KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
   1996/április
KRÓNIKA
• N. N.: A 27. Magyar Filmszemle díjai
• Szilágyi Ákos: Stalker halott Alekszandr Leonyidovics Kajdanovszkij
FILMSZEMLE
• Ardai Zoltán: Száz forintnak ötven a fele Játékfilm
• Jeles András: Vászka és a kisbaba Gothár, Szirtes
• Vajda Mihály: Tényleg van? Játékfilm
• Dániel Ferenc: Zsűritag, távkapcsolóval Dokumentumfilm
• Muhi Klára: Rövid képzelet Kisjátékfilm
• Bakács Tibor Settenkedő: Mi lesz veletek? Csajok
• Báron György: Repríz Szamba
MULTIMÉDIA
• Hirsch Tibor: Megabyte és öröklét Hírnév az interneten
• Nyírő András: A netburger Infománia
• Bodoky Tamás: Egyetlen szárnycsapás Pillangó-hatás a Műcsarnokban
TELEVÍZÓ
• Almási Miklós: Globális szemek Műholdmonopoly
• Várkonyi Tibor: Privát tévék, közerkölcsök A TF 1-botrány
• Spiró György: Altatás Égi manna

• Karátson Gábor: Buster Keaton még csak száz éves
• Déri Zsolt: Adapter Beszélgetés Volker Schlöndorff-fal
• Csejdy András: Belefér az időbe Halott ember
• Bori Erzsébet: Polanski szökései A Halál és a lányka
LÁTTUK MÉG
• Hegyi Gyula: Jane Eyre
• Takács Ferenc: Értelem és érzelem
• Schubert Gusztáv: Othello
• Vidovszky György: A hetedik testvér
• Barna György: Szemtől szemben
• Tamás Amaryllis: Óvakodj az idegentől
• Hungler Tímea: Játékháború

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

A Halál és a lányka

Polanski szökései

Bori Erzsébet

A Halál és a lányka egy vérengző katonai junta bukása után játszódik. Polanskinak két diktatúrához is szerencséje volt életében, gyerekként a krakkói gettóhoz, ifjan a létező szocializmushoz; tudja, hogy miről beszél.

Valahol Dél-Amerikában – egy diktatúra bukása után. Ház a lakatlan félszigeten, vihar tombol, nincs áram, süket a telefon: ilyen díszletek között, a civilizációtól átmenetileg elvágva jön el az ítélet éjszakája. Három szereplős kamaradarab: egy házaspár és a vendég. Az asszony nemrég még börtönben volt, a férjet az imént nevezték ki a junta bűneit vizsgáló bizottság élére. De ki a vendég? Derék orvosdoktor a szomszédból vagy elvetemült kihallgatótiszt az önkényuralom börtönéből? Három ember: a hóhér, az áldozat, a bíró. A vádlott, az ügyész és az ügyvéd. Ennyi éppen elég egy zárt tárgyaláshoz.

Roman Polanski hibátlan profizmussal vezeti elő a történetet, dramaturgiájában nincsenek elvarratlan vagy kifeslő szálak, sőt nyomuk sincs az öltéseknek. Pasolini egykori operatőre, delli Colli most is remekül fotografál, és kitűnőek a színészek. Sigourney Weaver az a hollywoodi csillag, aki saját fénnyel ragyog. Stuart Wilson meggyőzően adja a színre makulátlan férjet és demokratát, Ben Kingsley pedig egyenesen bravúros Miranda doktor szerepében, ha csak rajta állna, az utolsó pillanatig tűzbe mennénk az ártatlanságáért.

Polanski drámája figyelemre méltó hozzászólás az igazságtétel térségünkben újra meg újra felforrósodó vitájához. Diktatúra után vagyunk – dél-amerikai junta helyett lehetne a bukott sztálini, brezsnyevi rendszer, a náci Németország, Ceausescu Romániája, az NDK, a boszniai szerb enkláve (hogy közelebb már ne menjünk). A diktatúrák döbbenetesen egyformák, csak a demokráciák különböznek egymástól. A Halál és a lányka azt mutatja meg, hogy nincs igazságos igazságtétel. Van személyes bosszú és lehet intézményes felelősségrevonás – azzal szemben, aki horogra akad. De a jogállam eszközei szükségképp elégtelenek egy jogtipró rendszer bűnöseinek méltó megbüntetésére. (Ahogy jogilag kikezdhetők voltak a nürnbergi perek, a népbíróságok működése és ítéletei.) Miféle igazságtétel az, ahol a kisember börtönbe kerül, a főgazember viszont ágyban, párnák közt, meglehetős jómódban végzi, talán épp Dél-Amerikában? De miféle demokratikus új rend az, amelyben megbecsült, tisztes polgárként élhetnek a diktatúra csodásan átalakult kiszolgálói, kik most lelkesen üdvözlik a bűnvizsgáló bizottság felállítását, miközben meghamisítják vagy eldugják előle az iratokat vagy épp a törvény atlétáiként, a jogi és technikai problémákra hivatkozva támadják az igazságtételt? Polanskinak két diktatúrához is szerencséje volt életében, gyerekként a krakkói gettóhoz, ifjan a létező szocializmushoz; tudja, hogy miről beszél. A filmet keretező jelenet, mikor a fényben úszó hangversenyteremben megpillantja egymást a hajdani kínzó és áldozata – aki immár nem kényszerből, hanem szabadon választva hallgatja Schubert d-moll vonósnégyesét, a híresszép A Halál és a lánykát –, a látszat ellenére nem azt sugallja, hogy az áldozat kibékült és megtanult együttélni a hóhérral (hiszen az is csak ember, felesége van és gyerekei), hanem tehetetlen dühöt és kétségbeesést ébreszt.

Nagyon úgy néz ki, hogy Polanski két utóbbi munkája közül a Keserű méz sikert hozott, A Halál és a lányka csak fanyalgást. A Bitter Moonról csak azért nem jöttem ki, mert végig azt vártam, hogy a rendező egyszercsak elröhögi magát, kiszól a nagy melodrámából, hogy ne tessék ám komolyan venni, ez az egész csak a narrátor-főhős, a ripők Oscar meséje, róla pedig már kiderült, hogy tehetségtelen regényíró. A lapos románc engedelmesen, kiszámíthatóan lépdel előre a változó érzelmek és erőviszonyok mentén, egy közhelyet sem kerülve ki útjában, s közben a film eljut a hiteltelenség mélyföldjére, ahol már minden szó és gesztus önmaga paródiájaként hat. Hogy a mester átélte mindezt, vagy valami hasonlót, csak ront a helyzeten – színigaz történetekből gyakorta születnek rossz filmek –, kényszeredetten ironizálni próbál, de közben savanyú a képe, pereg róla a nagy férfibánat. (A Halál és a lánykának nem ez a tárgya, mégis mélyebb megállapításokat tesz férfi és nő viszonyáról, mint a Bitter Moon.) Halmazati büntetésként a Mimit játszó francia színészfeleségnek sovány a tehetsége, és a mísz angol hölgyet adó Kristin Scott-Thomas, akinek szürke verébként kéne csipognia mellette, egyszerűen lemossa őt a vászonról.

Mégis, mégis... valami történőben van Roman Polanskival, a szökött lengyel zsidóval, aki már pályája kezdetén, egy főiskolás vizsgaművel és egyetlen nagyjátékfilmmel a háta mögött Napnyugatra távozott, és sose nézett többé vissza. A Két férfi és egy szekrény, a Kés a vízben nemcsak azt mutatta meg, hogy rendezőjük ígéretes tehetség, hanem azt is, hogy mennyire távol áll a kelet-európai film korabeli irányától. Privatizálás – a zsdanovi terminológiában azt jelentette, hogy a mű úgymond elfordul a társadalmi kérdésektől, a szocializmus építésének napi valóságától. Bár a Kés a vízbent többször átdolgozták, megvastagítva benne a társadalmi szálat, Polanski így is megkapta érte a kritikákat. Joggal. Rendezői alkatától valóban idegen, hogy az embert mint a közösség tagját tekintse; sokkal inkább érdeklik a mélylélekben lakó ismeretlen, sötét erők, a bűn természete és útjai.

Odakint eminens hollywoodi diákként gyártotta a hozott anyagból készülő populáris zsánerfilmeket, meg kell hagyni, rendkívül magas színvonalon. Biztos dramaturgiai érzéke, vizuális képzelete és megjelenítő ereje, az egyszerre ügyes és érzékeny színészválasztás, a fölényes szakmai tudás magasan a tömegfilm-gyártók fölé emelte. Virtuozitása leginkább a klasszikus némafilmek alapján vászonra vitt fergeteges stílparódiában, a Vámpírok báljában és a Chinatownban csillog. A Robert Towne eredeti forgatókönyve alapján rendezett darab műfaja valahol a film noir és a thriller táján keresendő. Egy korabeli (az amerikai fekete film a negyvenes években virágzott) mozi megrendezése nagyon is kedvére lehetett Polanskinak, kinek egész munkássága az újrateremtés magasiskolája. A Chinatown, ha nem is remake – retro. Towne könyve olyan Philip Marlowe-történet, amit Chandler elmulasztott megírni. A rendező szereposztási telitalálata: Jack Nicholson mint magándetektív. Az évtizedek során számos színész tűnt föl ebben a szerepkörben, valahogy egyik se volt az igazi, (részben beleértve még a figurával összeforrt Humphrey Bogarcot is). Nicholson majdnem az.

De a freudista, szimbolista lélektani thrillereket, kosztümös történelmieket, koloniál stílű utánzatokat nézve senki meg nem mondta volna, kicsoda Polanski, honnan jött, milyen élmények és tapasztalatok szocializálták. A Keserű méz és A Halál és a lányka végre egy-egy lépés vissza, afelé, amit maga mögött hagyott, közelebb önmagához. A mester alighanem öregszik, nem vonzza már úgy a csillogás, az idegen tollak színe. Nyugati újságíró interjúvolja Polanskit A Halál és a lányka után, s megjegyzi, hogy a rendező most először hozza szóba azokat a traumákat, amiknek maga is elszenvedője volt. Meglepő, vagy sem, az újságíró Polanski amerikai nemi erőszak pörére gondol. Én nem.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1996/04 50-51. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=246