KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2002/április
KRÓNIKA
• Fehér György: Föld Ottó halálára
FILMSZEMLE
• Bori Erzsébet: Derék had Játékfilmek
• Varga Balázs: Valami történik Beszélgetés Koltai Lajossal
• N. N.: A 33. Magyar Filmszemle díjai
• Stőhr Lóránt: Falusi séta Beszélgetés Pálfi Györggyel
• Mihancsik Zsófia: Szeretet-skála Beszélgetés Dettre Gáborral
• Bakács Tibor Settenkedő: A két Holovácz Kisjátékfilmek
• Andor Tamás: Téged is leleplez Dokumentumfilmek

• Csejdy András: Mi az ördög David Lynch: Mullholland Drive
• Nevelős Zoltán: Mágus a neten davidlynch.com
• Horváth Antal Balázs: Bizonytalan földrajz Lynch-szótár
• Kolozsi László: Marilyn, szomorúság Egy kép
• Szűk Balázs: Hangyák a szalonban Buñuel állatszimbólumai
• Bikácsy Gergely: A zsarnok valóság Buñuel foglyai
• Ardai Zoltán: Lovagról és papokról Huysmans/Buñuel
KÖNYV
• Kelecsényi László: Féljünk együtt! Alfred Hitchcock
FESZTIVÁL
• Kovács András Bálint: Japán csend Pordenone – Sacile
KRITIKA
• Békés Pál: Mivégre? Kamondi Zoltán: Kísértések
• Báron György: Csak egy zenész Szabó István: Szembesítés
• Korcsog Balázs: Inter arma Wilhelm Furtwängler
• Mátyás Péter: Home, home Gárdos Éva: Amerikai rapszódia
• Takács Ferenc: Klisé-világ Todd Solondz: Helyzetek és gyakorlatok
• Spiró György: Senkifilmje Danis Tanović: Senkiföldje
• Varró Attila: Képmás-világ Alejandro Amenábar: Más világ
LÁTTUK MÉG
• Köves Gábor: Banditák
• Ardai Zoltán: Az ígéret megszállottja
• Vidovszky György: Kikötői hírek
• Elek Kálmán: Az igazság nevében
• Tosoki Gyula: Nagyon nagy Ő
• Pápai Zsolt: 40 nap és 40 éjszaka
• Kézai Krisztina: Szerelem a végzeten
• Tamás Amaryllis: Kiss Kiss (Bang Bang)

             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Buñuel foglyai

A zsarnok valóság

Bikácsy Gergely

Buñuel a valóság foglya, a valóság pedig Buñuelé. – A Föld kenyér nélkül vidéke és a dokumentumfilm etikája mai szemmel.

 

Egy holland forgatócsoport nemrég visszatért Európa egykor legelmaradottabb, nagy nyomorban élõ vidékére. 1932-ben ott készült a Föld kenyér nélkül, Buñuel egyetlen dokumentumfilmje, melyet akkor nem mutattak be, azóta viszont a mûfaj legnagyobbjai között szerepel. Elképzelhetetlen, abszurdan acsargó nyomorúság látványa sugárzik belõle.

A Las Hurdes vidéke, e Salamancától nem messze levõ táj, ma virágzó föld, jómódú és elégedett emberek lakják, a falvak szépek és gazdagok. Ezt csodálkozva, némi örömmel lehet megszemlélni, bizonyos történelmi-politikai tanulságokra bukkanni, s a felvett anyagot átadni valamelyik turista-irodának vagy országimázs-központnak, spanyolnak, hollandnak, uniósnak. A holland film dokumentaristáit azonban más is érdekelte. Kevésbé a jelenkori tisztességes jómód, inkább az, mit tudnak róla, hogyan látják saját múltjukat és régvolt nyomorukat Las Hurdes mai lakói.

A Föld kenyér nélkül szereplõinek utódai sértett haraggal hazugságnak ítélik Buñuel filmjét. A legtöbben nem is látták, csak hallomásból ismerik. Az ideérkezõ forgatócsoport vetítést tart a falu fõterén, amire nagyon sokan eljönnek a szomszédos falvakból is.

Buñuel foglyai – a hangzatos címben sok minden bujkál: Buñuel valóban rabtartó volt, irodalmi mûveket, politikai eseményeket tartott fogságban, zsarnokian bánt rabjaival, azt csinált velük, amit csak akart. Neki mindenki, az egész valóság szõröstül-bõröstül foglya volt, és azóta sem engedi el. Életmûve, jócskán halála után is bevehetetlen börtön: izgatott örömmel látogatják a nézõk, de mindig megviseli õket a látogatás. A valóságot saját rabláncára fûzte, és még halála után sem engedi el láncairól – ez természetesen azt jelenti, hogy összeláncolódtak, és Buñuel ugyanúgy foglya a valóságnak, mint amaz a rendezõ fantáziájának.

A falu néhány öregebb lakója megmutatja, hol forgatták annakidején a kecske lezuhanását. Ez a sziklán ugráló vadkecske a valóság makacs sziklamászója volt, aki nem akarta saját pusztulásával illusztrálni a filmet, márpedig ezeken a sziklákon évente több tucat zuhant le közülük. Buñuel nem gyõzte kivárni, és állítólag õ maga puffantott le a rendkívül ügyesen ugráló állatok közül egyet. „Az állat megcsúszik, és lezuhan” – szól filmjének rideg kommentár-hangja.

Furcsa vadásztrófea, de a dokumentumfilm igazságáról is gondolkodóba ejt. A zuhanásnak álcázott lelövetés nem érdektelen esztétikai kérdésekhez vezet el, nyugtalanító és alig megválaszolható problémákhoz. A dokumentumfilmet illethetõ legnagyobb kérdõjel azonban egy másik jelenetben még fájdalmasabban mered elénk, ott ugyanis már a film – mindenfajta film – etikájáról kell gondolkodnunk.

A filmben egy halott kislányt hosszú órákig visznek a távoli temetõbe. A valóság ezzel szemben: a kislány csak aludt. Az országút szélén heverõ lázas kislány vagy meggyógyult, vagy meghalt, de a forgatás alatt a rendezõ szabadon bánt anyagával, és mivel nem színészekrõl és nem fikcióról van szó, a dolog senkit sem hagyhat nyugton, filozófust és „egyszerû nézõt” sem. Földényi F. László a Filmvilág 1996. márciusi számában etikai-esztétikai írásában elemzi élesen a film szembeötlõ ellentmondásait. Ha egy gyerek haldoklott az út szélén, miért nem vitte a stáb kórházba? (Ehelyett „filmre vitték”.) Ehhez képest sokkal kegyesebb hazugság, ha egy alvó gyereket cipelnek hosszú meneteléssel halottként a film kedvéért.

A holland stáb bemegy a ma félig lebontott egykori iskolába. Itt valaki elmondja: a Buñuel-filmben látott tanító évek múltán összetört emberként, rokkantan jött meg a polgárháborúból, az órákon ettõl kezdve ütötte a gyerekeket, és ütlegelés közben az izgalomtól bepisált. Buñueli képsor Buñuel nélkül és Buñuel után, kitalálhatatlan, s mintegy visszafelé igazolja, hitelesíti a Föld kenyér nélkül sok abszurd, kegyetlen, hideglelõs, fekete humortól vonagló képsorát, melyet a falusiak ma hazugnak tartanak.

Sokan vannak, akik még mindig Franco hívei… – mondják többen is. „Finomul a kín”: a Hurdes vidéke, ez a gyógyíthatatlannak látszó beteg föld már a Franco-rendszer utolsó évtizedében szinte földi paradicsommá változott: Buñuel beszámolt róla, hogy kései filmjeinek fõszereplõje, Fernando Rey egyszer átutazott a tájon, és álmélkodva látta, milyen jómód köszöntött az egykor kenyér nélküli vidékre.

A figyelmes magyar nézõnek Ember Judit Pócspetrije kopírozódhat rá a filmvászonra, meg a Gulyás-testvérek penészleki nagydokumentuma, a Vannak változások. A nyomorú magyar valóság jobb módra vergõdött lakói is úgy akartak megszabadulni múltjuktól, hogy nem emlékeznek rá. Tagadják a rosszat. Pócspetriben „Kádár apánkat” élteti egy idõs gazda, aki maga is átélte a falura zuhanó egykori terrort, melynek Rajk László mellett Kádár volt egyik kitervelõje és végrehajtatója.

A múlt kútjaiban elegyes vizek keverednek. A Hurdes-vidékhez közeli városban vénült szerzetesek úgy emlékeznek, a kenyérnélküli faluból mindig koldulni jártak ide… Hát, ezt nem szokták örömmel hallani és felidézni, még ha nagyszülõkrõl van is szó. Az elfojtások nagy emberi történetéhez szép adalék ez a film: a traumákat elfojtja az ember, és amikor valaki ébresztõt kiáltva felidézi õket, mintha újabb traumát okozna…

Hogy száradt kenyeret áztattak volna szennyes patakba trachomás gyerekek, ezt hatvan év múltán sem lehet elviselni, s ha egy dokumentumfilmben látjuk, rögtön védekezünk: hiszen ezt úgy rendezték meg… És Buñuel, mint minden nagy dokumentumrendezõ Flahertytõl máig: megrendez, olykor beállít jeleneteket, összevon idõt, áthelyez teret… Nincs hamisabb filmfajta a dokumentumnál – mondja jogosan Truffaut.

Ki kinek a foglya itt? Egyáltalán, a dokumentumfilm mennyire foglya a valóságnak? Mi a hitelesség? Van-e põrén hiteles dokumentum? Põrén hiteles: csupaszon, csontra fosztva hiteles? Mi van a képen kívül? Ami ottmaradt, az megváltoztatná a képet, a képen kívül maradt valóság mindig hatalmasabb és átvilágíthatatlan. Buñuel a valóság foglya, a valóság pedig Buñuelé. Kihegyezett paradoxon, talán csak játéknak hangzik, pedig ennél pontosabban nehéz lenne megfogalmazni a nagy dokumentumok kettõsségét – ezért ismétlem meg, felbátorodva.

A Buñuel-életmû mexikói elemzõje, egy neves pszichiáter (Fernando Caserman) a mesterrel vetélkedni vágyó kérlelhetetlen hangon kijelenti: „A Föld kenyér nélkül szadista film, melyben a rendezõ játssza a hóhér szerepét, a nézõ pedig a mazochista áldozatét.” Szó szerint értve retorikus butaság, de ha metaforikusan, nem a pszichiátria, hanem az esztétika szemhatáráról, akkor igaz: Buñuel minden filmje meggyötri a nézõt, és ez – egyetlen dokumentum-munkája – még inkább.

Nem hiába egy szenvtelen természettudós tanulmányának ihletésére forgatta filmjét: a kommentárhang tónusa és szövege nyomatékosan semleges, szenvtelen, mint az orvosi elõadásoké. Ez a tónus ugrásra ingerlõ és lefegyverzõ egyszerre. Ilyet alig ismer a filmtörténet.

Megkezdõdik a fõtéren az esti vetítés. A bizalmatlan és inkább ellenséges vagy közönyös nézõk a mai dokumentum tanúsága szerint elcsendesedve, halk morajlásokkal nézik végig a majd hetven éves képsorokat nyomorról, kegyetlenségrõl, kiszolgáltatottságról, halálról, reménytelen pusztulásról. A filmben látható az egykori halott kislány anyja, mára gondolkodni sem tudó matróna: nem beszél. Komoran bámul a kérdezõre meg a kamerába, élõhalott.

„Mire visszatértünk, a kislány meghalt…” Lázítón kétségbeesett hang, nincs még ilyen a dokumentumfilm történetében: miért nem vitték el, miért nem hoztak gyógyszert vagy orvost a városból, miért asszisztáltak a kislány halálához?

Mire hatvan év múltán visszatért a faluba egy másik kamera, nemcsak a kislány, mindenki meghalt már: a katatón némaságba zuhant halál-elõtti öregasszony maradt csak néma hírmondónak, már a maga életérõl sem tudva, elmondhatatlan, megfogalmazhatatlan „tanulságokkal”. Olyan a falu, mint bárhol Európában: a régmúlt mára felfoghatatlan, értelmezhetetlen, mozi-kuriózum: nem lehetett igaz, s ha igaz volt is, akkor sem hisszük.

Befejezés. Mellszobrot szállítanak a faluba, ajándékul. A polgármester nem tud mit kezdeni ezzel az ajándékkal. Buñuel mellszobra inkább gunyoros. Nem olyan komor, mint várnánk, de azért elég szigorú. Szigorúan néz, de nemcsak a polgármesterre és a falusiakra, hanem miránk is, sõt saját régi filmjére is. Kezdjünk gondolkodni a moziképek igazságán, és akkor gondolkodni tudunk majd a valóság igazságáról – mondjuk –, sajnos iskolásabban, mint Buñuel.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2002/04 44-45. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2515