KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2002/április
KRÓNIKA
• Fehér György: Föld Ottó halálára
FILMSZEMLE
• Bori Erzsébet: Derék had Játékfilmek
• Varga Balázs: Valami történik Beszélgetés Koltai Lajossal
• N. N.: A 33. Magyar Filmszemle díjai
• Stőhr Lóránt: Falusi séta Beszélgetés Pálfi Györggyel
• Mihancsik Zsófia: Szeretet-skála Beszélgetés Dettre Gáborral
• Bakács Tibor Settenkedő: A két Holovácz Kisjátékfilmek
• Andor Tamás: Téged is leleplez Dokumentumfilmek

• Csejdy András: Mi az ördög David Lynch: Mullholland Drive
• Nevelős Zoltán: Mágus a neten davidlynch.com
• Horváth Antal Balázs: Bizonytalan földrajz Lynch-szótár
• Kolozsi László: Marilyn, szomorúság Egy kép
• Szűk Balázs: Hangyák a szalonban Buñuel állatszimbólumai
• Bikácsy Gergely: A zsarnok valóság Buñuel foglyai
• Ardai Zoltán: Lovagról és papokról Huysmans/Buñuel
KÖNYV
• Kelecsényi László: Féljünk együtt! Alfred Hitchcock
FESZTIVÁL
• Kovács András Bálint: Japán csend Pordenone – Sacile
KRITIKA
• Békés Pál: Mivégre? Kamondi Zoltán: Kísértések
• Báron György: Csak egy zenész Szabó István: Szembesítés
• Korcsog Balázs: Inter arma Wilhelm Furtwängler
• Mátyás Péter: Home, home Gárdos Éva: Amerikai rapszódia
• Takács Ferenc: Klisé-világ Todd Solondz: Helyzetek és gyakorlatok
• Spiró György: Senkifilmje Danis Tanović: Senkiföldje
• Varró Attila: Képmás-világ Alejandro Amenábar: Más világ
LÁTTUK MÉG
• Köves Gábor: Banditák
• Ardai Zoltán: Az ígéret megszállottja
• Vidovszky György: Kikötői hírek
• Elek Kálmán: Az igazság nevében
• Tosoki Gyula: Nagyon nagy Ő
• Pápai Zsolt: 40 nap és 40 éjszaka
• Kézai Krisztina: Szerelem a végzeten
• Tamás Amaryllis: Kiss Kiss (Bang Bang)

             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Filmszemle

Beszélgetés Dettre Gáborral

Szeretet-skála

Mihancsik Zsófia

A Felhő a Gangesz felett két ember – egy heroinfüggő férfi és egy segítségére siető asszony – lélektani drámája, testközelből, dokumentarista kamerával elbeszélve.

 

– Nehéz erről a filmről úgy beszélni, hogy az ember ne vesszen bele a közhelyekbe, az érzelgősségbe, a pszichologizálásba, tehát mindabba, aminek nyoma sincs a filmben, hiszen szerintem attól megrázó alkotás a Felhő a Gangesz felett, hogy emberi alapviszonyokat és érzelmeket képes elementáris erővel ábrázolni. Úgyhogy maradjunk a hétköznapi beszéd lehetőségeinél: az a hihetetlen, már-már dokumentarista aprólékosság, amellyel megcsinálta ezt a kamaradrámát, és amely tulajdonképpen kontrasztja a film érzelmi és erkölcsi mondandójának, tudatosan választott módszer volt?

– A legteljesebb mértékben. A filmcsinálást erősen meghatározza maga a technika és az, hogy több száz emberrel kell együtt dolgozni. Ezért ha nem dolgozol hihetetlen precizitással, ha nem határozol meg mindent előre pontosan, akkor a forgatás, majd a vágás során a körülmények hatására átalakulhat a dolog, szinte tőled függetlenül. Én ezt megengedhetetlennek tartom. Tehát minden szempontból előre meghatároztam mindent. A dialógusnak minden sora le volt írva – persze ha kellett, átírtam a próbák során –, és a színészek minden sort megtanultak. Három hetet próbáltunk a forgatás előtt…

– Ez megszokott?

– Állítólag nem. Én viszont Magyarországon eddig egy tévéfilmet csináltam, az Egyesült Államokban korábban két filmet rendeztem, és mindegyiknél hosszú ideig próbáltam. Ennél a filmnél nem is lehetett volna másként, hiszen ez két emberre épülő, erősen lélektani kamaramű, amely a legtöbb filmmel ellentétben nem kisebb darabokból van összerakva. Tehát nem mondhattam azt, hogy majd a helyszínen, forgatás közben megoldjuk azt, ami nincs kidolgozva. De ettől függetlenül is fontosnak tartom a próbát. Nélkülözhetetlen ahhoz, hogy nagyon pontosan, mindent átlátva fel tudjuk építeni a karaktereket. Tóth Ildikónak és Ternyák Zoltánnak minden egyes rezdülését ismertem, és tudtam azt is, hová fut ki a történet, tehát ha nem várt körülmények fölmerültek, azokról is tudtam, mihez igazítsam őket. Egyébként a próbák alatt, de már korábban is, amikor a forgatókönyvet olvastuk, megkértem Ildit és Zolit, hogy meséljenek az életükről, a családjukról, és a történeteikből néhány dolgot beépítettem a filmbe. Vagy például Zoliról tudtam, hogy problémája van az ivással, tehát erre vonatkozó lélektani mozzanatokat kértem tőle. És erre jött a kameramozgások sorozata, amelyet szintén hosszan próbáltunk. Még mielőtt Pap Ferenc beszállt volna, én már tudtam, hogy milyen módon szeretném láttatni a történetet. Természetesen Ferivel aztán végigjártuk a snitteket, és ő részben elfogadta az elképzeléseimet, részben meg, minthogy nagyon kreatív ember, nagyszerű javaslatokkal gazdagította őket. Így alakult ki a film stílusa: lélektani dráma, amely mégis olyan, mintha dokumentumfilm lenne, hiszen teljesen dokumentarista módon van felvéve.

– A film egy kórházi jelenettel kezdődik, és én, a néző, már ennél a jelenetnél meg vagyok fogva, ugyanis két rendkívüli tekintettel találkozom: az egyik a maga iszonyatos kiszolgáltatottságával és könyörgésével ragad meg, a másik a maga hihetetlen szeretetével és nyugalmával. Két olyan színészt választott, akik a maguk emberi hitelességével végig fogva tartják az embert.

– Igen, mindketten speciális színészek. Az én szempontomból kétféle színész van: az egyik tisztában van a mesterség technikáival, tud sírni és nevetni, természetes hangon kérni egy pohár vizet a kamera előtt. A másik is tudja a szakmát, belőle mégis minden elemi erővel jön ki. Mert őszinte és mély ember, rossz allűrök, attitűdök nélküli, tiszta lény. Mindkét főszereplő ilyen, de ilyen Kovács Lajos, Székely B. Miklós, Monori Lili

– És Pápai Erzsi. Fantasztikus karakter egy epizódszerepben…

– Így van. Pápai Erzsi színészotthonban lakik, ő mindenen túl van, semmi evilági hiúság nem érdekli már, letisztult, kikristályosodott. Tehát igazán mélyen gondolkodó, hiteles emberek valamennyien. Nem feltétlenül jobbak, megbízhatóbbak, becsületesebbek, mint mások, de van egy olyan dimenziója a léleknek, amelyet nem mindenki tud feltárni, kinyitni – ők igen. És sokat számított az is, hogy a világból való elmenekülésről – ennek nagyon sok fajtája van: az alkoholizmustól a drogig, a pénzhajhászástól a szexualitásig vagy az agresszivitás különböző megnyilvánulásaiig – Zoli nagyon sokat tud. Az ivással mind a mai napig komoly problémái vannak, amivel nem áll egyedül, nekem is voltak időszakaim, amikor iszonyú sokat ittam, de ő hihetetlen erővel menekül. Borzalmasan elégedetlen önmagával, a világgal, és joggal az, csak hát ez az egyetlen világ, nem adatott másik. Muszáj hozzá alkalmazkodni. Ő ezt nem képes tudomásul venni. Ez az emberi része a dolognak, de hát emellett végtelenül érzékeny és ritka képességű színész is. És ugyanez áll Ildire: nagyon introvertált, visszahúzódó, csöndes személyiség, és a csöndjei mögött hihetetlen rejtélyek és mélységek vannak. Ezért kértem éppen őt a szerepre. Olyan emberi képességei miatt, amelyeket soha az életben nem lehet megtanulni. Ha nem utálnék egy embert valaki máshoz hasonlítani, azt mondanám, hogy Liv Ullmann-i nagyságrendű színész. Egyedülálló Magyarországon.

– Egy interjúban azt mondta, egyik szülője halálában sem vett részt, és bizonyos érzéketlenséggel vádolta magát. Tóth Ildikó hasonlóképpen beszélt erről a filmszerepről: nem hiszi, mondta, hogy az életben is képes lenne végigcsinálni egy ilyen helyzetet. Ennek ellenére létrehoztak egy hiteles megváltás-történetet. Honnan tudja, hogyan működnek ezek a kölcsönös és szélsőséges kiszolgáltatottság-állapotok, ha távol tartotta magát tőlük?

– Hívő ember vagyok, noha vallásokhoz nem kötődő módon hiszek. Van egyfajta teozófikus, minden vallásban meglévő univerzalista elképzelésem a világról, és hiszek egy olyan erőben, amelyet talán Istennek is nevezhetünk. Ez egyfajta iránytűt ad az embernek. És bár nagyon sokszor nem éltem úgy, ahogy szerettem volna, és ahogyan, úgy érzem, kellene és kellett volna élnem, régóta tudom azt, amit nagyon nehéz tudni, hogy mi a jó és mi a rossz. Végigmentem nagyon sok fázison az életemben, és egy idő óta azt tapasztalom, hogy sokkal nagyobb érdeklődéssel figyelek oda a másik emberre, vagy arra a helyre, amelyet a természetben elfoglalok, mint korábban. Úgy hiszem, ezek a fókuszváltások nemcsak bennem történtek meg, valószínűleg sokakban ilyesmit érlel meg a kor. Nekem ma már csak az olyan emberekhez van közöm, akik eljutottak odáig, hogy segítséget kérjenek vagy megváltsák a segítségkérőt – mind a kettőhöz hihetetlen nagy bátorság kell. Csak hát az emberek nagy része még mindig nem jött rá arra, hogy a saját érdekeit igazán és mélyen csak a másikra való odafigyelésben nyilváníthatja meg. Ez a minőségi élet, és Ildi is, Zoli is pontosan tudja ezt.

– Mit kezd azzal a ténnyel, hogy a világ nem vevő erre a változásra, amelyen átment? Ahogy a film végén el is hangzik: ha nincs helyfoglalásod, akkor szobád sincs, még akkor sem, ha bármilyen lyukkal beérnéd?

– Semmit. Viszont azokat az embereket, akik hasonló módon éreznek, a film megfogta, a hibáival együtt. Döbbenetesen jó reakciók voltak rá. Nem egy ember mondta, hogy te, én nem vagyok hívő ember, de ebben van valami erős hit, ami engem teljesen megindított. Volt, aki egyenesen krisztusi filmről beszélt. Azok aztán, akik nem így látják a világot, teljesen elutasítóak: közhelyesnek, szentimentálisnak, dramaturgiai szempontból irreálisnak tartják a filmet. Úgy gondolom, hogy a Filmszemle zsűritagjai is ebbe a csoportba tartoznak.

– Szerintem nagyon pontosak a konfliktuspontok is, a megoldási módok is.

– Tény, hogy átugrottam bizonyos fokozatokat, de úgy gondolom, hinni kell abban, hogy létezhetnek ilyen történetek, létezhet ilyen férfi és főként ilyen nő.

– Egyébként a film szerintem nem krisztusi. Mert nem az önfeláldozásról szól, hanem az emberi szolidaritásról, és nem az önfeladásról, hanem arról, hogy az ember önmagát is megváltja, miközben a másikat megváltja.

– Így gondolom én is. Valóban arról akartam filmet csinálni, hogy amire szükségünk van, az a szolidaritás, az egymásba kapaszkodás. Bár ha a szeretetet olyan végtelennek fogjuk fel, ahogyan a film beszél róla, nevezhetjük akár krisztusinak is.

– Van egy mellékfigura a filmben, Kovács Lajos játssza. Kontraszt is, és nem is. Ennek a figurának a nagyon kevés jelenetében egy ember minden ellentmondásossága benne van. A brutalitása, a közönségessége, az érzéketlensége, másfelől az a hihetetlenül erős – nem tudok rá jobb szót – primitív szeretet, amellyel az anyjához viszonyul. Ahogy a maga csonkolt, korlátolt módján elképzeli és műveli a szeretetet. Szóval azt hiszem, a filmed nem pusztán a szeretetről szól, hanem a szeretet változatairól, egy egész szeretet-skáláról.

– És a skálának talán a legfontosabb része ez a Kovács-féle figura, részben mert itt derül ki, hogy rengeteg gyűlölet, keserűség, csalódás és agresszivitás mögött is lehet szeretet, másrészt mert ennek az embernek a történetében van nagyon egyszerűen, szinte banálisan vagy klisészerűen feldolgozva az az út, amely elvezethet a fiúban rejlő mélység megpillantásához. Azt az utat próbáltam tehát megmutatni ebben a karakterben, amelyet egy kicsit a nézőtől is remélek.

– De ha abban hisz, hogy meg tudjuk váltani a másik embert, és ezáltal önmagunkat, minek a vágy India és a Gangesz iránt, mi szükség van olyan célra, amely életben tartja az embert, még akkor is, ha tudja, hogy sosem éri el?

– Mert úgy gondolom, önmagunkban nem vagyunk elég erősek ahhoz, hogy az emocionális igényeinket egy értelmezett és koordinált tudással támasszuk alá. Fordulunk filozófiákhoz, vallásokhoz, és fordulunk Indiához, ahol még megvannak az őseredeti állapotok, ahol a vallás sokkal közelebb áll a mindennapi élethez. Épp ezért ott egyszerűbbnek tűnik elérni azokat a körülményeket, amelyek a továbbélést segítik. De hát nem véletlen, hogy a két főszereplő nem jut el Indiába.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2002/04 14-15. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2507