KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2002/február
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Kamondi Zoltán: Árvai Jolán (1947–2001)
• N. N.: Hibaigazítás
MAGYAR MŰHELY
• Forgách András: Könyörtelenül szelíd szenvedély Fehér György–portré
• Székely Gabriella: A hölgyfarkasnak nincs története Beszélgetés Kamondi Zoltánnal
• Varga Balázs: Entrópia Beszélgetés Mundruczó Kornéllal
• Bakonyi Vera: Kétezeregyről-kettőre Kerekasztal-beszélgetés a fiatal filmesekről
• Grunwalsky Ferenc: Kétezeregyről-kettőre Kerekasztal-beszélgetés a fiatal filmesekről
• Schubert Gusztáv: Kétezeregyről-kettőre Kerekasztal-beszélgetés a fiatal filmesekről
• Varga Balázs: Kétezeregyről-kettőre Kerekasztal-beszélgetés a fiatal filmesekről

• Beregi Tamás: Hol volt, hol nem lesz A fantasyfilm világképe
• Kömlődi Ferenc: Démonok és hobbitok Peter Jackson: A Gyűrűk Ura
• Muhi Klára: Mindenki varázsló és mindenki mugli Beszélgetés a Harry Potter-jelenségről
• Gelencsér Gábor: Potter, a nagy varázsló Beszélgetés egy nyolcévessel
• Ardai Zoltán: A fába szorult lélek Pinokkió–filmek
• Békés Pál: A Pottermék Chris Colombus: Harry Potter és a Bölcsek Köve
• Bikácsy Gergely: Vörös, fehér, bordó A száműzött Erósz
• Földényi F. László: Jéghideg erotika Michael Haneke: A zongoratanárnő
• Schauschitz Attila: Az örök emigráns Marlene Dietrich évszázada
FESZTIVÁL
• Stőhr Lóránt: Filmemet egy hősért Európa Filmhét
• Bakács Tibor Settenkedő: Cséb és Calgon között Reklámzabálók Éjszakája
KRITIKA
• Hirsch Tibor: Balkáni anzix Fekete Ibolya: Chico
• Ágfalvi Attila: Luxusautó és cicanadrág Herendi Gábor: Valami Amerika
• Bori Erzsébet: Városfogócska Jean-Pierre Jeunet: Amélie csodálatos élete
• Györffy Miklós: Franz Meister keserű könnyei François Ozon: Vízcseppek a forró kövön
KÖNYV
• Harmat György: A bűn története Berkes Ildikó – Nemes Károly: A bűnügyi film
LÁTTUK MÉG
• Korcsog Balázs: Zoolander, a trendkívüli
• Nevelős Zoltán: Vanília égbolt
• Varró Attila: Suzhou-folyó
• Vidovszky György: Kémjátszma
• Pápai Zsolt: Az egyetlen
• Köves Gábor: Ellenséges terület
• Somogyi Marcell: Vesszőfutás
• Hungler Tímea: Fiúk az életemből
• Takács Ferenc: Szörny Rt.
• Tamás Amaryllis: A mell és a Hold

             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Beszélgetés a Harry Potter-jelenségről

Mindenki varázsló és mindenki mugli

Muhi Klára

Egy klisé nevetséges, száz megható – írta Umberto Eco a Casablancáról. Vajon nem így működik a Harry Potter is? Boldizsár Ildikó mesekutató, Arató László tanár és Reményi József Tamás irodalmár beszélgetése a regényciklusról, a filmről és a megváltásra váró kiskamaszokról.

 

– Régi tapasztalatom, hogy másként működnek a csodák könyvben, mint filmen. Számomra csalódást okozott a megfilmesített Harry Potter. A gyerekfilmek világában a Rowling-adaptáció nem tartozik az élvonalba, nem éri el a Spielberg- vagy Lucas-filmek színvonalát.

Arató László: Csatlakozom, ráadásul sokan mondták, akik nem olvasták a könyvet, hogy nehezen tudták követni a film cselekményét. Az osztályomban – ahol tanítottam is a Harry Pottert – sokan elvitték a szüleiket a moziba, s a szülők egy része ugyanezt mondta.

Reményi József Tamás: Pedig a mozinéző kedvéért egyszerűsítették le a filmváltozatot a regényhez képest. Az első kötetben épp az indítás pontosan jelzi az elkövetkező mese funkcióját, hogy tudniillik van egy hétköznapi, bumburnyák család, benne egy hétköznapi, szenvedő mostohagyerek, aki körül valami irizál – de vajon mi ez? A csodákat a keserű realitás kényszere szüli, hiszen hova is menekülhetne ez a szegény gyerek? Szó szerint „nekimegy a falnak”, s lám ott egyszer csak megnyílik egy csodavilág. Ám ha a legelső pillanatban tudjuk – miként a filmben –, hogy ez bizony égből pottyant gyerek, letették – akár egy Jézuskát – jászol híján a küszöbre, onnantól kezdve teljesen más történetet mesélnek nekem. A Jézuska-párhuzam fölerősítése egyébként mintha egyenesen bizonyos egyházi körök s korlátolt ellenérzések kivédését szolgálná: tulajdonképpen semmi baja nem lehet ezzel a történettel az égi eredetű ártatlanságra és szeretetre épülő keresztény világképnek. Kicsit távoli analógiával Boldizsár Ildikó egyik írására utalnék, melyben ő visszautasította, hogy Verne Gyulát bárki „lerasszistázza”, hiszen történetietlenek vagyunk, ha elítéljük azt a még erősen paternalista, de humanista szemléletet, amelyet a maga korában Verne képvisel a rabszolgákkal kapcsolatban. Nos, akik a kereszténység mítoszát féltik a Harry Pottertől, történetietlenül gondolkodnak, mert inkább üdvözlendő, ha valaki a gyerekhősét ideál keresésére indítja útnak.

Boldizsár Ildikó: Ez egy ismert toposz: a messziről jött gyerek, az idegen gyerek, aki egyébként mindig hoz valami új minőséget oda, ahova becsöppen. S ez az indítás valóban elnagyolt a filmben, pedig a varázslóvilág ahhoz képest lesz egészen nagyszerű, hogy milyen közegből kerül ki ez a szegény Harry. Persze, aki olvasta a könyvet, annak a film minden jelzése, a legkisebb gardróbszekrény roppanás is nagyon informatív. De tény, hogy nem szenvedett ez a Potter fiú úgy a filmben, ahogyan a regényben.

Arató: Szinte dickensi módon…

Boldizsár: Egyébként a könyv megjelenésekor sokan tiltakoztak, hogy azért nem kellene a muglikat, a varázstalanokat így lenézni. Attól, hogy valaki nem varázsló, még nem feltétlenül olyan közönséges, mint Dursley-ék.

Reményi: De ezeken a szörnyű Dursleyé-kon kívül – akik egyébként nagyon keresztényietlenül viselkednek, hiszen egyáltalán nem a szeretet uralkodik körükben – nincs is több mugli, nincs más mugliság a filmben. Elhangzik ugyan a „mugli” kifejezés, ám a könyvvel összehasonlítva szinte nincs is jelentősége.

Arató: A Harry Potter szerintem egy tradicionálisan humanista, moralista történet, s erkölcsi botfülű{égben szenved, aki a regény – ma már a magas irodalomban is ritkán előforduló – humanizmusát nem veszi észre. Én nem is értem ezt a hisztit körülötte.

– A hisztéria oka szerintem az a félreértés, hogy a Harry Potter a csodákról szól. A média is egyfolytában a csodák szokatlan mennyiségén álmélkodik. De sosincs szó arról, hogy a regényciklus tulajdonképpen miféle történetfolyam?

Arató: Ez a regénysorozat szerintem többek között a devianciáról szól. A másság megtanulásáról és elviseléséről. Arról, hogy mindenki varázsló, és mindenki mugli. A Harry Potter egyfelől nevelődési regény, másfelől pedig egy nagy mítosz. A hetedikeseimnek elsősorban nevelődési regényként szoktam tanítani. A nagyobbakkal pedig belehelyezem egy jelentős hagyományba, abba a fantasztikus, groteszk vonulatba, mely E. T. A. Hoffmann Az arany virágcserép című elbeszélésével kezdődik, Gogollal, Bulgakovval, majd nálunk Örkénnyel folytatódik. Ebben a regényben pontosan az a fajta erős és éles ütköztetése történik a hétköznapiságnak és a fantasztikumnak – s ez maradt ki a filmből –, amit, mondjuk, Hoffmann-nál olvashatunk, amikor Anselmus diák egy forgalmas drezdai utcáról átlép Lindhorst leváltáros és szalamandra smaragdlevelekkel díszített pálmafái közé. Vagy ahogy Örkény Ballada a költészet hatalmáról című művében átlépünk egy hangsúlyozottan hétköznapi és unalmas világból a fantasztikum világába. Ugyanez az átlépés, illetve fantasztikum található meg itt is, csak a filmben ezt elrontották azzal, hogy Dursley-ék annyira idétlenek és karikatúraszerűek.

– Milyen értelemben tekinthető mítosznak a Harry Potter?

Arató: Abban az értelemben, ahogy erről Boldizsár Ildikó kezdett el beszélni: a hős itt tudniillik klasszikus kultúrhérosz. Potter Parsifal típusú vagy a Csillagok háborújából ismert Luke Skywalker típusú hős. Fontos a kettős párhuzam, hiszen nyilvánvaló, hogy Luke Skywalker maga is Parsifal. Ez filológiailag is bizonyítható, hiszen Lucas Joseph Campbell Ezerarcú hős című könyvéből merített, s maga Campbell George Lucas tanácsadója volt a film elkészítése során. De Campbell nyilvánvalóan hatott az Indiana Jones-filmekre és – szerintem – a Harry Potter-könyvekre is. Voldemort hasonlít Darth Vaderre, s ebben a regényfolyamban is az erő sötét oldaláról van szó. Biztos vagyok benne, hogy Rowling ismeri a Campbell-féle jungiánus mitológiai háttérirodalmat. Harry Potter egyébként azért parsifali hős, mert nem a saját közegében nevelkedik, hanem távol attól: idegenben, ismeretlenségben. És fokozatosan ismeri fel saját magát, illetve küldetését. Szerintem a regényciklus kulcskérdése, hogy Dumbledore miért dönt úgy, hogy nem a varázslók, hanem a muglik közt kell nevelkednie Harrynak, és mi magyarázza, hogy a fiú nem lesz egy Malfoy, azaz az „erő” sötét oldalának harcosa. Miképpen határozza meg a neveltetés, a határhelyzet, a kettős deviancia (az első részben muglinak varázsló, varázslónak mugli) és a barátok (a szegény Ron és a sárvérű Hermione!), továbbá hogy Harry a Teszlek Süveggel a Griffendélbe helyezteti magát, és nem lesz kékvérű arisztokrata-rasszista. Még mindig nem tudjuk – pedig már a negyedik kötetnél tart a magyar kiadás is –, hogy Voldemort miért akarta már a csecsemő Harryt megölni. Egyébként a regényben van egy csomó feltett és meg nem válaszolt kérdés, amelyek eleve kimaradtak a filmből.

– De azért legalább annyira mese is a Harry Potter, mint mítosz. Lucas például az orosz strukturalista mesekutató Propp művéből írta a szakdolgozatát. S ha felidézzük Bruno Bettelheim gondolatait a mese és mítosz különbségeiről, az derül ki, hogy a mitikus hőssel nem lehet igazán azonosulni, mert túl nagyszerű, túl tökéletes. A mesehőssel viszont – miként Harryval is – igen. A mítosz mindig pesszimisztikus világszemléletű, a mesék ellenben – miként Rowling regényei – optimisták.

Boldizsár: Igen, a mitikus hősök inkább tragikus hősök, nagyon gyakran megbüntetik őket, és legtöbbször bukás a végük. A mesehősökkel ilyesmi nem történhet meg. De hogy kiből milyen tanulóutakon lehet valaki, annak fokozatai vannak. A klasszikus mesehőst mindig megelőzi két rosszul vizsgázó nagyobbik testvér, akiknek a hibáiból lehet tanulni. A Harry Potterben nincs meg ez a motívum, ő nem a mások hibáiból tanul, neki azonnal döntenie kell. Hogy honnét tudja, mi a helyes döntés – az itt a kérdés.

Reményi: A Harry Potter sem nem mítosz, sem nem mese, hanem mítoszi és mesei elemeket egyaránt fölhasználó, modernitás utáni történet. Rowling regénye sajátos kompiláció, melyben az összes mesemotívum, Grimmtől Dickensig, Milne-ig mindenféle hatás felfedezhető, melyeket az írónő igen okosan épít össze.

Boldizsár: De minden mást is, rémregény-, kalandregény- és krimifordulatokat.

Arató: A college-regény jellemzőit…

Reményi: A film persze minderre nem vállalkozhat, mert akkor nem lehetne több százmillió nézője. A rendező tulajdonképpen nem tett mást, mint vizuálisan megvalósította a regény látványelemeit, s bebizonyította, hogy amit az írónő elképzelt, az ma már technikailag létrehozható. Sajnos olyan filmes finomság, mint amikor a varázsló visszaparancsolja az utca fényeit a kis masinájába, s mintegy az igazi fényt, a gyereket leteszi a küszöbre, nincs is több a moziváltozatban. S egyébként a film azt a szerepet sem tudja betölteni, amit a könyv igen: sok szülő a gyereke elől olvasta el a Harry Pottert, így a regény egyfajta médiummá vált, amelyen keresztül végre beszélgetni tudott egymással szülő és gyermeke.

Arató: Nyolcadikos diákjaim némelyike a bölcsességeket, a bölcseleti részeket hiányolta a filmből. S bizony igaz, hogy Dumbledore mondatai a film végén a szeretet megőrző erejéről sokkal laposabbak, mint ami erről a regényben elhangzik. Az egyik tanítványom pedig ma azt mondta: fölháborító, hogy kimaradt a filmből az, hogy a Voldemort nevet ki kell mondani. Tehát hogy a rosszat néven kell nevezni.

Reményi: A filmben ez a bölcselet sajnos valóban megmarad Hollywood szokásos giccses-prédikációs szintjén. Az öreg varázsló, Dumbledore és Harry kettőse pontosan olyan, mint Chris Columbus egyik korábbi filmjében, a Reszkessetek betörőkben a gonosznak tudott öregember és a gyermek szépelgő duettje: ülnek a templomban (hol máshol?), és az, aki már kívül van a társadalmon meg aki még nincs benne, együtt szépen elrendezik a dolgokat, és mindenkinek elered a könnye.

– De a legnagyobb baj szerintem a szereplőválasztással van. A filmbeli Harry nem ágrólszakadt mesehős, s nem is kultúrhérosz. Helyes középosztálybeli gyerek, aki most állt fel a számítógépe mellől.

Arató: Az igazi Harry sokkal lejjebbről indít, s azért tör sokkal magasabbra. A klasszikus Nemecsek Ernő-i, Nyilas Misi-i mintázat hiányzik a filmből: ennek a gyereknek azért kell bizonyítania, mert alacsony, nagyon szemüveges és nagyon vékonycsontú.

Boldizsár: Fontos, amit mondotok, mert a gyerekek arra a kérdésre, hogy miért szeretik a könyvet, azonnal Harry külső és belső tulajdonságait említik, s azonosulnak ezzel az elesett, sovány, rendkívül hátrányos helyzetű hőssel. A filmbeli Harry ezzel szemben nem ilyen. Jól táplált, gyönyörű; egy olyan kisfiú, aki már a megjelenésével is bizalmat kelt másokban. Sok gyereknek tartok különböző foglalkozásokat. Tragikus, hogy most már egyre inkább a szerencsétlen, sérült hősökkel azonosulnak. A népmesékben nem azzal, aki megmenti a királykisasszonyt, hanem azt mondják: olyan vagyok, mint a sánta róka vagy a partra vetett hal meg a szárnyaszegett madár. Régen azt mondták: én vagyok a hős, aki legyőzi a sárkányt, most pedig: nem, én az vagyok, aki veszélyhelyzetben van.

– Elképzelhető, hogy emiatt megbukik ez a film? Vagy ez az adaptáció mindenképp sikeres lesz.

Reményi: Nem tud megbukni. Ez már sajnos egyaránt messze vezet a könyvtől és a filmtől; nem sok szót érdemes vesztegetni arra, ahogy ebből üzlet lett. Abban a pillanatban, amikor megláttam az Ápiszban az első Harry Potter-matricákat, tudtam, hogy az a kevés esély, amellyel a könyvsiker kecsegtetett, azonnal elvész.

– Gyakran elhangzik, hogy a Harry Potter már az első perctől áldozatává vált a piár munkának, nem utolsó sorban azzal, hogy írója nem egyedi könyvként, hanem rögtön hétkötetes sorozatként ajánlotta fel a kiadójának, amire nyilván sokkal jobban fel lehet építeni egy hosszú távú marketingstratégiát.

Arató: Ez nem igaz, hét sikertelen kötet is lehetett volna belőle.

Boldizsár: Szerintem sem igaz. Az első kötet 1997-ben jelent meg Angliában, nálunk pedig két évvel később. Az első recenzió a Népszabadságban látott napvilágot 2000 januárjában, de csak fél év múlva kezdett a könyv a figyelem középpontjába kerülni. A filmbemutató után viszont már mindenki Harry Potterről beszél.

– A film megjelenése azonban biztosan más pályára állította szerző és olvasó páratlanul szépen alakuló történetét.

Arató: Igen, de van ennek egy másik oldala is. Elképzelhető, hogy a film visszaadja az olvasás becsületét. Az én gyerekeimnél akkora csalódás a film a könyvhöz képest, hogy ők most élik meg először, hogy egy könyv mennyivel jobb tud lenni, mint egy film.

Reményi: Azért ne mindenért a filmet kárhoztassuk. Beszélnünk kellene arról is, hogy a könyv mint irodalom milyen. Mert az igaz, hogy okosan ki van találva, intelligenciával, sőt bölcsességgel íródott, de nem véletlen, hogy néhány nem olvasó gyerek inkább a Harry Pottert olvassa el háromszor, semmint hogy más könyvbe belefogjon. S tán ez igazolja azt a feltételezésemet, hogy ezt a könyvet nem annyira irodalomként élvezik az olvasói. Mert a regényfolyam temérdek vendégmotívuma nem áll össze önálló, revelatív irodalmi alkotássá. Nincs saját nyelve, saját világa, felszínes szöveg-klipek vágtató sorozata. Lehet elemezni, sok mindent ki lehet rajta mutatni, de azért inkább használati tárgy, mintsem műalkotás.

– Esetleg olyasmivel van dolgunk, mint amikor a Love Story tömegkultúrával foglalkozó professzor-írója összerakott egy melodráma prototípust, amiből mellesleg bestseller lett? Végül is Rowling szintén tanár…

Arató: Vagy inkább ahogyan Eco megcsinálta A rózsa nevét. Szerintem ahhoz közelebb áll.

Boldizsár: Én úgy aposztrofáltam a regényt, mint a gyerekirodalom első akciókönyvét.

– Sőt, azt írta, hogy a Harry Potter már a „bitagyú” gyerekeknek szól.

Boldizsár: Azok a bitagyú gyerekek, akik a számítógépen nőnek föl, már egy nagyon gyors képi látásmódhoz szoktak hozzá. Számukra hihetetlenül gyorsan kell pörgetni a cselekményt ahhoz, hogy a figyelmük fönntartható legyen, vagy hogy a mesélés kielégülést nyújtson. Tartottam már foglalkozást, hogy úgy éreztem, a gyerekek egy egeret irányítanak felém, és azt kattintgatva hajszolnak: gyerünk!… mondjad!… kérdezz!… még!… gyorsabban!… – majd’ megbolondultam! Az olvasásélményért ellenben meg kell küzdeni. S ezt a gyerekek nem mindig tudják. Az olvasás nem gyors kielégüléssel kecsegtető élmény. És akkor jön a Harry Potter, amelyben tényleg minden nagyon gyorsan megtörténik, minden a helyén van, s tényleg nem lehet letenni. Láttam gyereket, aki biciklizés közben olvasta.

– A Harry Potterben egyszerűen sűrűbben érkeznek a cselekményimpulzusok, mint más gyerekregényekben?

Arató: Ebben a könyvben iszonyatos mennyiségű olvasást stimuláló hatóeszköz van, aminek csak egy része akció. Más része nyelvi poén, geg vagy varázsötlet. A komikus hatást és a komikus katarzist például fantasztikusan lehet tanítani rajta: Lupin mumusidéző órája a második kötetben arról szól, hogyha félsz, fel kell idézned félelmed tárgyát, majd nevetségessé kell tenned. Itt egyébként kapcsolat teremthető A rózsa nevében és a Harry Potterben körvonalazott komikumelméletek között. Mindkettőben félelem és nevetés viszonyáról van szó, a nevetés felszabadító erejéről. Én láthatóan jobb véleménnyel vagyok erről a könyvről. Szerintem van saját nyelve, ha az egy posztmodern mixtúra is. Nem tudom biztosan eldönteni, hogy ez a fajta ötvözet irodalom-e, de úgy érzem, hogy ha valaki ennyiféle komponensből ilyen egységes masszát tud összegyúrni, az már az övé. Igazán nagy íróknál is lehet tapasztalni, hogy néha sokféle forrásból merítenek. Egyébként a filmnek is vannak bizonyos erényei, amelyekről még nem beszéltünk.

Reményi: Erős képzavarral, Chris Columbus egy jótollú rendező…

Boldizsár: Nagyon szeretem a filmben az Edevis tükre jelenetet, amikor Harry először látja meg a szüleit, vagy Roxfort egész varázsvilágát, ahogy mozognak a lépcsők, a képek, engem ezek lenyűgöztek. Sok mindent hasonlóan csináltak meg, mint ahogy én elképzeltem, és sok minden elképzeléséhez viszont nekem nem is volt bátorságom. Nem mertem elképzelni egy ilyen Voldemortot.

Reményi: Én azért nagyon kíváncsi vagyok a második filmre. Ugyanis – és ez Rowlingot dicséri – itt nem arról van szó, hogy valaki írt egy könyvet, s amikor sikere lett, akkor megírta a folytatást. A Harry Potter eddigi négy kötete egységes elképzelés szülötte, amelynek az első része megáll ugyan egymagában, de a másodikban és a harmadikban épp az derül ki, hogy haladás közben hősünk egyre kevésbé lehet biztos önnön identitásában. A film viszont hollywoodi módra lekerekített. Folytatásában csak azt fogjuk nyugtázni, hogy volt egyszer egy sikeres Potter-film, s akkor most van még egy. Azokat a szálakat ugyanis, amelyekről itt beszéltünk, nem fogja tovább szőni, mert hogy föl sem vette őket.

– Talán jobb lett volna Spielbergnek adni a megfilmesítési lehetőséget. Mégiscsak ő a mozi legnagyobb jelenkori mesemondója! Bár állítólag csak a harmadik részre aspirál.

Reményi: Igen, ez valóban, nemcsak tehetség, de formátum kérdése is. Az E. T. vagy a Harmadik típusú találkozások nyomán azt gondolom, hogy Spielberg például Rowling regényének moráltanításait sokkal mélyebbről értené, érezné. Ő épp ezekre a dolgokra fogékony igazán. A családi filmet, amely mára nagyon eltorzult műfaj lett, valójában ő találta ki, mert fölfigyelt a kertvárosi középosztály széthullásának folyamatára, s meglátta, hogy ha a tradicionalista értékek elvesztik jelentőségüket, akkor a következő generáció borzasztó bajban lesz. Elkezdte tehát tudatosan sulykolni a nézőkbe ezeket az értékeket, s az amerikai mozipiac működésének köszönhetően ez neki bizonyos értelemben sikerült is.

Boldizsár: Lehet hogy igazad lesz, s a harmadik részben, amikor már nem lehet folytatni ezt a képregényszerűséget, nem marad más megoldás, mint csinálni egy új E. T.-t…

Reményi: …ami elégikusabb, ami nem ilyen harsány.

– Mit gondolnak, felismerhető-e a Harry Potter vagy a gyerekirodalom más bestsellereinek olvasóiban egy újfajta gyerek, aki nem egyszerűen gyorsabb, aktívabb, impulzívabb, de mindenestől különbözik attól a gyerektől, amilyen valaha a szülője volt, vagy akit a gyerekirodalom 200 év óta maga elé képzel?

Boldizsár: Ez már nem ugyanaz a gyerek. Minden kisgyerek nagyon erős fikcióigénnyel születik, de régebben ezt nem tudta máshonnan megszerezni, csak az olvasmányokból. A gyerek számára lassan nyílt ki a világ, minden egyes új könyv egy új ablak volt, amelyekből szépen össze tudott rakni valamit. De most nem ilyen a gyerek. Annyi minden kavarog iszonyatos zűrzavarban a fejében, hogy kétséges, ha hozzárak még valamit, vajon akkor rend lesz-e belőle, vagy még nagyobb káosz keletkezik. S ezért nem mindegy, milyen irányba viszi el Rowling a történetet. Iszonyatos ereje van a könyvnek, és a legszörnyűbb dolgokat is meg lehet a gyerekekkel csináltatni, ha Potter átáll a rossz oldalára. Mert régen azért a gyerekek kiálltak a legkisebb fiúért a mesében, most meg valahogy a választásaik is megváltoztak. S nemcsak azt választják, aki sérült vagy hátrányos helyzetű, de azt is, aki kicsit inkorrekt, hajt valamire, nem tiszta eszközökkel játszik. Nem olyan egyszerű a mai gyerek számára az sem, hogy kiálljon a jó mellett.

Arató: Épp ezért kell varázslóvá válnia. Paradox módon egyébként azt gondolom, hogy ennyi varázslásra, mint ami ebben a könyvben/filmben van, csak egy ennyire technicizált világ gyerekének lehet szüksége. Másrészt csak egy ilyen nagy varázslóapparátussal lehet rehabilitálni egy nagyon egyszerű morális értékrendet. Ahhoz, hogy újra el lehessen hinni, hogy a jó az jó, fura módon a jót ilyen erőkkel kell felruházni.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2002/02 28-33. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2447