KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2002/április
KRÓNIKA
• Fehér György: Föld Ottó halálára
FILMSZEMLE
• Bori Erzsébet: Derék had Játékfilmek
• Varga Balázs: Valami történik Beszélgetés Koltai Lajossal
• N. N.: A 33. Magyar Filmszemle díjai
• Stőhr Lóránt: Falusi séta Beszélgetés Pálfi Györggyel
• Mihancsik Zsófia: Szeretet-skála Beszélgetés Dettre Gáborral
• Bakács Tibor Settenkedő: A két Holovácz Kisjátékfilmek
• Andor Tamás: Téged is leleplez Dokumentumfilmek

• Csejdy András: Mi az ördög David Lynch: Mullholland Drive
• Nevelős Zoltán: Mágus a neten davidlynch.com
• Horváth Antal Balázs: Bizonytalan földrajz Lynch-szótár
• Kolozsi László: Marilyn, szomorúság Egy kép
• Szűk Balázs: Hangyák a szalonban Buñuel állatszimbólumai
• Bikácsy Gergely: A zsarnok valóság Buñuel foglyai
• Ardai Zoltán: Lovagról és papokról Huysmans/Buñuel
KÖNYV
• Kelecsényi László: Féljünk együtt! Alfred Hitchcock
FESZTIVÁL
• Kovács András Bálint: Japán csend Pordenone – Sacile
KRITIKA
• Békés Pál: Mivégre? Kamondi Zoltán: Kísértések
• Báron György: Csak egy zenész Szabó István: Szembesítés
• Korcsog Balázs: Inter arma Wilhelm Furtwängler
• Mátyás Péter: Home, home Gárdos Éva: Amerikai rapszódia
• Takács Ferenc: Klisé-világ Todd Solondz: Helyzetek és gyakorlatok
• Spiró György: Senkifilmje Danis Tanović: Senkiföldje
• Varró Attila: Képmás-világ Alejandro Amenábar: Más világ
LÁTTUK MÉG
• Köves Gábor: Banditák
• Ardai Zoltán: Az ígéret megszállottja
• Vidovszky György: Kikötői hírek
• Elek Kálmán: Az igazság nevében
• Tosoki Gyula: Nagyon nagy Ő
• Pápai Zsolt: 40 nap és 40 éjszaka
• Kézai Krisztina: Szerelem a végzeten
• Tamás Amaryllis: Kiss Kiss (Bang Bang)

             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Egy kép

Marilyn, szomorúság

Kolozsi László

A negyven éve halott Marilyn Monroe védtelenül egy New York-i metrómegállóban, Milton H. Greene fotóján.

 

Az egyik kedvenc képemen Marilyn – azt hiszem, az alsó manhattani City Hall Station a helyszín –, egy tábla mögé bújva áll, nem éppen vidáman. Igaz, nem látható rajta a szokott szomorúság sem. Mégis ezt a képet választottam, hogy róla és a szomorúságról vagy a szomorúságáról írjak, mert annak idején ez a kép segített megérteni a magam és a Marilyn-fanok rajongását; ez segített tisztázni, miért az olthatatlan izgalom és szeretetvágy, ami elfog képeit, nem pedig elsősorban a filmjeit látván; miért hogy annyit álmodoztam róla, és lett számomra, legalábbis kamaszkoromban, a nő kvintesszenciája. (Volt idő, amikor szorongva mertem csak beengedni barátaimat a szobámba, mert a falakon, körös-körül, mindenhol Marilyn képek voltak.) A képet Milton H. Greene készítette. Nagyon érezte, mikor kell Marilynt lekapni, a fotó David Klein Quintett My Marilyn című szép kiállítású cédéjének könyvecskéjében is benne van. (Maga az album, amin a zenekarvezető édesanyja énekel, szintén a szomorúság felé viszi el a Marilyn által is előadott dalokat, még a Diamonds are a girls best friends-et is.) Mégsem az ismertebb fotók közül való. Persze azt azért tudni illik, hogy Marilyn mögött mindig ott volt egy fotós, mindig ott lébecolt valaki egy Leicával a kezében, és Marilyn csak némelykor volt rest arra, hogy belevillantson egy olyan igazi marilynes mosolyt a gépbe. Tehát annyi fotó van róla, mint égen a csillag, az albumok többsége mégis csak a kábé öt-hatszáz legismertebb Monroe-képből építi fel anyagát. Egy átlagos embert élete folyamán jó, ha százötvenszer lekapnak, míg őt cirka négyezerszer fotózták le, vagyis nem egyszerű a választás. E megidézett és méltatlanul hanyagolt kép olyan, mintha valaki lesből támadva készítette volna. Ekkor Marilyn már elég híres volt, majdnem képtelenség, hogy metróval ment volna csúcsidőben. Nem lehet persze biztosan tudni, hogy csúcsidő van, de kellőképpen nagy ahhoz a nyüzsgés, hogy ez feltételezhető legyen, másrészt érezhető, hogy a kattintás valamikor délután négy és öt között történt. A fotókon legtöbbször sejthető a napszak, de jelen esetben talán kevésbé, hiszen metróban vagyunk. Mégis, a közeledő arcok és alakok olyanok, mintha munka végeztével igyekeznének hazafelé. Egy ballonkabátos férfi, egész testében előre dőlve figyeli az oszlop mögé húzódó Marilynt. Amit látunk, fikció, mégis, olyan bátorsággal meri elhitetni magáról az ellenkezőjét, hogy már-már hajlamos a kép nézője azt gondolni, művésznőnek hétköznapi attrakcióját látjuk: megpróbálkozott a lehetetlennel, ismeretlen, hétköznapi emberként élni New Yorkban. Aztán egy férfi a nyomába szegődött, felismerte, és követni kezdte. Marilyn lefutott a metróba, de a szerelvény elhúzott előtte. Megbújt egy oszlop mögött, azt gondolván, a férfi, aki egyébként egyáltalán nem volt neki unszimpatikus – végeredményben egy teljesen normálisnak mondható, középkorú férfi, akinek biztos van családja, és nem követ el a jelenlétében semmi perverziót –, majd leszáll róla, lekopik, elmegy, de nem, ott van és nézi, nem hisz a szemének, szeretne megbizonyosodni arról, hogy valóban Marilyn Monroe-t látta az imént. Közben már hallani a közeledő újabb szerelvényt, kicsit már tolja maga előtt a szelet, de huzat nincs még, mert a jelenlevőknek sem a ruháját, sem a haját nem borzolja. Arthur Miller (és a sokkal kevésbé hiteles Norman Mailer is, aki felül mind a pletykáknak, mind Marilyn hazugságainak) elmesél jó néhány esetet, amikor Monroe alig tudott szabadulni a rajongóktól. Volt, hogy éppen vízbe nem fojtották. Miller észrevesz olyat is, amit – akkor már – felesége, szerencsére nem: egy japán férfi a cummingsot olvasó asszony mellett onanizál, miközben Marilyn szagából merít cselekedetéhez ihletet. Ennek a metrós képnek az a pikantériája, hogy a néző simán a képet készítő Greene helyébe képzelheti magát, vagyis neki áll meg Marilyn Monroe, ő leplezi le. Belép a fikcióba. Ebben az ügyesen megcsinált jelenetben ott van annak a lehetősége, hogy láthatjuk – az éppen negyven éve meghalt – művésznőt testközelből. Átélhetjük, mennyire jó híres embert látni, mert, leszámítva a zavart, bizony jó: témát ad sok esti beszélgetéshez, ami már önmagában is nagyon fontos dolog, és azáltal, hogy a találkozásról mesélünk, részesülünk a hírnévben, márpedig a hírnévben részesülni olyan, mint egy gyermekkori álom beteljesülése. Teljességgel egyet lehet érteni Finkelkrauttal és másokkal, akik azt mondják, hogy a hatalom ma nem annál van már, akinél a pénz, hanem annál, aki a lehető leghosszabb ideig le tudja kötni a nézők figyelmét. Együtt utazni Marilynnel egy metrókocsiban – már önmagában is nagyszerű, de van itt, ezen a képen még egy lehetőség, a szóba elegyedés lehetősége. Marilyn ugyanis olyan védtelen és védtelenségében olyannyira bájos, hogy bizony itt látszik az alkalom, oda lehet menni, meg lehet kérdezni, tudunk-e valamiben segíteni. És még ha el is utasít, ami valószínű – tegyük hozzá, Monroe nem volt buta szőke, de társadalmi gyökerei miatt is eléggé közönséges lehetett, legalábbis ez derül ki Truman Capote novellájából és Miller visszaemlékezéseiből egyaránt –, nagy valószínűséggel valami olyasmit mondana: „Jaj, ne már, hagyjál, van elég bajom!” – akkor is: beszéltünk vele. Igen. Ez már nem csak a hírnévből való részesedés, ez már valami boldogságszerű érzés. Ez a nő, akinek szeretetvágya annyira bódító volt, képeinek jelentős részén megszólítható, szomorú szépség. Megvan benne az a világi szomorúság, amiről a Biblia beszél. Vigaszra szorul, támogatásra. Mailer azt írja, szegény kis apátlan árva, mert meglátja benne ezt a mérhetetlen szomorúságot, ami akkorára gerjeszti a férfiak vágyát, hogy a világ leghíresebb nőjévé teszik. Ennek a szomorúságnak hátterében – leszámítva saját egyéni sorsát, gyermektelenségét, a tucatnyi abortuszt, a szülők hiányát – az húzódik meg, hogy Marilyn sohasem lehetett önmaga. A férfiak többsége úgy érzi, hogy ő lenne az, aki segíteni tud ezen a nőn, aki ki tudja elégíteni, aki gyermeket tud neki nemzeni, aki mellett kiteljesedhet, mint színésznő, csakhogy valószínűleg igaza van a nagyképű Hawksnak (Filmvilág, 2001/12.), aki a Szőkék előnyben című vacakot rendezte: Marilyn nem volt színésznő, nem működött drámai szerepekben, sajnos a Kallódó emberekben sem jó. Nagy vágya volt, hogy eljátssza Grusenykát A Karamazov tesvérekből, de valószínűleg félreérti, aki azt hiszi, hogy konkrétan erre a szerepre vágyott. Sokkal inkább arról van szó, hogy Grusenykával azonosult legjobban, úgy tudott szenvedni (és valószínűleg inni is), mint egy szláv; úgy tudott, olyan hatalmas gesztusokkal szeretni és gyűlölni, és bűnbocsánatot gyakorolni. Marilyn volt az első nő, akit Hollywood, pontosabban a Fox, megcsinált, és saját kénye-kedve szerint alakított. Ha megnézzük az egyik első szerelme és fotósa, a magyar származású Dienes András felvételeit, azon egy szende, szinte átlagos, turcsi orrú, kicsit mangalicapofájú kiscsajt látunk. Jó néhány plasztikai műtét után lesz Marilyn Monroe-vá. Megannyi filmben látható ez az átalakulás, a két Marilynt többnyire nem ugyanaz a színésznő alakítja. A hírességek ilyesfajta alakítása azóta bevett gyakorlat. (Ha egymás mellé tesszük Cher korai és mostani fotóit, nem hisszük el, hogy a régi képen az egykori Cher van.) A Strasberg házaspár kreált Marilynnek egy személyiséget is. Marilyn nem hitt a saját tehetségében, ahogy Hawks is mondta, nem érezte sohasem biztosan, hogy színésznő lenne, mert nem volt az. Olyan helyzetbe került, mint a munkavállaló, aki hazudott a felvételekor, és ezért olyan munkával bízták meg, amihez kevés a végzettsége, minden áldott nap szorongva indul el a munkahelyére, fáj reggelente a nyaka, és alig várja, hogy felmondjanak neki. Este pedig, hogy lelazuljon, meg kell inni „valamit”. Donald Spoto, a leghitelesebb Monroe-életrajz szerzője írja: „Valóban arra törekszem, hogy megtaláljam önmagam – mondta Marilyn egy újságírónak –, és a legjobb módja, hogy ezt megvalósítsam, ha megpróbálom bebizonyítani magamnak: színésznő vagyok.” Monroe harminc filmben szerepelt, kétségtelen van, ami miatta is jó, például az Aszfaltdzsungel vagy a Van, aki forrón szereti, és van, ami csak azért nézhető, mert szerepel benne, például a Soha vissza nem térés folyója vagy a Niagara, de nem lett színésznő. Elvist, aki egy bugris volt, látszólag nem érdekelte, elbaltázta-e a személyiségét (hiszen dalból volt a lelke és fonott kalácsból a kerítése) vagy sem – ezzel szemben Marilynt, aki vele kábé egy időben indult, megviselte és teljesen kifosztotta, megalázta a hírnév, és a lelkét kitolta a fenekén (beöntésekkel fogyókúrázott). Még a legtüneményesebb képein – például amelyiken az Yves Montand és Simone Signoret házaspár társaságában tömi szájába a sütit – sem látszik boldognak. Az utolsó általa leírt sorok a következők voltak: „Bárcsak sikerülne boldoggá tennem téged, akkor sikerrel járnék a világ legnagyobb és legnehezebb dolgában, vagyis abban, hogy egy embert tökéletesen boldoggá tegyek.” A félbemaradt levél Joe DiMaggiónak szól, ami szintén igazolja Spoto feltevését, miszerint Marilyn nem akart öngyilkos lenni. Szó sincs persze a Kennedy fiúkról, nincs benne a kezük, alig ismerte őket, nem volt sem Robert, sem az elnök a szeretője. Marilynt valószínűleg a pszichológusa mérgezte meg, feltehetően nem szándékosan adagolva túl a nyugtatóját. Marilyn, aki végigkamuzta az életét, DiMaggióval mindig őszinte volt. Miller szerint a nagy dolgokban nem hazudott, csak az aprókban, főleg a sajtónak, aki szerette, ha kedvence a bolondját járatja vele. Marilyn azért is hazudott, mert nem volt vágya az igazság kimondása. Sokkal egyszerűbbnek vagy rövidebbnek látszott valami hazugságot mondani – de azért is hazudott, mert szeretett múltat kreálni magának, meg hogy még jobban sajnálják, és ily módon könnyebben megbocsássanak neki, megbocsássák például a rosszabb alakításait vagy a butuska beszólásait, de arra is jó volt, hogy megerősítse a szomorú nő imázsát, mert igenis tisztában volt azzal, hogy a belőle áradó szomorúság képes felajzani a megmentésére és szolgálatára mindig kész férfiakat, akik alig várják, hogy bebizonyítsák: ők a legalkalmasabbak egy ilyen szép védtelen nő megvigasztalására. A korai Madonna, aki csak a karrierért mindenre képes nőt látta meg Marilynben, szánalmas, amikor utánozni próbálja, de nagyon jellemző, amit Marilyn-imitátorként csinál. A Marilyn-jelenség vizsgálói, Spotótól és néhány írótól eltekintve abból indulnak ki, hogy Marilyn volt az ötvenes évek nőideálja; ő volt az a nő, akivel mindenki le akart feküdni, korra, nemre, fajra való tekintet nélkül. Nem veszik észre a szomorúságát, csak azt, hogy „volt benne valami, valami forró”.

Marilyn után indultam, miután bejött a szerelvény, és a másik rajongó lekopott, ezért vettem észre ezt a méltatlanul elfedett és elfeledett bánatot, amelyről eszembe jut Anatole France mondása: „Örvendezzetek, a szomorúság maradjon az evilági boldogoké.” Talán csak a szexbombát látnám benne, holott nem is az esetem, de semmi több, ha nem eredek amiatt a fotó miatt a nyomába.

Most már el tudom képzelni, ahogy otthon mezítláb (kifestett lábujjkörmök) lebotorkál a hálószobájából, a hallban üldögélő Úr elé (nem Jézus elé, mert a Millerrel kötött házassága nyomán a zsidó hitre tért), no smink, csak a szomorúság. Az Úr, a hallban ülve nézi kócosságát, nem tud betelni a szépségével, és azt mondja, „kedves lányom, mi a baj”, mire Marilyn azt feleli, „nem ezt akartam atyám”, és az első férjére gondol. Meg Los Angeles-re, a gyerekkorra. „Miért esel a szomorúság bűnébe lányom, ha ekkora olthatatlan szeretet van benned”, kérdezi az Úr. Marilyn csapzott hajába túr. „Van ott maga mögött egy üveg válium, adja már ide, legyen szíves.”

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2002/04 32-35. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2513