KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2002/április
KRÓNIKA
• Fehér György: Föld Ottó halálára
FILMSZEMLE
• Bori Erzsébet: Derék had Játékfilmek
• Varga Balázs: Valami történik Beszélgetés Koltai Lajossal
• N. N.: A 33. Magyar Filmszemle díjai
• Stőhr Lóránt: Falusi séta Beszélgetés Pálfi Györggyel
• Mihancsik Zsófia: Szeretet-skála Beszélgetés Dettre Gáborral
• Bakács Tibor Settenkedő: A két Holovácz Kisjátékfilmek
• Andor Tamás: Téged is leleplez Dokumentumfilmek

• Csejdy András: Mi az ördög David Lynch: Mullholland Drive
• Nevelős Zoltán: Mágus a neten davidlynch.com
• Horváth Antal Balázs: Bizonytalan földrajz Lynch-szótár
• Kolozsi László: Marilyn, szomorúság Egy kép
• Szűk Balázs: Hangyák a szalonban Buñuel állatszimbólumai
• Bikácsy Gergely: A zsarnok valóság Buñuel foglyai
• Ardai Zoltán: Lovagról és papokról Huysmans/Buñuel
KÖNYV
• Kelecsényi László: Féljünk együtt! Alfred Hitchcock
FESZTIVÁL
• Kovács András Bálint: Japán csend Pordenone – Sacile
KRITIKA
• Békés Pál: Mivégre? Kamondi Zoltán: Kísértések
• Báron György: Csak egy zenész Szabó István: Szembesítés
• Korcsog Balázs: Inter arma Wilhelm Furtwängler
• Mátyás Péter: Home, home Gárdos Éva: Amerikai rapszódia
• Takács Ferenc: Klisé-világ Todd Solondz: Helyzetek és gyakorlatok
• Spiró György: Senkifilmje Danis Tanović: Senkiföldje
• Varró Attila: Képmás-világ Alejandro Amenábar: Más világ
LÁTTUK MÉG
• Köves Gábor: Banditák
• Ardai Zoltán: Az ígéret megszállottja
• Vidovszky György: Kikötői hírek
• Elek Kálmán: Az igazság nevében
• Tosoki Gyula: Nagyon nagy Ő
• Pápai Zsolt: 40 nap és 40 éjszaka
• Kézai Krisztina: Szerelem a végzeten
• Tamás Amaryllis: Kiss Kiss (Bang Bang)

             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Filmszemle

Kisjátékfilmek

A két Holovácz

Bakács Tibor Settenkedő

A rövidfilm: kis pénz, nagy mozi. Persze, ha a tehetség is arra jár.

 

Mielõtt elkeserednék és bujdosásnak adnám fejem, gyorsan leírom, hogy Pölcz-testvérek. Mintha azt mondanám, a két Holovácz, a levegõ urai, a manézs csillagai. Bámulj publikum ! De elõtte…

 

 

Tibor panasza

 

A rövidfilm számomra olyan, mint lovagnak a kendõ, mint szerzetesnek a Biblia, mint homelessnek a mûanyagzacskó. Minden belefér, szerelem, bölcsesség, világi kacatok, s efelett, mindenek felett, szabadság. Szabadság, ami nincs, ha kilencvenperces a képmutatás, vagy ha súlyos nemzeti sorskérdéseket feszegetnek, igaz van benne más – piac és sztár –, van benne vagy egy tucat kópia és a magas miniszteri hivatal alantas esztétizmusa, van benne szponzor, feszes cicik, de szabadság alig, inkább csak morzsák, amit Porschés producerek hagytak a banketten maguk után.

A rövidfilm erkölcsi kérdés, a nagyfilm lelkiismerete és nevelt fia. „Játszani is engedd, szép komoly fiadat…” Lehet belõle idõvel Mester, de lehet belõle utcagyerek is. Piszkos, agresszív, buta. Írhatok-é ilyet, amikor az új elitizmus réme fenyeget a profi (de továbbra is veszteséges) filmezés felõl, amikor kormányzati és hatalmi kérdéssé vált a film, amikor az alkotás szabadságának hiánya egy új konzervativizmussal válik véglegessé?

Soha ennyi elsõfilmes a fõiskolán. Simó nem élt hiába. De a jó hír nyomában ott a rettegés: mi lesz filmkultúránk hátországával, ha az új elit majd csak magáról (azaz a nagy semmirõl) akar tudni? Értelmetlen harc, amit magam is végeztem a gyõri Mediawave-ben vagy a független film területén? Apropó, a Magyar Filmszemle alatt lakoltatja ki az önkormányzat a Magyar Független Film- és Videószövetséget otthonából. Önkényesen, agresszíven, az éj leple alatt. A vetítések után mindig odamegyek, hátha újra jönnek a latrok, s akkor jó, ha van a lányok mellett férfi is. Igaz, hogy low a budgetünk, de a médiakaszánk egyenes, védekezünk. A szemlén páran kérdezik, hogy baj van-e? Most mit mondjak nekik! Már akkor is nagy baj volt, amikor háttérintézmények híján eltûnt a filmklub-mozgalom, bezárták a vidéki mozikat, a tananyagból kivették a filmesztétikát. Mondom, hogy nincs, de arra gondolok, hogy a kisfilm halálával végképp leszakadunk Európától vagy a faluglóbusztól. Dózsa népe videóra forgat, tévében kameramankodik, eladja az autóját, kizsákmányolja szeretteit, minden galádságot elkövet, ez a dolga, de legalább hisz a filmben, a mozgóképben. Ehelyett az irigylésre méltó hit helyett kínosan rossz filmeket látok.

 

 

Már megint jön a gagyi

 

Nem a rettentõ mosolyú amatõrökre gondolok, akik megörülve a technológia szabadságának, azonnal ki is fejezik magukat. Szirtes Andrásról elmondható, hogy régóta és elkötelezetten az, ami. Végtelenül szimpatikus gesztusokkal kezdett, atavisztikus volt és avantgárdosan harcos. Mára szánalmas nézni filmjeinek dekonstrukciós ömlengését, a kép roncsolódása már nem evangélium, hanem évek óta tartó l’art pour Szirtes. Mintha még létezne az emlékezet dokumentációja, ami persze, a pusztulás révén ikon, s emiatt részben és egészben azonos azzal, akirõl a felvétel készült. Ah, de hogy! Hogy csúnyábbat ne mondjak. Amit látok, az nem más, mint a kép unalmas manipulációja, erõszakolt emóciók szellemi tisztaság nélkül. De vannak ennél rosszabb perceim is a sötétben.

Mára közhely, sajnos, hogy a BBS halott. Csináltak valamiféle experimentálist egy víztoronyról, amitõl az ember nem gondol semmi újat az életérõl. Kezd kínossá válni e mûhely levegõtlensége.

De nézzük a televíziós mûhelyek (jó nagy hazugság, nincsen semmilyen mûhely a giga médiumokban) játékait. Hányingerem van megint.

A Szép halál volt címû drámában hiába vág mindenki komoly és tragikus képet (az ok Világos, súlyos történelmi helyzetekben senki nem röhög), én mégis. Azt se tudják az alkotók, nem érdemes nevüket megjegyezni, hogy a filmben minden olyasmi látszik, amit a kamera lát. Kazinczy kapitány tragédiája helyett a vesztõhelyre minket visznek, nézõket. Nézem a Baumaxban akciósan beszerezhetõ tetõtéri ablakokat, s azon morfondírozom, miért lett a film ilyen buta. Hisz vannak könyvek, Balázs Béláé, Eisensteiné, Pudovkiné, Baziné, amikbõl megtanulható a film különössége és nyelve. A hitelesség trükkjeit a jó tanuló, mint Hermész, ellopja.

 

 

Levegõt, levegõt!

 

Jöjjenek a dunaújvárosi Pokol Angyalai! Kálmánchelyiék mozija – az uristen@menny.hu – rendelkezett mindazzal, amitõl elmosolyodik az ember a sötétben. (Az ország is egy nagy sötét mozi, változó minõségû sztárokkal a fényes oldalon.) Kálmánchelyiék legalább jó fejek voltak, ami a film vonatkozásában hiteles nyelvi helyzetet, jó vágási ritmust és szórakoztató színészi játékot jelentett. Scherer Péter pont olyan jó a Kálmánchelyi-féle filmekben, mint Mucsi Zoltán a Jancsó-filmekben. A játék játék marad, az improvizáció szükségszerû és kellemes. A várakozás bennem igen nagy, hisz a legnagyobb magyar körül folyó masszírozásban csak egy kis humor jelenthet enyhülést. S nem is marad el belõlem a rötyögés, ha megjelenik Mucsi, Kálmánchelyi, Scherer, kivirágosodom, ha e szabadcsapat a vászonra botorkál, s finom érzékkel kifigurázzák a másik film (a nagy-, a profi-, a látványos szélesvásznút, amiben a nemzet színésze és gyóntatója…, uramisten, milyen idõk jönnek, Tiborc?!) ambivalenciáit. Ez jó. Jó, ahogy eljátszanak a Lánchíd körül a gondolat születésével meg Eperjes orrhangjával s a nemzeti pátosszal. Tetszik és várom, hogy film legyen belõle, de most csak gesztusokat kapok, poént és action gratuite-t, amit kiéhezve falok, de végül mégis a chips íze marad a számban. Nem, ha valaki képes megragadni a kor hazugságait egy helyben, pár négyzetméteren forgatva, az lépjen is nekem, legalább egy nagyot, minimum egy dimenziót, mert máskülönben hozzátapad saját kritikájának tárgyához, aktuális lesz és jelentéktelen, ahogy a napi politika s annak kurvája, az állami esztétika mindig az. Tudom, hogy az újra elitizálódó filmes szakma utálja az ilyen civil gesztusú alkotókat, akiknek még saját helyzetükre vonatkozó öniróniájuk és humoruk is van, de talán éppen ezért, a Legkisebb film a legnagyobb magyarról történetében kötelesek lettek volna gonoszul nagyot alkotni. Már csak Széchenyi miatt is.

Szentgyörgyi Rozi és Bolla Bertold moziját, Az Amo családot lelkesen nézem, hisz itt legalább amatõröket látok, akik profik a túlélésben, kukázásban, mámorban. Szentgyörgyi Rozi meg igazi Kurázsi mama, magát adja s élvezi, hál’ istennek exhibicionista, s érzi a kamerát. Hibája is ez, a felvétel szögét ritkán eltaláló operatõrnek rájátszik arra, ami már úgy is ott van: a lényére. De ha a fõiskolások filmjeihez hasonlítom õket, megint filmszerûbbek, már a mozgásuk is egészségesebb, tudnak menni, slattyogni az utcán, mozgásukról felismerhetõek, nem úgy, mint a Kazinczy kapitány szerepében sorvadó színész és az õ mozgása, mert róla soha nem ugrana be egy a vesztõhelyre tartó 48-as lovaskapitány. Ezekkel az AMO félékkel viszont az a baj, hogy a nagy reményû elsõ film pilotjainak tetszenek. Minden ígéretes, de töredékes. A jellemrajz, a szituáció kényszerítõ ereje, az alapkonfliktus, az operatõri munka. Nem hazudik, hanem túljátssza magát, ami hátrányos helyzetébõl fakadó bizonyítási vágy okán, még érthetõ is. De az nehezen, hogy miért nem plánozzák fel a jelenetet, miért nem ritmusra vágnak, ha már anima a sound system, s miért nem találnak maguknak kacifántosabb konfliktust Guy Richie modorában. Egy dzseki elkavarodásából még lehetne film (ahogy egy bicikli ellopásából is), ha az csak apropó, s nem a történet maga.

A zavar tovább gyûrûzik. Buglya Sándor operatõr-rendezõ filmje Kecskemétrõl, a Homokon nõtt város a referenciafilmek közé tartozik. Evvel olyasmit mondtam róla, mintha dög vagy hulladék lenne. Magyarországon teljességgel hiányzik a referenciafilm kultúrája, ami az önkormányzati és civil szervezetek financiális gyengeségével (is) magyarázható. Ha Hollandiában vagy Skóciában élnék, akkor vágyhatnék a referenciafilmek magas esztétikai színvonalára, de itthon zavarba jövök. Buglya a város-film kapcsán nyelvi kísérletekbe kezd, meglehetõs technikai hozzáértéssel. Más kérdés, hogy ez a Kecskemétrõl készült film szép, de nem izgalmas, s hiába jut eszembe róla Huszárik, pont vele példálózhatnék, aki az erõ egyensúlya miatt a tragikusat és a nevetségeset is belekeverte a szépbe. Amit látok Kecskemétrõl, oly artisztikus, hogy kedvem kerekedik ott lakni. De a film után mégis meggondolom magam. A film referenciái nem azonosak az enyémmel, s ez a baj. Nem Kecskemét város megrendelõi szerepkörével van gondom, hanem az egész mûfaj hiányával, amitõl Buglya filmje a szabadságot belletrisztikává alakította át.

 

 

Sehol-sincs-ország

 

Holott az idilliben minden szent és csúnya kibékül egymással, túllép puszta értékén, nála magasabbat képvisel – s megemeli a lelket. Az egésszel játszik, a mû totalitásával, ami a pars pro toto elvén nyugszik. A Pölcz-testvérek filmje egy magyar–román–cigány faluról attól fõdíjas s remekmû, hogy minden konkrétsága ellenére bárhol készülhetett volna, Indiában éppúgy, mint Kazahsztánban. Csak a déli harangszó árulja el nekünk, hogy ez a sehol-sincs-ország és lakói valahol itt, ebben a megszentelt és megátkozott Pannóniában találhatók. Pölczék falu-filmje és módszere különbözik Buglya város-filmjétõl. A lét kicsiny történéseire teszi a hangsúlyt, ami a mozgás révén áll össze képpé, s nem a képben keresi a mozgást. A ritmus, ami a vágás és a zene összehangolása miatt valódi belsõ ritmus, elõkészíti a kompozíció nagyságát és grandiózusságát. Ami nem több és kevesebb, mint egy munkafilmben dokumentált létforma, emberek élete, egy délelõttjük, amikor nem történik semmi, amikor a Minden történik. Szél kerekedik, meleg pocsolyában bivaly úszik, fiatal anya gyerekkel a mezõn sétál… Ha a világról akarok mesélni, elég is ennyi. A Pölcz-testvérek avantgardisták és klasszicisták egyszerre, ahogy minden virtigli tehetség az, amikor a formát meghaladja, s e mozgással újra megerõsíti azt.

A Szafari jelentõs mû, régi dicsõségünket juttatja eszünkbe ez éji homályban. Fõdíja vitán fölül álló. Pölczék mûvészettörténeti sorsát, persze, sokkal inkább a második kis-nagy-film fogja eldönteni. Van miért izgulni. Sorsuk az lesz-e, mint a többi kisfilmesé: elpusztulnak a vászonról – pénz, érdeklõdés és mecenatúra hiányában –, vagy megtörik az átok, s annak élhetnek, amire a titkos hatalmaktól meghívást kaptak? Még akkor is, ha nincs róla papírjuk. Még akkor is, ha nagyot csak kicsiben gondolnak.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2002/04 16-17. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2508