutenberg-galaxis, a klasszikus 19-20. századi írástudók, tudósok, illetve a vizuális tömegmediátorok párharca. Az objektivitásnak, pártatlanságnak, távolságtartásnak, a források ellenőrzésének, a hitelességnek és más hagyományos újságírói erényeknek a vizuális médiában éppúgy kellene érvényesülniük. Attól, hogy a most már másfél éves háborús viszonyok között nem érvényesülnek az amerikai médiában, az ne vezessen bennünket arra, hogy ezt a normatív követelést feladjuk. Ha már nincs belső pluralizmusa egy tévécsatornának, mint ahogy a CNN-nek a háború elején nem volt, akkor legalább legyen meg a lehetőségem arra, hogy az al-Dzsazírát is kérhessem a kábelszolgáltatómtól. De követeljük a belső sokszínűség normáját és ítéljük el azokat az újságírókat, akik propagandistaként működnek. A különbségtétel nem az elefántcsonttorony és a vizuális tömegmédiák között van, hanem a háborús propagandista és a demokratikus újságíró között.

Szilágyi: A normatíva fenntartásának önmagában is megvan a jelentősége, és ez vonatkozhat a nemzetközi jogra is. A nemzetközi jogot, amióta egyáltalán van, folyamatosan megsértik, ettől azonban még ennek a normatívának az értelme nem szűnt meg, ahogy nem szűnik meg a polgári- vagy büntetőtörvénykönyv értelme attól, hogy folyamatosan áthágják. Tehát egy normatívát fenntartani szép és derék dolog, lehet érte harcolni, de ha azt a bizonyos kábelszolgáltatót arra kéred, hogy a pluralizmus jegyében bővítse a választékot, azt nem tudod elérni, hogy amit kínálnak, az is a pluralizmus jegyében alakuljon át. Nekem millió csatornám van otthon, nézhetetlenek, használhatatlanok, érdektelenek, tehát a könyvespolchoz vagy az internethez kell mennem, és kell az a tudás is, ami bennem van, illetve tudnom kell, hogy mit keresek, miért keresek, vagyis a képi információ csatornáin megszerezhető tudás előfeltétele egy más úton-módon már megszerzett, részben kritikai tudás, amit azonban nem lehet az eszközökkel együtt készen megkapni vagy odaadni valakinek. Ha a társadalmi létfeltételek nem változnak meg radikálisan, akkor maximum marad a pluralizmusnak ez az ásatag, modern változata, miszerint garantálni kell a választékot, amiből a „szabad” fogyasztó, a „szabad” polgár „szabadon” választ, miközben jól tudjuk, hogy amit kínálnak, az mindig ugyanaz, csak egy kicsit másként, a választói akaratot, a vágyakat és szükségleteket pedig ugyanazokkal a totális eszközökkel programozzák, amelyekről idáig beszélgettünk. A háború választásának szabadságát is! Tehát az elefántcsonttorony ebben az értelemben mégis csak az egyetlen lehetőség. Nem abban az értelemben tehát, hogy van egy elit, amelynek elefántcsonttoronyba kell vonulnia, hanem mindenkinek, aki autonóm, szabad módon akar gondolkodni, véleményt formálni a világról, annak elefántcsonttoronyba kell vonulnia, abban az értelemben, hogy ezeket az eszközöket szabadon, individuálisan használja. Az elefántcsonttorony nem az elzárkózó arisztokratizmus, hanem az autonómia önvédelmének jelképe itt. És van még egy fontos dolog, amiről nem nagyon esik szó, hogy a háború képét és a háborúhoz való viszonyt teljesen megváltoztatja a mediatizált világnak az a sajátossága, hogy megszünteti a folytonosságot. Az emlékezetnek nincs benne folytonossága. Ahogy Kafka olyan szépen mondta: „Kép, semmi más, csak kép – teljes a feledés.” Az 1914-es háborúra, ’44-re, az ’56-os felkelésre visszagondolva az emlékezetünk nagyon határozott vizuális formákat hív elő, nemcsak azért, mert a hivatalosság ezt kialakította, hanem mert teljesen más módon közvetítődtek ezek az események, míg ’89-ről vagy ’91-ről nincsenek ilyenek, itt a hírek, a képekben közvetített híranyag úgy működik, mint az ablaktörlő az autó szélvédőjén, újra meg újra letörli a képek, a képi információk esőcseppjeit, tehát nincs folytonosság, és folytonos emlékezetkiesés vagy legalábbis valami teljesen új emlékezettípus jön ezáltal létre. Tehát a tudatnak is másképpen kell formálódnia, lehet, hogy két hét múlva az lesz a kérdés, hogy mi történt az amerikai tömegekkel, hogy miért lázadtak fel Bush elnök ellen. Minden pillanatban készenlétben kell állni. Ugyanúgy, mint egy vacak show-műsornál, hogy ne lankadjon a figyelem, hogy engem válasszanak.

Gömöri: Ez bennem igen vegyes érzelmeket kelt. Egyes részei egyenesen az orwelli igazság-minisztérium képét idézték fel. Ugyanakkor, ha végzetszerűnek tekinted azt, hogy ez a manipulációs hatalom egyre inkább koncentrálódik, hogy ez most már így lesz, erre a trendre vagyunk ítélve, akkor mitől lázadnának fel azok a tömegek, amelyeket ez a manipuláció tökéletesen a markában tart?

Szilágyi: Biztos, hogy nemcsak egy, hanem több trend van, de a hatalmi technológiák felgyorsulásának a trendje az elsődleges. Szerencsésnek tartom ebből a szempontból a sokak szemében fantasztának számító Paul Virilio dromológia-fogalmát, aki tulajdonképpen azt mondja, hogy akinél a sebesség, annál van a hatalom. Teóriáját visszavetíti egészen a középkori lovasságig: ki ér el gyorsabban egyik helyről a másikra? Ma azt látjuk, hogy az Egyesült Államok a leggyorsabb. A sebesség ugyanakkor individuálisan is birtokolható, tehát nem kell elmennem állami tisztviselőnek, katonának, külkereskedőnek, hogy tisztán, saját szellemi kapacitásom mértékében, saját kényem-kedvemtől függően ezeket a mindent hihetetlenül felgyorsító technikákat, tehát magát a sebességet birtokoljam. Ez egy ellentrendet is megalapoz tehát, csak ez lassú trend, mert az egyének eredeti felhalmozása, az individuális tudásnak, erkölcsi tudásnak, szellemi igénynek a felhalmozási ideje sokkal lassúbb.

Sükösd: Háború és sebesség összehozása Viriliónál szerintem is kulcsmomentum. A kézi videofonok használatánál most már valóban a tökéletes egyidejűséget látjuk, tulajdonképpen az internetes egyidejűség és decentralizáltság jött be a televízióban is. A külpolitikának és a belpolitikának erre azonnal kell válaszolnia. Egyrészt a kül- és belpolitika is egybecsúszik, hiszen ha a sebekből vérző fiainkat vagy megcsúfolt holttesteiket látjuk, ez azonnal belpolitikai viharokat kavar. Ami több évig tartott Vietnamnál, az ma napok vagy órák alatt végbemehet. Tehát a sebesség ebből a szempontból is kulcsfontosságú. De van a mediatizált háborúnak egy másik hatása is, a megszemélyesítés. Az egymásnak feszülő hatalmak gyakorlatilag két vezér képében személyesülnek meg, Bush és Szaddám arcát fordítják egymással szembe, és úgy tűnik fel, mintha ez a két vezető mindenható lenne. És ha a Leni Riefenstahl filmekre, vagy a sztálinista híradókra tekintünk vissza, ez nem is újdonság. Az újdonság az, hogy békeidőben és háborúban is a politikai alternatívák kifejezetten személyes alternatívákként jelennek meg, a vezető személyes tulajdonságai felértékelődnek. A végrehajtó hatalom feje újfajta populista viszonyba kerül közönségével.

Szilágyi: A tömegkultúrában mindig perszonifikálni kell a fogalmakat, helyettük népszerű személyek vannak. Tehát a hatalom az eredetileg játékfilmes tömegkultúrát, amelyet a televízió kánonná tesz, adja a piramis legaljának, mert oda máskülönben nem tudná eljuttatni az üzeneteket. A politikai választások is hirdetések, szintén megszemélyesített üzenetekkel.

Sükösd: Olyannyira így van ez, hogy a háború elmegy a szórakoztató műfajok irányába. A statisztikák szerint a háború kitörése óta az áruházak forgalma jelentősen csökkent, mert az emberek sietnek haza nézni a háborút.

Szilágyi: Hiszen a háborúnak van egy militarista esztétizáló felfogása, mely szerint a háború erkölcsileg felfrissíti az eltunyult, romlott emberiséget, a háború mint a férfiasság, bátorság, erő és egészség kultusza. Walter Benjamin az olasz fasizmussal kapcsolatban úgy fogalmazott, hogy az semmi egyebet nem tesz, mint esztétizálja a politikát. Az olasz futuristák ezt hirdették meg: a háború, a sebesség imádatát. Ez az esztétizálás a vágóhídból, a mészárszékből, a valóságos háborúból lovagi tornát, az ágyútöltelékből pedig hősöket csinál, részben azáltal, hogy megszemélyesíti a seregek vezéreit, részben azáltal, hogy eltünteti az emberi szenvedést és a testi nyomorúságot .

Gömöri: És a sterilizáció révén, hiszen nekünk tűpontosságú fegyvereink vannak, az anyát megkímélik, de a mellette álló ellenséget nem. Ez az amerikai álom a steril háborúról.

Szilágyi: A háború, mint műtét.

 

– Az első napokban még humánus háborút is hallottam emlegetni.

 

Gömöri: Még az egyenruhák is ezt erősítik. Azt a benyomást keltik, hogy egy másik, steril világból érkeztek, tudnak valamit, amit mi nem.

Szilágyi: A sterilitás valóban szépségeszmény a modernitásban.

Sükösd: Ez a puritanizmusból jön, ami pedig a dualista-manicheista-gnosztikus világképre megy vissza, ahol különválik a test és a lélek, a szellem és az anyag. Ez a Platóntól számítható rendszer a protestantizmusban, azon belül főleg a puritanizmusban csúcsosodik ki. A puritán Amerikában összekapcsolódik a tisztaságmániával, csírátlanítással, fertőtlenítéssel, ami az AIDS-korszakban különleges egészségügyi óvintézkedésekkel jár.

Szilágyi: A halottbalzsamozás szokása a mai napig megkülönbözteti azt a bizonyos „amerikai halálmódot” – „american way of death”-t – az európaitól. Maga a szokás az észak-déli polgárháborúból származik, amikor napokba telt, amíg az elesett katonákat elvitték délről északra, és persze a tetemek rohadtak meg bűzlöttek, ezért kezdték el őket balzsamozni. És ez nagyon jól beleilleszkedett a puritán amerikai felfogásba, ami ellentéte a barokknak is, a katolikus keresztény középkornak is, mert mindegyik nagy előszeretettel mutatja meg a testi szenvedést, a rothadást, a csontvázat, a testet mint „trágyazsákot”. A protestantizmussal jelentek meg Németországban a krematóriumok. A halottnak és a halálnak kitiltása a képből ezzel a steril szépségeszménnyel függ össze.

Sükösd: Van egy adatvédelmi, információs önrendelkezési oka is ennek, ebben Amerika nagyon fejlett. A nagy tévétársaságok belső etikai kódexe pontosan meghatározza, hogy halottat milyen közelről lehet mutatni, premier plánban csak a kifolyt vért, de nem az arcot. A sterilitás techno-változata összekapcsolódik az „új világ” eszméjével, az amerikai különlegesség tudatával. A technológiai tökéletesség tökéletes emberekkel jár együtt. Az amerikai katonák sebezhetőségéről az Öböl-háború óta ezért kellemetlen beszélni.

Gömöri: Szeptember 11. óta az amerikai médiamanipuláció alapvonása az, hogy állandó rémületben kell tartani az embereket, még akkor is, ha ez irracionális, lásd anthrax. Amióta Bush kijelentette, hogy ő háborús elnök, azóta szervezetten folyik ez a háborús manipuláció, az állandó gyanakvás és rémület állapotában tartják a közvéleményt.

Sükösd: De minek az érdekében manipulálnak? Mindig elkanyarodtunk attól, hogy minősítsük ezt a háborút, és nem merült még fel egy kérdés, és ez az olaj. Ha ez nem is tabukérdés, de valamiképpen vakpontja az amerikai médiának és a mainstream önreflexiónak. Irak a világ egyik fő kőolajkitermelője, 1500 olajkútja van, nyilvánvalóan vitális érdek, hogy egy amerikai-barát kormány kerüljön hatalomra, amely hozzáférést biztosít az olajkincshez. Itt az aljas diktátor félreállításán túl orosz, francia, kínai és amerikai strukturális érdekekről van szó, arról, hogy néhány évtizeden belül a világ olajtartalékai kimerülnek, és a 21. század elején megkezdődött a versenyfutás az olajtartalékokért. Egy energiaéhes nyugati civilizációval állunk szemben, és Amerika a leginkább olajfüggő. Ha az ökológia lábnyomot vesszük, azt, hogy egy emberre vetítve mennyi energiát, nyersanyagot használ el, Amerikáé kiugróan magas. A nagy- és középhatalmak különvéleménye a háborúról azt jelzi, hogy elindult a stratégiai harc a megfogyatkozó olajkincsekért. Én ezt látom a háború fő motivációjának. Most a politikai és katonai érdekek hosszútávú gazdasági érdekekkel találkoztak össze, az olajtársaságok érdeke egyben az amerikai civilizáció fenntartásának az érdeke. Ha tömegkulturális párhuzamot keresünk, akkor az a Mad Max, ez a civilizáció utáni vízió, ahol az olajért megy a versenyfutás. Tehát itt egy Mad Busht látok, aki az olajért harcol a sivatagban.

Szilágyi: Ez tulajdonképpen a háború úgynevezett „realista” felfogásának felel meg, amely nem a jogossággal, az igazságossággal, hanem az érdekekkel indokolja és igazolja a háborút. Van ebben logika, de nem Irak és nem is a Közel-Kelet az egyetlen nagy kőolajforrása a nyugati világnak. De például Oroszország számára sosem merül felt az a lehetőség, hogy gonosz módon visszatartsa az olajat, kiéheztesse a nyugati világot, és bevételei egy részét felforgató terrorista csoportok támogatására fordítsa. Ez a tegnapi Szovjetunió. Ma ez nem merül fel. Csak abban a régióban merül fel ez a kérdés, amelyik nem az önös nemzeti érdekét nézi, hanem globális kihívást intéz a Nyugatnak, Amerikának, amennyiben Szaddám folyamatosan és éppen a kőolaj bevételeiből finanszírozza a terrorizmust, nem is tehet mást, az a stratégiája, hogy a rohadt, szemét nyugati világot meg kell dönteni. Az ellenséget nem az amerikaiak találták fel előbb.

Gömöri: Az olaj itt mint jól felfogható szimbólum szerepel, ha az utcán megkérdezel embereket, hogy miért folyik ez a háború, akkor tízből öt-hat biztos azt fogja mondani – az olajért. Szerintem inkább amerikai birodalomépítésről van szó. Már négy-öt éve megjelentek olyan koncepciók, hogy új amerikai birodalom jön létre, amely a Balkán félsziget déli részétől a Közel-Keletig tart, és ebbe illeszkedik bele az iszlám demokratizálása, amelynek Irak lenne a bázisa. Valószínűleg ezért választották Irakot, hiszen az iraki-iráni összecsapásban még Irak oldalán álltak az iszlám fundamentalizmussal szemben. Talán éppen azért koncentráltak Irakra, mert nem iszlám fundamentalista.

Sükösd: Azt azért nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy ma egy olajkormány vezeti Amerikát. George Bush, Dick Cheney, Condoleezza Rice maguk is olajcégek vezetői, érintettjei voltak, és az olajipar Bush választási kampányának fő támogatója volt. A tömegmédiából azonban teljesen hiányzik a racionális diskurzus a háború okairól, stratégiai alternatíváiról, következményeiről.

Szilágyi: Ebben nagy felelőssége van a médiának. Most az amerikai médiáról nem beszélek, de ordító a különbség az orosz és a magyar televízió között. Nálunk majdnem a CNN Fehér Ház-pártiságát nyújtják provinciális változatban. A francia tévé teljesen más, tele van beszélgetésekkel, közérthető elemzésekkel, de olyan műsort, ahol minden kérdés nyitott, ahol iszlám fundamentalista és liberális értelmiségi együtt ül és vitatkozik, csak az orosz televízióban láttam.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2003/05 04-10. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2276